Kik szálltak gépen fölé?

Nem valószínű, hogy a Szovjetunió elleni hadba lépésünkhöz ürügyet szolgáltató 1941. június 26-i kassai bombázásról ennyi év után perdöntő dokumentumok kerülnének elő. Mégsem mondhatjuk, hogy nem változott a titokzatos kérdés megítélése: a rendszerváltozás lehetővé tette a szabad és elfogulatlan kutatást e korábban túlságosan is átpolitizálódott kérdésben.

Segítheti a kutatás előrehaladtát a történelmi materializmusnak vagy inkább leegyszerűsített változatának, a vulgármaterializmusnak a trónfosztása. A különféle iskolák képviselői figyelembe veszik, hogy az emberi társadalom története rendkívül összetett érdekek nehezen feltárható és értelmezhető láncolatából áll. A nyers érdekérvényesítések nem mindig vastörvényszerűséggel történnek: megvalósításuk során igencsak gyakori a szubjektív és a véletlenszerű elem. A sorsszerű döntéseket hozó politikusokat, katonákat politikai-hatalmi érdekeikkel szinte azonos súllyal mozgatják ösztöneik: a bosszú, a féltékenység, a vetélkedés, a hiúság legalább akkora szerepet játszhat elhatározásaikban.
Ma már a magyar történészek egy része nem tulajdonít akkora jelentőséget a szóban forgó incidensnek, mint korábban. Magyarországnak a háborús részvétel kérdésében valójában nem volt alternatívája. Szűk mozgástere a német befolyási övezet közepén legfeljebb arra nyújthatott volna lehetőséget, hogy néhány hónappal kitolja a hadba lépést.
A német–szovjet háború kitörésekor a magyar politikai és katonai elit döntéseit a magyar külpolitika következetesen érvényesített revíziós nemzetstratégiája határozta meg, amelyik a történelmi országterület minél nagyobb részét kívánta visszaszerezni. A kezdeti sikereket azonban egyre több fenyegető kudarc kezdte beárnyékolni. Nem sikerült az országgyarapítást elfogadtatni a nyugati hatalmakkal. A románok, a szlovákok hadba lépésével már a versengés újabb fordulója vette kezdetét, amelynek végén akár a megszerzett országrészek visszaperlésével is számolni kellett. A német hadsereg villámháborús sikerei még a józanabb politikusok szemét is elvakították, nem beszélve a főtiszti kar csaknem egyöntetű német csodálatáról. Nem kellett ahhoz német származásúnak vagy érzelműnek lenni – bizonyította néhány éve meggyőzően Szakály Sándor –, hogy a katonai doktrínák általános csődjét hozó első világháborús katasztrófák után a katonatisztek felvillanyozódjanak az új fegyverrendszerek (légierő, páncélosok) hatékony és látszólag kivédhetetlen alkalmazásától.
A magyar vezérkar helyzetértékelése során azonban olyan javaslatokat fogalmazott meg, amelyekkel a katonai kompetencia területéről áttévedt a politikai döntések területére, elkeseredett nyomást gyakorolva a németek melletti hadba lépés érdekében a politikai vezetésre. A kassai bombázással foglalkozó, 1990-ig keletkezett szakirodalom két egymástól alapvetően eltérő részből tevődik össze: a nyugaton keletkezett elemzésekből, és a szovjetizált, szocialista Magyarországon született alkotásokból. Utóbbiak évtizedekig abból az axiómából indultak ki, hogy a merényletet csak a Magyarország mielőbbi hadba lépését süregető német és magyar katonai körök törekvései alapján lehet megmagyarázni. A politikai polarizációnak megfelelően az emigránsok általában tagadták a német–magyar együttműködés koncepcióját. Az első rést ezen az ellentmondáson a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének nagy tekintélyű igazgatója, Ránki György ütötte, amikor az Élet és Irodalom 1979. április 21-i számában megkockáztatta, „nem elképzelhetetlen, hogy esetleg eltévedt szovjet gép dobta le a bombákat, amely a már Szovjetuniónak hadat üzent Szlovákiát akarta támadni”. Nem könnyítette meg az objektív állásfoglalást idehaza, hogy a kassai rejtély első számú nyugati kutatója az a Borsányi Julián volt, aki 1956 nehéz napjaiban a müncheni Szabad Európa Rádión keresztül Bell ezredesként adott katonai tanácsokat a felkelőknek.
