Leopárdember a felüljáróban

Méghogy minden aluljáró egyforma… Méghogy mindenütt csak árusok, koldusok, hajléktalanok meg rajtuk keresztül türemkedő gyalogosok vannak!
Ez persze nem igaz.
Mert a kőbányai aluljáró például valójában nem is aluljáró, hanem felül-. A hamisítatlan barokk stílusúnak csak a hazudósok által nevezett folyosó a metrótól a vasúti sínek és a mindenféle számmal ellátott autóbuszok felé vezet. Aljzata patinásra kopott fekete gumi, amelyen télen olvadáskor, nyáron pedig eső idején rejtélyes alakzatokban gyűlik a tócsa, a járókelő nagyszerűen gyakorolhatja itt problémamegoldó és -elkerülő képességét. Az nyer, aki úgy tudja kikerülni őket, hogy közben vadonatúj nejlonharisnyájára nem spriccel sáros lé.
Száraz időben a plexifalon át gyönyörű kilátás nyílik felülről: az ipari fejlődés, a száguldás képei, itt is sínek, ott is sínek, gyönyörű piros, zöld csíkos zacskókkal díszítve, sebaj, majd csak jól jönnek valakinek. Mert vannak ott elegen a fal mentén sorakozva, akiknek szükségük lehet rá. Belecsomagolni az alig használt elemet – két tartós egy százas –, lapjaira hulló könyvet, kopott talpú bakancsot. Meg színarany és színezüst rózsaszálat, ó’csó pólót, ruhát. Amit persze nem csupán a fal mellett, de igazi standokon igazi árusok is kínálnak odébb. Az ablakon lepedő, erősen bever a nap, ki bírná itt másképpen reggeltől estig? A próbálni vágyónak pillanatok alatt próbafülke is kerül meg tükör, hogy láthassa, tényleg olyan jól feszül-e az a top. És tényleg jól, viszi is.
A folyosó közepén álldogáló árusokból ítélve úgy tűnik, a globalizáció jegyében Pesten kialakult az egységes aluljáró-zöldségpiac: a százé’ paprika, paradicsom, uborka, itt is százé’, éppúgy, mint másutt.
Kriszta naponta végigszáguld a folyosón, most is. Azt mondja, ő zöldséget soha nem vesz innen, mert nem tudni, mivel és mikor permetezték. Virágot, saját kertben termesztettet, viszont annál inkább, mert azt nénik árulják, igaz, mostanában egyre ritkábban, mióta kiszorultak a dobozos zöldségárusok mellől. Pedig nem is jelenthetnek konkurenciát azzal a szépre kötött néhány virágcsokorral. Vagy az újkrumplira való petrezselyemcsokorral, amit harmincért adnak, és nem vesznek el ötvenet érte akkor sem, ha a kedves vevő megsértődik.
A vevő persze nem haragtartó, és gyakran visszajár. Odébb a szükségmegoldó „elsősegélyhelyre” is, ahol a helyes viselkedésre táblák figyelmeztetnek: 75 forintért jobbra nők, balra férfiak oldalognak, de dohányozni mindenkinek tilos, csak az olvasgató felügyelőnek szabad. Ő a főnök.
Az egy négyzetméterre eső ivó- és evőhelyek sűrűsége meglehetősen nagy a folyosón, kínálatuk a hajnali felestől a délutáni sörig és a késő esti házmesterfröccsig terjed. Egyik bejárata fölött felirat hirdeti: IV. osztályú helyiség, majd azt, hogy ez bizony légkondicionált: a technika eme vívmányát a plafonra szerelt ventilátor képviseli. Ugyanazok ülnek mindegyik kocsmában: fáradtak, izzadtak és szomjasak.
Csak a leopárdemberből van egy, de belőle nagyon. Odafent fütyörész meg táncol a lépcső tetején, a ki tudja, honnan jövő diszkózenére, fején nem rezdül a mexikói kalap. Testén leopárdbőrt utánzó anyagból maga varrta póló meg nadrág, azt mondja az ember: csak bohóckodik, kell a reklám a boltnak. A bolt egy biciklire szerelt állványocska, rajta felfűzött Madonna-hajgumik – fekete, kék, rózsaszín leopárdmintás mindegyik, darabja száz forint.
Horváth Péter azt mondja, muszáj neki dolgozni, még vasárnap is. Nemcsak a pénz miatt, hanem azért is, mert ugyan mihez is kezdene egész nap otthon. Még ha ott a kiskert meg a kacsák, akkor is. Mindig dolgozott, miért pont most, 67 évesen hagyná abba? A kórházban is azt mondták, ilyent még nem láttak, hogy a negyedik infarktus után egy nappal már kifelé vágyódna valaki. Nem is engedték el egy hétig onnan, hát elfoglalta magát, segített a többieknek. Mondták is neki, Péter bácsi, magának ápolónak kellett volna mennie. De ő konyhásfiú lett, és nyugdíjazásáig az is maradt. Azután tért át a kereskedelemre, miután egyik lánya Kanadában ment férjhez, a felesége meg tíz évvel ezelőtt otthagyta. Pedig milyen szép életük volt együtt! Néhány éve kiköltözött falura, mert ott mégsem olyan nagy a lakás rezsije, mint itt, a lakótelepen volt. Nyugdíjából az éppen kijön, abból pedig, amit a bolttal keres, az ennivaló meg egy kis költőpénz. Mert ugye horgászni is szeret, egy-két napra kitelepszik sátorral valamelyik nádasba, és belelógatja pecabotját a vízbe. Aztán vagy fog valamit, vagy nem. De a hordozható gázpalackot magával viszi, mert kávé nélkül nem élet az élet.
Unokáit látja néha, de nem túl gyakran, mert a másik lánya nem engedi, hogy bicikliboltostól menjen hozzá, azt mondja, szégyelli. Éljen, ahogy jó neki, mondja Horváth úr, és nem haragszik ezért. Másik két unokája szüleivel költözött ki hozzá falura. Ő pedig átadta nekik a nagy házat, maga pedig a kert végébe költözött, egy sokkal kisebbe, de neki az pont elég. Csak fürdeni jár be reggelente, és szidja magát, ha zárva az ajtó, hogy „te, megint rosszkor jöttél, zavarod a gyerekeket”. Mert Horváth úr nem szívesen zavar senkit, és csak akkor lesz mérges, amikor a leszerelt gázóráról mesél. De most majd vissza kell adniuk, mert nemsokára megadja a tartozást.
Horváth úr addig is árulja a Madonna-hajgumikat, és táncol meg fütyörész maga varrta párducruhájában. Nemcsak azért, mert fontos az üzlet, hanem azért is, mert nemsokára pecázni indul, egyedül, valamelyik nádasba a sátrával.