Hálapénzzel Európába?

A közös nemzetközi gondok mellett az egészségügy sajátos magyar (részben kelet-közép-európai) jelensége a hálapénz-probléma, amely paradox módon a szocialista elvek ellenében az úgynevezett szocializmusban keletkezett. Az Engels-doktrína az egészségügyet a nem termelő ágazatok közé sorolta, így a szocialista rendszer nem fizette meg a benne dolgozókat. Ennek következtében a volt Szovjetunióban az orvosi szakma elnőiesedett, nálunk viszont kitermelődött a hálapénzrendszer, amely megalázó módon (nem adózott) külön jövedelemhez juttatott némelyeket, ám egyes szakterületek, orvosok teljesen kimaradtak ebből. Ez rendkívül nagy bér- és jövedelemfeszültségeket, sőt hiányszakmákat eredményezett. Az a paradox helyzet állt elő, hogy a biztosított betegnek (akinek munkaadója nem kevés járulékkal váltja meg biztosítását) még a zsebébe is kell nyúlnia ahhoz, hogy elfogadható ellátásban részesüljön. A paradox állapotot tetézi, hogy az orvos a kórház (intézet) felszerelését, fogyó anyagát használja fel, ám a segítségükkel elért többletbevételt parazita módon a munkahelyétől elorozva egy személyben vágja zsebre. Ezt a torzszülött intézményt a szocialista rendszer álszent módon üldözte ugyan, ám a hálapénz léte jogcímet is teremtett az egészségügy alulfizetettségének fenntartására. A hálapénzt adó betegek zöme rendkívüli elbánást, kisebb szobát, soronkívüliséget stb. kíván, ami a legtöbb esetben csak egy másik (szegényebb) beteg kárára biztosítható. E rendszer a kórházakban, rendelőintézetekben is dívik, ám a betegnek nemritkán külön adományokkal (havidíjjal) kell a háziorvosságot is megváltania.
Sajnos a rendszerváltozás során elszalasztottuk ezen átkos örökség felszámolására kínálkozó lélektani pillanatot, sőt azóta a hálapénz jobban virágzik, mint valaha. Elmulasztottuk, hogy a hálapénz indítékait vizsgálva részben legalizáljuk a beteg kívánságait. Például ha valaki ragaszkodik egy meghatározott sebészhez, szülészhez stb., akkor az – mintegy többletbiztosításként – fizesse meg a kórháznak a megkért doktor „árát”, de a befizetett pénzből részesedjenek a műtétben közreműködők éppúgy, mint maga az anyaintézet és az adóhivatal is. (Sok külföldi országban csak a többletbiztosítást fizető úgynevezett különszobás betegeknek van joga az orvosválasztásra.) Vagy ha például a beteg néhány nappal hosszabb ideig kíván a kórházban maradni, bizonyos összeg ellenében legyen erre módja, mert jelenleg az orvos zsebébe csúsztatott pénzzel lehet ezt a költségvetés kárára megváltani stb.
A hálapénz pozitív hatása, hogy a munka minőségét és mennyiségét ösztönzi. Ám ez elsősorban arra vonatkozik, aki kapja. A műtőben a műtősnővér vagy az aneszteziológus többletmunkával szenvedi meg azt, ami az operatőrt túlmunkára ösztönzi. Némi cinizmussal állítják egyesek, hogy a magyar egészségügyet már csak a hálapénz tartja össze. (Ennek köszönhető részben, hogy az orvosi egyetemekre egyáltalán van még jelentkező.) A valóság azonban az, hogy az egészségügy a hálapénz ellenére is működik, s az nem anynyira éltetője, hanem inkább rákfenéje az egészségügynek.
A hálapénzrendszer kiteljesedése következtében igen sok egészségügyi intézményben – főleg a műtétes osztályokon –, napjainkban elszabadult a pokol. Nemritkán a dzsungel törvényei érvényesülnek, polgárjogot nyert az elvtelen betegszerzés, a betegre való vadászás. Az orvosok a kiélezett kenyérharc folytán egymás farkasaivá válnak, az etikus kollegiális együttműködést az aki bírja, marja váltja fel. A rendelőintézetbe kijáró szakorvosok – tisztelet a kivételnek – a szakrendelésen fogják a betegeket, nekik felajánlkoznak, hogy az osztályra felvéve már az ő betegeikként tartsanak igényt hálapénzükre. A konzíliumra menő szakorvos szintén a magáénak érzi már a megvizsgált beteget. Ez a rendszer egyenlőtlen jövedelmet eredményez. Kialakulnak egyfelől az operáló, kereső, másfelől a (másodosztályú) asszisztáló, kórlapíró szegény orvosok, s ez a különbség köztük egyre csak nő, mert az osztályokon nem uralkodik esélyegyenlőség.