1941 júniusában a magyar közvélemény természetesen kétkedve figyelte a hivatalos közleményeket, amelyek túlságosan hamar, ellentmondást nem tűrően, s valójában a háborús cenzúrával szabályozottan kizárólag szovjet provokációról írtak. Olyannyira a levegőben lógott a Szovjetunió megtámadása utáni napokban a magyar hadba lépés, amikor az akcióhoz sorra csatlakoztak a csatlós államok, hogy sokan nem adtak helyt a hivatalos közleményeknek, és a németeket csodáló vezérkar mesterkedésének tartották az esetet, különösen azért, mert a támadást álcázott gépekkel hajtották végre.
Hogyan látja évtizedek múltán a szakirodalom a szovjetek szerepét a bombázásban? A nyugatiak többsége változatlanul szovjet gépeknek tulajdonítja azt. A bombázás technikai részletei, hogy a támadó gépek 30 bombát vittek a város fölé, mintegy 3 tonna súlyban, és 100 kilogrammos bombák a szovjet légierőben voltak rendszeresítve, valamint az a körülmény, hogy néhány bombamaradványon cirill betűs írást találtak – szerintük – alig vitathatóvá teszik a szovjet elkövetést. A műszaki-technikai kutatókat kevésbé foglalkoztatják a politikai viszonyok, amelyekkel kapcsolatban találóan állapítja meg M. Szabó Miklós, hogy a számításba jöhető országok közül egyedül a szovjeteknek nem volt érdeke ellenségeik szaporítása, tehát Magyarország aktivizálása. Ebből azonban nem következik, hogy kizárhatnánk a szovjet változatot. Fennáll még a tévedés lehetősége is, amit a szakirodalom Ernst P. Schramm professzor megjegyzései kapcsán szokott felvetni, melyeket Kurt Himer, „a kir. Magyar honvéd főparancsnoksághoz beosztott német tábornok”, a kivételes hatáskörű összekötő törzs parancsnoka naplójához fűzött. A magyar vezérkar és a német összekötő törzs között, a német–szovjet háború kitörése előtt és után zajló megbeszéléseket és a róluk formált benyomásokat rögzítő naplóhoz a kassai bombázással kapcsolatban a professzor az alábbiakat fűzte: „Egy ismerős őrnaggyal találkoztam. Ő újságolta látható boldogsággal: az oroszok Kassát bombázták. Számos halottról és sebesültről van tudomásuk. Ezek a repülősök! Megérdemelnék bizony a kardokkal és tölgyfalombokkal ékesített kitüntetést! Persze az is lehet, hogy (az oroszok) a bombákat a szlovákiai Presovnak (Eperjesnek) szánták, ahol nekünk fontos hírközpontunk (rádió- és távvezetékes állomás) van. Ennek létezéséről kémeik vagy légköri bemérések útján értesülhettek.”
Meglehetősen hasonlít egymásra a két város elhelyezkedése a hegyek alján, valamint az utcaszerkezet: mindkét településen tölcsérszerűen kiöblösödő főutca dominál, közepén egy-egy terjedelmes templommal. A nyugati kutatók azt is megvizsgálták, milyen térképekkel rendelkeztek a háború első napjaiban fogságba esett szovjet pilóták. Megállapították, hogy Kassa még Szlovákiához tartozott a szovjet térképeken.
