„Igen, tulajdonképpen elég jó sakkjátékos vagyok.”
(A Halál a Lovaghoz Ingmar Bergman
A hetedik pecsét című filmjében)
Csend ül a boszniai Tuzla egyébként mindig zajos főterére. A férfiak, akik talán itt, a hegyek közt még inkább szeretik erősnek és határozottnak mutatni magukat, borzongva nézik azt a különös misztériumjátékot, amely most nélkülük zajlik a téren: asszonyok vonulnak el mellettük hosszú sorban, vannak vagy százan, köztük egészen fiatalok és aggok is, s akárha táncolnának, valami titkos ritmus szerint lépnek, ruhájuk suhogását is hallani a némaságban. Vászondarabokat szorítanak össze, ketten egyet, és egyedül kettőt, így alkotva láncot, emberkígyót, amely lassan fonódik rá a tér közepén álló szoborra, mintha sosem akarná többé elengedni.
A vászondarabok párnahuzatok, neveket hímeztek rájuk iskolás betűkkel: az eltűntek neveit. Néhány százat annak a 7500 férfinak és fiatal fiúnak a nevéből, akik egyetlen nap alatt váltak Srebrenicában élőkből emlékezetté hét évvel ezelőtt, 1995. július 11-én. Emlékké, de ez nem a halottak megcáfolhatatlan bizonyossága, hanem az őket még mindig visszavárók gyötrő reménysége.
„Az eltűntekkel táncolnak / A halottakkal táncolnak / A láthatatlanokkal táncolnak / Fájdalmuk kimondatlan / Apjukkal táncolnak / Fiaikkal táncolnak / Férjeikkel táncolnak / Egyedül táncolnak, egyedül táncolnak” – énekelte Sting, a popsztár a nyolcvanas években a Pinochet országlása alatt eltűnt férfiakat gyászoló chilei asszonyokról, és persze hogy ez a dal jut eszembe, ahogy elhaladnak mellettünk némán és méltóságteljesen a srebrenicai nők, akiket ugyan kiengedtek annak idején a városból az ostromlók, ám a férfiakat elválasztották a családoktól, s csak később, a csodálatos módon megmenekült túlélők beszámolóiból és a feltárt tömegsírokból vált nyilvánvalóvá, hogy milyen sors várt rájuk ellenségük kezében.
Mióta ezek az asszonyok menedékre leltek Tuzlában, a városban, amely befogadta őket, minden hónap 11-én szomorú látványossága a városnak ez a felvonulás. Mert nagyon sokaknak nem adatott még meg Bosznia-Hercegovinában, hogy halottaikat eltemessék. A majdnem négy éven át dúló háború kétszázezer áldozatot követelt, ám óvatos becslések szerint is harmincezer ember hollétéről nem tudni még mindig semmit. A világtörténelem egyik legvéresebb háborúja 1992 tavaszán kezdődött. A boszniai szerbek szerint azzal, hogy egy márciusban tartott esküvő egyik vendégét agyonlőtték, a boszniai muzulmánok inkább úgy emlékeznek, hogy akkor, amikor 1992. április 6-án az európai közösség elismerte Bosznia-Hercegovina függetlenségét, és Szarajevóban orvlövészek tüzet nyitottak a háborúellenes tüntetőkre. A harcoknak 1995-ben a nemzetközi nyomásra tető alá hozott daytoni békeegyezmény vetett véget, de hét évvel azután, hogy a fegyverek elhallgattak, ma is szinte naponta fordítanak ki a földből emberi maradványokat, s most már nem csak a jeltelen sírok rejtik a halottakat.
– Az erdők, a mezők, a hegyek, minden tele van a csontjaikkal, minden tele fájdalommal – mondja mellettem egy fiú, aki a nyári hőség ellenére is szürke ballonkabátban ácsorog az élőlánc mellett. A 19 éves Adel Zabelnovics a nagyapját keresi hetedik éve, édesapja már a háború legelején meghalt, édesanyjával és nagyszüleivel 1995-ben menekültek a harcok elől a védett enklávénak kikiáltott Srebrenicába, amely városkát a gyászos július 11-i napon hagyták oda, amikor a szerb Mladics tábornok csapatai a tétlenül maradt holland kéksisakosok mellett elmasírozva bevonultak a településre. A katonák csak a nőket és a gyerekeket engedték el, az idősek közül sem mindenkit… Mint meséli, a titokban tartott sírhelyeket gyakran megbolygatják csak azért, hogy ne lehessen azonosítani az áldozatokat, és ne tudják felelősségre vonni az elkövetőket: kihantolják az elásott tetemeket, és szétszórják maradványaikat.