Mindennek fenntartója a német eredetű, szigorúan hierarchikus feudális felépítésű rendszer. A (gebines) osztályvezető főorvos – ugyancsak tisztelet a kivételnek – a sajátjának tekinti az osztályt betegestől, személyzetestől. Minthogy ő osztja el a műtéteket, szinte élet-halál ura. Ő maga törvényen kívül áll, annak és annyi műtétet oszt, akinek és amennyit akar, s ezzel a hálapénz, azaz a kenyér felett rendelkezik. Szabad keze lévén önmagának annyit juttat, amennyit nem szégyell, a többiek az öregségi ranglétrán a maradékon osztoznak. A legkisebbnek – ha jut egyáltalán – csak hajléktalanok, romák, munkanélküliek és az ügyeleti műtétek maradnak. A hierarchikus rendszer szinte áthághatatlan. Aki mondjuk két évvel később végzett a rangban előtte állónál, az bármilyen kiváló lehet, mindvégig hátrányban áll fizetés, műtéti szám, ügyeleti terhelés és a szabadságválasztás dolgában. Nyugaton viszont az orvosok a munkabérükből élnek – a főorvos a legkevesebbet operál (neki adminisztrálnia is kell). Nálunk a műtétek, szülések után járó hálapénzből mesés jövedelmek kerekedhetnek, s akik ennek haszonélvezői, azokat nem zavarja, hogy a másiknak ugyanakkor felkopik az álla. A hálapénz érdekében minden eszköz megengedett. Van, aki állítólag a beutaló (a betegszerző) orvosoknak jutalékot is fizet. Ez a rendszer egyenlőtlen terhelést és jövedelmet eredményez, s szinte lehetetlenné teszi a szakorvos képzést, hiszen a fiatal orvosok nem jutnak műtéthez. Nemritkán el nem végzett műtéteket igazoló hamis papírokkal jelentkeznek a jelöltek szakvizsgára. Ugyanakkor Hollandiában attól a sebésztől, aki nem végez évente legalább kétszáz műtétet, megvonják a szakképesítést.
E visszásságról félelmetes csend, cinkos hallgatás tapasztalható. Egy sebészi fórum előtt két éve e kérdésről tartott előadásomat meglehetősen gyér taps fogadta. A zömmel ott ülő főorvosoknak s az éveken át sorukra váró, már nagyobb koncot kapó szakorvosoknak nyilván nem tetszett az igazság, féltették a kenyerüket. Csak a fiatal kezdők gratuláltak a főnök háta mögött, s arra kértek, közöljem előadásomat írásban. Azt két orvosi lapnak is elküldtem, ám mindketten udvariasan elzárkóztak, végül Mikola István egészségügyi miniszter kezébe nyomtam, ő küldhette el írásomat a Kórház című lapnak. Pedig az Európában egyedülálló hálapénzgyakorlatunkat a nyugat-európai államokban nemcsak megvetik, de elfogadhatatlannak is tartják. Tehát nemcsak a hatékonyabb struktúrában, hanem ezen hírhedtté vált rendszer megváltoztatásában is sürgősen lépnünk kell, ha nem akarjuk kinevettetni magunkat vagy akár kiközösíttetni Európából.