A szakirodalom eddig nem talált adatokat, Schramm megjegyzésén kívül, az eperjesi objektum létezésére vonatkozóan. Nekünk sikerült egy közvetett bizonyítékot felfedni erről. A Paris Soir 1939 decemberében arról tudósított, hogy Eperjesen német vezérkari tisztek tartózkodtak, szálláscsinálóik szobákat foglaltak le a szállodákban. Ugyanerről számolt be az Új Nemzedék kassai tudósítója az 1939. december 2-án Szlovákiából Kassára érkezett utasok beszámolói alapján. A mozgolódás nagy fontosságú titkos létesítmény építését sejtette – másfél évvel a kassai események előtt. Két körülmény azonban a szovjetek balsikerű bombázása ellen szól. Ha fontos katonai objektum megsemmisítése lett volna a cél, miért nem ismételték meg a támadást, másrészt miért leplezték gépeik hovatartozását? Szovjet támadók demonstratív feltűnése kulcsfontosságú célpontnál – a szovjet haderő számára kritikus napokban – inkább a nyílt fellépést kívánta volna, mint a titkosat.
Kassa lakosságát megdöbbentette a támadás, és sokan már a bombázás utáni első órákban szlovák bosszúról, orvtámadásról beszéltek. A trianoni szerződés alapján Csehszlovákiához került városba két évtized alatt sok cseh és szlovák költözött be. Prága jelentős beruházásokat hajtott végre a városban. A magyarok 1938. november 11-i bevonulása előtt nem sokkal adták át a kor színvonalán álló hatalmas postapalotát, amely komoly károkat szenvedett. Többen emlékeztek arra, milyen elkeseredetten távoztak a városból az állami tisztviselők, hangosan fenyegetőzve, hogy még visszatérnek, s nem is akárhogyan. A bombázás első évfordulóján szenzációs hírek jelentek meg a kassai és az országos sajtóban is arról, hogy Dnyepropetrovszkban beszállásolt magyar katonatisztek korábban ugyanott lakó csehszlovák pilóták nyomára bukkantak, akik Kassa bombázásával dicsekedtek szállásadójuknak. A hírt, s az egyik beszállásolt csehszlovák tiszt fényképét a titkosszolgálatnak továbbították. Megállapították, hogy a kép Ondrej Andrle volt kassai postai dolgozót ábrázolja. Kassán asztalosként tevékenykedett ugyan, de korábban legionárius volt és a csehszlovák légierőknél is szolgált. A szenzációs hír felkavarta a kassai közvéleményt, s tovább erősítette azok véleményét, akik a szlovákoknak tulajdonították az akciót. Emellett szóltak az 1939 márciusában Ungvár és Szobránc között folyt légi csatározások szlovák és magyar vadászrepülők között. A harcokban a magyarok hét, más források szerint kilenc szlovák gépet lőttek le, saját veszteség nélkül, ráadásul sor került a legközelebbi szlovák katonai repülőtér, Igló (Spisská Nová Ves) bombázására is, ahol a földön sikerült megsemmisíteni a szlovák légierő jelentős részét. A szlovák–magyar kis háború határmódosítással zárult Magyarország javára, ami irritálta a néhány napja német segítséggel „függetlenné” vált ország politikusait és lakosságát.
Amikor Szlovákia június 25-én megtámadta a Szovjetuniót, elképzelhető, hogy egyes katonai körökben, különösképpen a komoly sérelmeket szenvedett repülősök között felmerült a visszavágás lehetősége. A História című folyóirat 1991/4-es számában közölt egy figyelemre méltó olvasói levelet, amely egy volt szlovák pilóta emlékeit tartalmazta: „Egy pilótacsoport elhatározta egy-két főtiszt hozzájárulásával, hogy megbosszulják a magyarokat. Már a bécsi döntés „forró” napjaiban a magyar „támadás” esetére készletezett bombáikból feleslegük volt (100 kg-osak voltak). E támadást megelőző éjjel a támadásba bevetni szánt gépeket titokban felkészítették, átkozmetikázták (szó szerint ezt mondta), s másnap a legnagyobb titokban elindultak e szörnyű akcióra. A bevetés napját úgy választották, nehogy gyanús legyen, arra a napra essék, amikor is hetente mindig azon a napon tartották a szolgálati szabályzatban előírt gyakorló repüléseket. A legszigorúbban megadott repülési „koordináta” a délkeleti irány volt oda is és vissza is, elkerülendő még a gyanú árnyékát is. A neves angol történész, Carlile Aylmer Macartney a második világháborúról írt máig alapvető művében, jól ismervén Magyarország és a környező államok viszonyát, a szlovák merényletet elképzelhetőnek tartotta.