– Másodlagos sírhelyek – nevezi meg szakszerűen a jelenséget Ed Huffine, a kihantolt holttestek azonosításán dolgozó nemzetközi szervezet, az ICMP (International Comission on Missing Persons) igazságügyi orvosszakértői programjának igazgatója, aki szarajevói irodájában fogad. – Ilyen sírhelyekről akkor beszélünk, amikor az eredeti sírt valamilyen okból kiássák, és a maradványokat máshol temetik el – magyarázza az amerikai szakértő, aki mielőtt 1999-ben elvállalta volna az ICMP megbízását, az Egyesült Államok hadseregének genetikai laboratóriumát vezette. Korábbi megbízatása során amerikai katonák Vietnamból hazaszállított földi maradványainak azonosítása alkalmával mélyítette el a szaktudását. Leszögezi: mivel a Bosznia-szerte feltárt tömegsírokból csak az esetek kisebb részében emelnek ki intakt holttesteket, a hagyományos módszerekkel gyakorlatilag lehetetlen vállalkozás lett volna nekikezdeni a feladatnak. Épp ezért döntöttek úgy a szervezet szakértői, hogy genetikai eljárással látnak hozzá a feladathoz. Az ötlettel csak egyetlen gond volt: a bíróságokon eddig egy-egy különleges esetben használt, rendkívül költséges eljárást itt most – a világon először – tömegméretekben kellett alkalmazni.
Az ICMP-t egyébként 1996-ban a franciaországi Lyonban megtartott G7-es csúcson hozták létre, és feladatául azt szabták, hogy etnikai hovatartozásuktól függetlenül segítsen kideríteni a családoknak azon szeretteik sorsát, akik a Jugoszlávia területén lezajlott fegyveres konfliktusok során tűntek el. A működéshez szükséges pénzt elsősorban az Egyesült Államok és Hollandia biztosítja, de számos más állam mellett ma már a Vatikán is pénzügyi segítséget nyújt a szervezet számára. Az ICMP azonban nem egyszerűen az azonosításban látja tevékenysége célját: vezetői úgy vélik, a hozzátartozók fájdalma addig nem enyhülhet, amíg nem szereznek bizonyosságot az eltűnteket illetően, és enélkül nem lehet kísérletet tenni arra sem, hogy akár Bosznia-Hercegovinában, akár a háború sújtotta más területeken lélekben is újjáépüljön a társadalom. Tevékenységüket tehát a megbékélés és az újrakezdés egyik kulcselemeként jellemzik.
Az ICMP által kiválasztott módszer is merőben új megközelítést sugallt. Lényege az, hogy az eltűnt szeretteik után kutató hozzátartozóktól vérmintát vesznek, s az abból kivont örökítőanyagot összevetik a sírokban talált emberi maradványokból nyert DNS-sel. Ha a két adatbázis összevetése során egyezést találnak, a rokonokat értesítik: ne folytassák a kutatást.
– Sosem viszünk jó hírt a családoknak, hiszen a mi sikerünk azt jelenti, hogy megerősítjük: a hiányzó hozzátartozók meghaltak; a végeredmény mégis pozitív: lezárjuk a hiábavaló keresést, és konkrét választ adunk a gyötrő kérdésre, amely Boszniában sok-sok családot nem hagy nyugodni hosszú évek óta. (Az azonosítás menetéről olvashatják magyarázó írásunkat a 25. oldalon.)
