Könyves Kálmán király és a Képes Krónika

Testalkatára nézve hitvány volt, de ravasz és tanulékony, borzas, szőrös, vaksi, púpos, sánta volt és selypített… – így jellemzi a Képes Krónika Könyves Kálmán királyunkat. E fogyatékosságok fele is elég lehetett volna ahhoz, hogy ne király, hanem inkább udvari bolond legyen a szerencsétlenből.
A történészek persze régen gyanítják, hogy ez a torzkép nemigen találkozhatott a valósággal, bár Könyves Kálmánról semmilyen korabeli ábrázolás nem maradt fenn.
Tudni kell, hogy a fiúutód nélkül 1095-ben elhunyt Szent László király után két unokaöccse, I. Géza fiai, Álmos és Kálmán vetélkedtek a trónért. Álmos volt ugyan az ifjabbik herceg és Kálmán a „rangidős”, de előbbi a lovagi erényekben bővelkedett – így nagybátyja, Szent László őt látta volna szívesen utódjául –, míg a könyvek és a tudományok iránt fogékony Kálmánt papi pályára szánta. Végül mégis Kálmán diadalmaskodott, öcscsét Álmost és annak fiát, Béla herceget megvakíttatta, hogy fia, II. István számára biztosítsa a trónt. II. Istvánnak viszont fiúutóda nem született, ezért uralkodása végét érezve az országot unokatestvérére hagyta, aki II. (Vak) Béla néven 1131 és 1141 között uralkodott.
Kálmántól fivére és unokaöccse megvakíttatása csöppet sem volt barátságos cselekedet, bár különösebben ki sem rítt a korabeli szokások közül. Tegyük hozzá, és ez sem volt annak idején ritkaság: Bélát nemcsak megvakíttatni akarta, de azt is megparancsolta: heréljék ki. Ezt a tettet azonban nem hajtották végre. A hóhér egy kutyát herélt ki a gyermek helyett, így történhetett, hogy a későbbi Árpád-házi királyok mind a szerencsétlen Vak Bélától származtak. Ám az nem csoda, hogy az ősüket megalázó Könyves Kálmánról rossz véleményük volt. Amúgy a Képes Krónika III. István királyunk, Álmos herceg dédunokájának udvarában született. Ennyit a „könyves királyról” kanyarított torzképről.
De milyen is volt valójában a rövid életű I. Géza idősebbik fia, Kálmán? A közvélemény általában annyit tud róla, hogy „fellépett a boszorkányüldözés ellen”, tehát korát megelőzően felvilágosult uralkodó lett volna, ami csak részigazság. Kálmán korát messze meghaladóan művelt volt. Már az is feltűnt kortársainak, hogy olvasni tudott, ami ritkaság volt a középkori uralkodók között. Ami viszont a boszorkányokat illeti, ott nem árt némi óvatosság. A híres mondás – de strigis vero quae non sunt, nulla questio fiat – ugyanis nem a mai értelemben vett „mesebeli boszorkányokra” vonatkozott, hanem a „strigákra”, tehát az éjjel szárnyra kelő, vért szívó démonokra. Róluk mondta a „könyves király”, hogy nincsenek – ami dicséretes bölcsességre utal –, ám a „közönséges boszorkányokra”, az ártó és bűbájos személyekre, akik képesek ráolvasással, szemmelveréssel és egyéb hasonló obskurus praktikákkal másoknak ártani, Kálmán rendelete nem vonatkozott.
Ami pedig az utódai által szemére vetett kegyetlenkedéseket illeti, abban a király semmivel sem volt zordabb, mint elődei. Sőt. Szentté avatott nagybátyja, László törvényeit még enyhítette is, amennyiben a tolvajokra és rablókra az ő uralkodásakor már nem halál várt, „csak” megvakíttatás és karlevágás. Ám az a torzkép, amit róla az Álmos-utódok – és minden későbbi Árpád-házi király az volt – festettek, tovább élt. Példaképpen csak annyit: Mátyás király egyik historikusa, Petrus Ransanus is szörnyetegnek festi le Könyves Kálmánt, mivel ezt hallotta és olvasta róla a krónikákban, holott ekkorra kihaltak már a szerencsétlen Vak Béla király utódai, akiknek pedig okuk lett volna az utálkozásra.