A kérdést – az orvosi érdekvédelem hamis jelszava, ám részben a tisztségviselők érintettségének okán – az orvosi kamara is mellékesen kezeli. Kérdem, miféle rövidlátó érdekvédelem az, amely csak a gazdag orvosok és előnybe helyezett szakterületek érdekét védi, míg a szegény orvosok és kedvezőtlen helyzetben lévő szakmák érdekeit feladja? De a mindenkori kormányzatnak sem volt eddig érdeke a hálapénz ellen küzdeni, mert az felmentést adott a fizetésrendezés alól. Márpedig ahhoz, hogy megközelítsük a nyugati fizetéseket, legalább háromszoros emelésre lenne szükség, ha nem akarjuk, hogy EU-csatlakozásunk után az orvosok zöme elvándoroljon. A korábban általam vezetett aneszteziológiai és intenzív terápiás osztályról máris tíz volt munkatársam dolgozik Ausztriában. Nem luxus-e egy szegény országnak orvosokat képezni Nyugat-Európa számára? Persze, tudom, a hálapénz problémáját önmagában egy fizetésrendezés sem oldaná meg. Csatlakozom Németh Lászlóhoz, aki azt írta, hogy „azért kell az orvost megfizetni, hogy ne kelljen pénzért gyógyítania”.
Egy fiatal sebész angliai munkahelyet pályázott meg, s ezért majdnem öt évet töltött a szigetországban. Hazulról az osztályvezető főorvostól biztatást kapott: tanulja meg a veseátültetést, hogy azt idehaza gyakorolhassa. Megtakarított saját pénzéből, fizetés nélkül meg is tanulta ezt odakint. Mindenki őrültnek tartotta, amikor egy angol feleséggel hazajött Magyarországra. Idehaza persze semmi sem lett a veseátültetésekből. Műtétet nem kapott, angliai tapasztalatait nem gyümölcsöztethette. Kitörési lehetőségként az osztályvezető főorvos által felajánlott érsebészeti szakképesítést szerezte meg, ám továbbra is a másik két érsebész járt a szakrendelőbe, így ő kimaradt a betegvadászatból. Az eredmény az volt, hogy számára alig jutott valódi érsebészeti műtét. Mellékkereset (hálapénz) hiányában nyelvpótlékkal együtt hetvenezer forint fizetést vitt haza. Két nyelvvizsga birtokában – három gyerekének felnevelése érdekében – négyévi hazai próbálkozás után kénytelen volt Ausztriában munkát vállalni, ahol fél év alatt több műtéthez jutott, mint idehaza a megelőző másfél évben. Odaát nyugodt munkahelyi légkör, kollegiális szellem és megfizetett munka várta.
Nem ő az egyetlen, sajnos nem is az utolsó, akit esetleg végleg elveszít az ország. Ideje volna tehát fizetésrendezéssel egybekötve részben hivatalossá (ellenőrizhetővé) tenni, részben felszámolni a hálapénzrendszert, mert ami jelenleg e területen folyik, az szégyenteljes, etikátlan, nem európai. Az egészségügy jelenlegi betegségeinek felszámolására minden pártnak össze kellene fognia, mert az egészségügy jövőjét nem szabad négyéves szakaszokra szabdalni. Olyan közös távlati programot kellene kidolgozni, hogy az egészségügy struktúrája és érdekeltségi rendszere etikus, betegcentrikus, racionális legyen, s abban, az esélyegyenlőség alapján, minden orvos megtalálja a számítását. Minden szakorvosnak a műtőasztal mindkét (ti. az operatőri és asszisztensi) oldalán egyenlő jogai és kötelességei vannak. A hálapénzben bővelkedőknek addig is önkorlátozásra lenne szükségük, a műtéteket csaknem igazságosan kellene elosztani. A szakorvosképzés megköveteli, hogy a fiatalok is műtéthez juthassanak. Ideje az osztályvezető főorvosra épülő feudális hierarchikus rendszert felszámolni. A mellérendeltség hangsúlyozásával az osztályvezető főorvosi megbízatást is időszakonként váltakoztatni (cserélni) lehetne, hogy osztályukat ne tekinthessék örökös „hitbizománynak”, önmagukat pedig törvényen kívüli lovagnak, akikre nem vonatkoznak a korlátozások. Ha komolyan akarjuk venni európaiságunkat, s ha nem akarjuk, hogy a legjobbak itthagyják a magyar betegellátást, akkor jelenlegi tarthatatlan helyzeten mindanynyiunk érdekében sürgősen változtatnunk kell. Hálapénz helyett mielőbb más éltető után kellene nézni, a rákfenét pedig sürgősen és gyökeresen el kell távolítani.

A szerző emeritus főiskolai tanár, az Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Szakmai Kollégium volt elnöke