A vérminták begyűjtéséhez a szarajevói központtal működő ICMP-nek szoros együttműködést kellett kialakítania a hasonló profilú helyi szervezetekkel, sőt meg kellett szervezniük a családtagokkal, családokkal való hatékony kapcsolattartást is, hiszen az azonosítást hagyományos módszerekkel is megkísérlik, amihez a vérvételkor kitöltött űrlapokon rengeteg információt kérnek a rokonoktól (itt a Nemzetközi Vöröskereszt kérdéscsomagját alkalmazzák, amely az eltűntre és eltűnésének körülményeire vonatkozik). Az ICMP programjának ez a része nem várt eredményt hozott: az eltűntek családtagjainak rendszeres találkozókat szerveznek, ahol az idén már egy asztalnál ültek a mozlim, a horvát és a szerb eltűntek szülei, fiai, testvérei. Ez pedig nem csekélység, ha belegondolunk, hogy két éve még egy szobába sem voltak hajlandók együtt bemenni.
Szomorú büszkesége ez az intézmény az országnak: kezdettől fogva igyekeztek minél több helyi szakemberrel dolgozni, és a program során fiatal, tehetséges tudósokat választottak ki, akik kapva kaptak a biztos megélhetést nyújtó lehetőségen. Huffine szerint a terület legkiválóbb szakemberei ma boszniaiak, akiknek munkáját világszerte elismerik. A szeptember 11-i New York-i tragédia után például a Bosznia-Hercegovinában kifejlesztett eljárás és számítógépes program segítségével láttak hozzá az áldozatok azonosításához, amihez innen kértek segítséget az amerikaiak.
Az azonosítási programban ma már havonta átlagosan 1500 hozzátartozótól vesznek vérmintát az ICMP munkatársai. Nemcsak Boszniában, hanem a volt Jugoszlávia egész területéről gyűjtik már a vérmintákat és a velük összevethető emberi maradványokat a feltárt tömegsírokból. Ez idáig a volt szövetségi köztársaság területéről 24 ezer olyan családtagtól vettek vért, akik eltűnt hozzátartozóikat keresik (a volt Jugoszlávia egészét tekintve 40 ezer eltűntről beszélnek). Nem ilyen jó az arány természetesen a megtalált holttesteket illetően. Bár például a srebrenicai vérengzés során eltűnt 7500 (ez a szám az előrejelzések szerint még emelkedni fog) férfi földi maradványainak harminc százalékát már az ICMP létesítményeiben őrzik, a hiányzó hetven százalék megtalálása itt sem lesz egyszerű feladat.
Folytatás a 21. oldalról
Először is a másodlagos sírhelyek okoznak problémát. Ebben a sajátos „iparágban”, amely a bizonyítékok eltüntetését célozza, és amelyben az általános vélekedések szerint az egykori ellenfelek egymástól is pénzért adják-veszik a jeltelen sírok helyszínével kapcsolatos, kompromittáló információkat (legtöbbször olyan jelzésekről van szó, hogy a hatóságok ráakadtak egy ilyen sírhelyre), a Bosznia-Hercegovinában élő mindhárom népcsoport érintettjei – a szerbek, a horvátok és a mozlim bosnyákok is – kétes érdemeket szereztek.
– A háborús bűnöket vizsgáló hágai Nemzetközi Törvényszék boszniai működésének erősödésével a jelenség tömegessé válik – mondja a szerb Boro Peulics, akit a boszniai Szerb Köztársaság fennhatósága alatt álló, Banja Luka melletti kis településen, Prnjavorban kerestünk fel. Peulics a szerb eltűnteket kutató Banja Luka-i szervezet egyik vezetője, és elmondása szerint az eltűntként nyilvántartott bosznia-hercegovinai polgárokból ötezer civilt és majdnem ezer katonát keresnek az országban élő szerb családok, hozzátartozók. Állítja: több mint ötszáz olyan sírhelyről tudnak, amelyek szerbek holttesteit rejtették, és amelyeket az utóbbi hetekben a háborús bűnök elfedése végett számoltak fel ismeretlenek. Boro Peulics szervezete nemrég kezdeményezte, hogy indítsanak eljárást a horvát–mozlim föderáció ellen (a boszniai Szerb Köztársasággal együtt e másik entitás alkotja Bosznia-Hercegovinát), mivel gyanújuk szerint állami segítséggel történik a föderáció területén található szerb sírhelyek megbolygatása.