A nyolcvanas évek elején – amikor megromlott a viszony az 1977. évi határozatokat be nem tartó Románia és Magyarország között – az erdélyi származású, Brazíliában élő magyar, Zolcsák István visszaemlékezése kapcsán merült fel először a románok esetleges kassai szerepének lehetősége. A hír Magyarországon visszhangra talált a történetesen szintén erdélyi, székely származású magyar hadtörténésznél, Ölvedi Ignácnál.
Zolcsák István története a következő: Amikor a szovjetunióbeli Kazán fogolytáborába került, a kórházban megismerkedett egy Ion Cernaianu nevű román ezredessel, aki egy vita hevében a fejéhez vágta, hogy a magyarok nem akartak komolyan harcolni a szovjetek ellen, hiszen Antonescunak kellett Kassát bombáztatnia, hogy háborúba induljanak. Ölvedi a felszínre került forrást összekapcsolta a bustyaházai esettel, és cikksorozatban foglalt állást a románok kassai szerepe mellett. Bustyaházán, Kárpátalján 1941. június 26-án 14 óra körül északnyugat felől erős repülőgépzúgásra lettek figyelmesek a bemelegített gépek mellett várakozó pilóták. Két vadászgép felszállt, és a bombázók közelébe jutott. 1984-ben a még élő pilóták a Hadtörténelmi Levéltár igazgatója igazolásával megerősített írásos nyilatkozatot adtak észlelésükről. Bustyaházánál a Tisza délkeletről folyik, körülbelül az akkori román–szovjet határ találkozási pontja felől. Tehát a gépek bármelyik országba tarthattak. Nem feltétlenül Suceavába, amely város repülőterét a kazani fogolytáborban Cernaianu ezredes állítólag megjelölte a támadás kiindulópontjaként.
Ha a Szovjetunió elleni német támadás megindulásakor Magyarország és Románia között versenyfutás volt, akkor a románok egyáltalán nem lehettek érdekeltek abban, hogy vetélytársuk is hadba lépjen, és érdemeket szerezzen. A nagy német–szovjet mérkőzés első napjaiban több logikátlannak tűnő bombázás történt a hitleri Németország csatlós államainak területei ellen. Június 23-án és 24-én a még nem hadviselő Finnországot érte több szovjet légitámadás. A németekkel első napon együtt támadó Romániát is többször bombázták a szovjetek, csakúgy, mint a bulgáriai Ruszét, pedig Bulgária éppúgy nem volt hadviselő fél akkor (és később sem), mint Magyarország.
A végrehajtás pontossága és hatékonysága szempontjából a kassai eset különbözött ezektől a bombázásoktól. Amíg a Bukarestre és az olajvidékre ledobott szovjet bombák nagy része nem robbant fel, addig a Kassára támadt gépek szinte összes bombája rombolt, méghozzá fontos célpontokat: telefonközpontot, laktanyát. Különleges célra tartogatott szovjet elit kommandóról volt szó? Vagy mégis igaza lehet a hazánkban évtizedekig sulykolt német variánsnak, s a két éve már alaposan begyakorolt, tapasztalt német légierő hajtotta volna végre a provokációt?
A német és a magyar katonai körök tervezgetései és eszmecseréi oldaláról és a cui prodest kérdésének feltevésekor továbbra is számolni kell ezzel a változattal is. Azonban az ismertetett szovjet, szlovák és román változathoz hasonló, tényszerű emlékezésre a német és magyar vezérkar vonatkozásában nem került elő semmiféle konkrét adat. A korábban szinte tökéletesnek tűnt logikai láncot sohasem sikerült valóságos, élő tartalommal megtölteni.
Nem lehet pontot tenni a bombázás történetének végére. Folytatni lehet és kell a kutatómunkát, de az bizonyos, hogy 1941. június 26-án a magyar katonai és politikai vezetés, a vezérkar főnöke, a hadügyminiszter, a miniszterelnök és nem utolsósorban a kormányzó egyetértésével, a magyarság vélt érdekeinek védelmében „betolakodott” a második világháborúba.