– Csak nyomok maradnak: néhány ruhadarab, ottfelejtett karóra, személyes tárgyak, de a holttestek már nincsenek a helyükön – állítja Peulics. A tetteseknek nem is kevés idő áll rendelkezésre ehhez. Minden exhumáció ugyanis szigorú előírások szerint zajlik, amelyeknél népes bizottság vesz részt: a helyi rendőrség, helyi ügyész, a Bosznia-Hercegovinát alkotó mindkét entitás hatóságainak saját ügyésze, bírája, komolyabb eseteknél a hágai törvényszék képviselője, antropológus és orvos szakértők, a kormányzat képviselői és így tovább. Egy ilyen bizottság felállítása adott esetben elhúzódhat, miközben a tettesek különböző úton tudomást szerezhetnek arról, hogy a hatóság vizsgálat alá vonta a helyszínt. Nem egy esetben a Bosznia-Hercegovinában szolgálatot teljesítő ENSZ-kontingens, az SFOR katonáit rendelik ki a területek őrzésére, de előfordul, hogy már a katonák is későn érkeznek.
Magyarázható lenne persze ez a gyanú azzal is, hogy az egykor szemben álló felek most kölcsönösen vádaskodnak, ám Boro Peulicsot nem lehet elfogultsággal vádolni. Saját fia egykor tehetséges futballista volt, és ígéretes karrier előtt állt: egy jó nevű jugoszláviai csapatban játszott a háború kitörésekor – egyenesen a stadionból vitték el a boszniai szerbek hadseregükbe egy kényszersorozás alkalmával. Pár hónap múlva vált gyanússá, hogy a fiú nem jelentkezik. Akkor hiába kutatott kétségbeesetten az apa; valószínűleg harcban elesett fia holttestét csak nemrég azonosították az ICMP programja segítségével.
– Szerbeket teszek felelőssé a fiam haláláért, olyanokat, akik saját népüknek okoztak szenvedést, miközben a háború alatt meggazdagodtak – mondja Boro Peulics, hozzátéve, hogy minden oldalon megtalálhatók az ilyen emberek.
Persze a háború legelképesztőbb tömeggyilkosságának elszenvedői a boszniai mozlimok, a tettesei pedig Mladics katonái. A Srebrenica környéki hegyekben ma is egymást érik a tömegsírfeltárások: az ide érkező újságírónak nem nehéz „helyet kapnia” egy olyan csapatban, amelyik éppen ilyen küldetésre készül. Egy nappal azután, hogy búcsút veszünk Boro Peulicstól, hajnalban Tuzlából indulunk a kelet-boszniai Bratunac felé. Gépkocsioszlopunk eleinte csak kísérőnk és a föderáció hatóságának embereiből áll, ám ahogy ismét a boszniai Szerb Köztársaság területére érünk, egyre több terepjáró csatlakozik a konvojhoz, és egyre népesebb lesz a bizottság, hamarosan megjelennek az SFOR fegyveres katonái is, akik ez esetben nemcsak a sírhelyet vigyázzák majd, hanem a bizottságot is védelmezik, hiszen ezen a környéken nem mindenki örül a feltárásoknak. Úti célunktól pár kilométerre már hat-hét autó kapaszkodik a Srebrenica melletti települést övező hegyekben. Meredek sziklák mellett futó út szélén állítjuk le az autókat, ahonnan erdei ösvény indul a szurdok alja felé. Szigorú utasítást kapunk, hogy semmiképpen se térjünk le az ösvényről, és ne távolodjunk el a bizottság mellől.
– Ez a munka az aknák miatt rendkívül veszélyes – jegyzi meg mellettünk Edvard Mehmedovics, aki az ICMP megfigyelőjeként vesz részt az exhumációban. – Soha nem tudhatjuk, hol találunk robbanószerkezetet. Nemrég az egyik exhumáció során a [horvát–mozlim] föderáció megbízottja lépett aknára, és elveszítette az egyik lábát. Egy másik fickónak közülünk nagyobb szerencséje volt, mert a hajnali nedvességben csak a gyújtószerkezet indult be, így az akna csupán füstölni kezdett, de nem robbant.
Hét évvel a háborút lezáró daytoni békeegyezmény megkötése után még mindig egymillió akna lapul Bosznia-Hercegovina földjében. Az ilyen, ma már többnyire műanyagból készülő gyalogsági aknákat igen nehéz a hagyományos módszerekkel jelezni. Az egymással háborúzó három hadsereg (a boszniai szerb, horvát és mozlim erők) katonái korábban a jugoszláv hadseregben sajátíthatták el a harcászatnak ezt a válfaját, és mivel Tito marsall erőinél kiemelt jelentőséget tulajdonítottak ezeknek a szerkezeteknek, Jugoszlávia felbomlásakor a hadianyagraktárak tele voltak ilyen alattomos fegyverekkel. A bőségesen rendelkezésre álló készletek miatt ma is majdnem 19 ezer aknamezőt tartanak nyilván Bosznia-Hercegovinában, és a becslések szerint az ismert helyszínek ezeknek a szerkezeteknek csupán 50-60 százalékát rejtik, a többi akna hollétéről csak a szisztematikus aknamentesítések során szerezhetnek tudomást a hatóságok, illetve akkor, amikor bekövetkezik a tragédia. A felmérések szerint az ilyen balesetek Bosznia-Hercegovinában ma olyan gyakoriak, mint a fejlett nyugat-európai országokban az autószerencsétlenségek. Szakértők szerint Bosznia-Hercegovina területének 11 százaléka (!), mintegy 3000 négyzetkilométer aknával „fertőzött” területnek számít.
– Ha bármi gyanúsat látunk, azonnal leállítjuk a munkálatokat, és hívjuk az aknamentesítőket – mondja Mehmedovics. – Mindenre fel kell készülnünk, hiszen nem csak annak a veszélye áll fenn, hogy a terület el van aknásítva.
Mehmedovics olyan esetet is említ, amikor a holttesteket beélesített aknákkal együtt temették el – bár hozzáteszi, valószínűleg nem szándékosan. Ha a terület korábban frontvonal volt, akkor különösen óvatosan kell eljárni. Azt viszont nehéz megmondani, hogy frontvonalnak számított-e egy terület.
Annyi bizonyos, hogy Bratunac település hírhedtté vált a Bratunac-dandárról, amelynek szerb katonái a hágai vizsgálatok szerint kiemelt szerepet játszottak az innen pár kilométerre lévő Srebrenicában 1995. július 11-én elkövetett vérengzésekben. Az SFOR amerikai erői most hétfőn ezen a településen vették őrizetbe Miroslav Deronjicset, akit azzal gyanúsítanak, hogy 1992-ben 60 mozlim polgári személy meggyilkolásában vett részt. A hágai törvényszék Deronjicset az 1995-ös srebrenicai tömeggyilkosság miatt is kereste. Áprilisban szintén Bratunacban vette őrizetbe az SFOR Momir Nikolicset, aki a Bratunac-dandár hírszerzőtisztjeként a gyanú szerint kitüntetett szerepet játszott a srebrenicai tömeges kivégzésekben.
Inkább nem firtatom tehát, hol húzódott itt a frontvonal egykor, hanem fotós kollégámmal határozott léptekkel követjük a bizottság tagjait. Szerencsére nem kell túl messzire menni a hegyoldalra tapadó erdőben: 20 méterre a földúttól máris munkához látnak a fehér gumikesztyűt viselő, ásós, csákányos emberek, akik külön teherautón érkeztek a helyszínre. Egy helybéli fiatalember talált itt sírhelyre utaló nyomokat még áprilisban, ő értesítette a hatóságokat, akik megszervezték a kihantolást. Míg a munkások dolgoznak, a férfi futballról beszélget a rendőrökkel, akik láthatólag nem sok érdeklődést mutatnak az események iránt: aznap még három kihantolást kell biztosítaniuk a környéken, és valószínűleg nemegyszer volt már részük hasonló procedúrában. A holttestet, illetve azt, ami megmaradt belőle, csak néhány centiméternyi föld takarja, a munkások mellett serénykedő antropológus és törvényszéki orvos szakértő így már negyedóra elteltével hozzáláthat a fényképfelvételek elkészítéséhez és a jegyzőkönyv megírásához.
– Másodlagos sírhely? – kérdezem Mehmedovicsot frissen szerzett szakértelmemet megcsillantva, miután megállapítom, hogy a bizottság többi tagja nem nagyon örül jelenlétünknek.
– Nem, primer – válaszolja szűkszavúan a negyvenes éveiben járó férfi, miközben műanyag zsákot hoznak a teherautóról a gumikesztyűs munkások, és belehelyezik a maradványokat. – A környéken egyébként már hat másodlagos tömegsírt tártunk fel. Itt egyetlen személy maradványait találtuk meg, és valószínűsíthetően srebrenicai áldozatról van szó, de erre igazából azután derülhet fény, ha sikerül azonosítani – jegyzi meg még Mehmedovics, már indulóban a gépkocsik felé.
Tekintve, hogy az így kihantolt áldozatoknál szinte sosem találnak személyi okmányokat, az azonosítás az orvos szakértőkre és a genetikusokra marad, a most megtalált holttest pedig abba a tuzlai hűtőcsarnokba kerül, ahol a Srebrenica környékén exhumált tetemeket őrzik, és amely jelenleg a világ legnagyobb hullaháza.
A tuzlai halottasház, amelyet kifejezetten a srebrenicai holttestek őrzésére emeltek az ICMP segítségével, kívülről olyan, mint egy modern ipari csarnok, hófehér acéllemezekkel borított épület, tulajdonképpen egyetlen hatalmas hűtőház. A bejáratnál a létesítmény fiatal vezető munkatársa, Zlatan Sabanovics fogad, aki végigvezet bennünket azokon a helyiségeken, ahol a genetikai „találat” után mindig hagyományos módszerekkel is megerősített azonosítás elkezdődik, és – számtalan egyéb állomás, a DNS-laboratóriumok, a számítógépes központ elemzése után – be is fejeződik. A boncterem, a maradványok mosására szolgáló szoba és a ruhadarabok megtisztítására, lefényképezésére szolgáló helyiség: mind egy-egy állomása annak a pokoljárásnak, amelyet a szeretteiket kereső hozzátartozóknak is meg kell tenniük, amenynyiben megtalált rokonaik azonosítását a segítségükkel is megerősítik, vagy a holttestet, illetve maradványait kiadják a családnak, hogy megadhassák a végtisztességet az elhunytnak.
– Persze, nem könnyű ez. Sokan túl sokat vártak már, és vannak, akik abban reménykedtek, hogy szeretteik valahol, mondjuk egy titkos fogolytáboran még mindig életben vannak – fogalmaz a szakértő.
Az ide beérkező maradványokból csont- vagy fogmintát küldenek a Tuzlában található azonosító központba, ahol aztán a mintát előkészítik arra, hogy az ICMP genetikai laboratóriumainak egyikében DNS-t vonjanak ki belőle.
– Ha a génteszt eredményt jelez, akkor mi immár célirányosan megpróbáljuk hagyományos módszerekkel is elvégezni az azonosítást: az esetek 99,9 százalékában meg tudjuk erősíteni a DNS-vizsgálat eredményét – mondja Zlatan Sabanovics. Ezután a család dönthet arról, hogy saját maga gondoskodik a temetésről, vagy megvárja, amíg Potocsariban, abban a Srebrenica melletti településen, ahol a hozzátartozók szeretteiket utoljára élve láthatták, az elhunytakat együtt eltemetik az ott létesítendő emlékparkban.
Az a kép, amely a következő helyiségbe lépve fogad, sokáig kísért. De talán nem is a látvány, hanem a rothadó hús és csont édes-kesernyés szaga, amelytől nem lehet szabadulni, és az ember napokig mindenhol ezt véli érezni, ha beleszippant a levegőbe. Nem véletlenül: az óriási teremben 4420 vászonzsák sorakozik, amelyek emberi maradványokat rejtenek. Előfordul, hogy egyetlen zsák több áldozatét is, van úgy, hogy több zsák egyét, a becslések szerint három és fél ezer áldozat földi maradványait tárolják itt a plafonig érő hosszú polcrendszeren, és a másodlagos sírhelyekből kihantolt maradványok jó időre munkát adnak a szakembereknek. Az ICMP képviselői 6–10 évre becsülik azt az időt, amíg a munkával végezhetnek.
A két éve indított program az idén tavasszal meghozta első látványos eredményeit: áprilisban és májusban tömegesnek mondható találatokat produkált az egyre növekvő két genetikai adatbázis közötti öszszehasonlítás, most pedig már havi 100–200 eredményes azonosítást várnak a szakemberek, akik versenyt futnak az idővel. Mert az azonosítási folyamat legnagyobb ellensége az idő: nemcsak a felhasználható szövetminták állaga romlik eközben, de egyre több olyan hozzátartozó is távozik az élők sorából, akik vérmintájukkal segíthették volna az azonosítást, ráadásul a nehéz gazdasági helyzet és a politikai bizonytalanság miatt minden évben rengetegen hagyják el az országot. Fennáll a veszély tehát, hogy a sírokból előkerült áldozatok egy részét sosem sikerül majd azonosítani.
Kinn tomboló meleg, benn halálos hideg. Bosznia-Hercegovinában mindenütt a nagy trauma utáni élni akarás megindító jeleit látni: újjáépülő városokat, a földből gombamód kinövő új családi házakat. Egyes országrészekben, az egykori háborús övezetekben valóságos építési láz tombol – nem utolsósorban azért, mert hihetetlen mennyiségű pénz érkezik, láthatóan bűntudatból is, a Nyugattól, amely, most már nyugodtan kimondhatjuk, csődöt mondott a konfliktus idején. És igen, annak ellenére, hogy sokan a kivándorlást választják, az otthon maradt fiatalok szíve mégiscsak tele van reménnyel. Tolmácsunk, a szép és intelligens, fiatal Angelina, miközben Bosznia-Hercegovina gyönyörű hegyvidékein át vezet az utunk, és hol a Republika Srpska, hol pedig a föderáció sokat szenvedett faluin keresztül visz át, viccekkel traktál bennünket, és terveiről mesél, hogy vajon férjével gyűjtsenek-e még egy kis pénzt, hogy belevágjanak egy családi ház építésébe (ahol itteni szokás szerint előbb mindig csak az alsó szintet készítik el, aztán 10-20 év alatt ráépül az emeletre tervezett lakásrész is), vagy vegyék igénybe most az építkezőknek nyújtott kedvezményes hitelt, hogy az ifjú házasok minél előbb beköltözhessenek új otthonukba. Sokan elmennek az országból, ám ő marad; hová is mehetne – mondja –, itt van a hazája. Ám érezni azt is, benn, mélyen, ottmaradt benne a dermesztő hideg, és lehet, egy egész nemzet hihetetlen akarása is kevés lesz ahhoz, hogy akár évtizedek alatt túljusson azon a traumán, amelyen ez a törékeny ország négy év alatt keresztülment.
„Ez az én kezem: mozgatni tudom, és érzem, ahogy a lüktet benne a vér. A nap még magasan jár az égen fenn, és én, Antonius Block a halállal sakkozom” – mélázott el a Lovag Bergman klasszikus alkotásában, a nagy haláltáncot bemutató Hetedik pecsét című filmben. És valóban nem tudni még, hogy a „tánc”, amely Tuzla főterén minden hónap 11-én makacsul ismétlődik, vajon egy egész ország danse macabre-ja, vagy a múlttal való szembenézés képsségének biztos jele, és nemcsak a halálról, de az újjászületésről is szól.
Mikor kilépünk a halottasházból, szikrázó napsütés fogad bennünket. Aldijana Buhics, az ICMP-től kirendelt kísérőnk vár ránk, aki nap mint nap kalauzolja e bizarr intézményekben az ide látogató politikusokat, adományozókat és újságírókat. Kemény, határozott asszony, Szarajevó ostroma alatt is végig a városban maradt, ám annyi rémtörténet után az ember szinte otrombaságnak érzi, hogy személyes élményeikről faggassa az ittenieket. A látottak hatására mégsem tudom megállni, hogy ne kérdezzem meg tőle: hogyan bírja, hogy szinte naponta meg kell látogatnia vendégeivel ezt a házat?
Buhics asszony kicsit elgondolkozik, és olyan közhellyel válaszol, amelyet máshol talán bántó lenne hallani, de itt, a halál palotájának árnyékában, ahol a szakértők a DNS betűiből próbálják összerakni, ki is volt egykor az, akinek a maradványait a zsákból éppen kiemelik, és ahol minden a feltartóztathatatlan romlásról és hiábavalóságunkról szól, hátborzongató, ahogy kimondja:
– Furcsa az élet.
Hogyan azonosítják az áldozatokat a DNS segítségével?
A kihantolást követően a maradványokat valamelyik központi létesítménybe szállítják, a Srebrenica környékéről előkerült holttesteket a speciálisan erre a célra létrehozott tuzlai halottasházba. Itt a maradványokat megtisztítják és kiszárítják, a ruhadarobokat különválasztják, lefényképezik és katalogizálják, hogy később közzétehessék a képeket egy olyan albumban, ahonnan az eltűnteket kereső hozzátartozók esetleg felismerhetik szeretteik öltözékét, személyes holmiját. A ruhadarabokat és a maradványokat is vonalkóddal látják el, amely a későbbiekben az azonosításra szolgál.
A halottasházakból csont-, illetve fogmintát küldenek a tuzlai előkészítő létesítménybe, ahol megtisztítják a mintákat, és steril körülmények között az arra alkalmas darabokat a vonalkóddal ellátva eljuttatják az ICMP bosznia-hercegovinai genetikai laborjainak egyikébe, ahol a csontdarabokat porrá őrlik.
Az ICMP központjaban és a térséget járó mobil egységeknél is adhatnak vért azok, akik eltűnt szeretteik után kutatnak.Az eljárás lehetővé teszi, hogy távolabbi rokonok DNS-ét is felhasználhassák, persze minél közelebbi a családtag, annál eredményesebb lehet a folyamat. A speciális, egyszer használatos csomagban lévő eszközzel az ujjhegyről vesznek háromcseppnyi vérmintát, amit azonnal különleges, steril papírra csöppentenek. A vérminta mellett az ICMP munkatársai a Nemzetközi Vöröskereszt eltűnt személyek esetében standardnak számító kérdéscsomagját is kitöltetik a hozzátartozókkal: több tucat kérdésre kell válaszolniuk, mint például arra, hogy mikor látták utoljára a keresett személyt, milyen ruhát viselt utoljára stb.
A vérmintákból vonalkóddal ellátott példányt küldenek a genetika laborba, míg helyben tartalékot tárolnak hűtött formában belőlük. A tuzlai összehasonlító központba kerülnek a hozzátartozók személyes adatai és a kitöltött kérdőívek; egyedül ezen a helyen ismerik, hogy a vonalkódokhoz kik tartoznak, ezt az információt bizalmasan kezelik. Így a programban részt vevő munkatársak csak a kódszám alapján dolgoznak, és a vizsgált vérminta „tulajdonosának” etnikai hovatartozása is titokban marad.
A porrá őrölt csontokból, illetve a speciális papíron őrzött vérmintából enzimek segítségével olyan meghatározott DNS-részletet vonnak ki, amely alapján 1:10000000 biztonsággal azonosítható a keresett személy. Az ún. gélelektrofízises módszer szinte teljesen gépesítetté teszi az eljárást, a vér- és csontmintákból kivont DNS-részletek jellemzői a számítógép képernyőjén leolvashatóak. A vérből kivont DNS-részletek leolvasott adatai és a csontőrleményből kivont örökítőanyagé is külön adatbázisba kerülnek, amelyeket Tuzlában állandóan frissítenek a genetikai laborokból beküldött adatokkal. A két adatbázist rendszeresen összevetik, és ha a számítógép két azonos DNS-részletet talál a két külön adatbázisban, gyakorlatilag megtörténik az azonosítás. A vonalkód alapján kikereshető a halottasházban őrzött maradvány és a rokonok kartonja is, amely alapján értesítik a hozzátartozókat. Ezt követően megkísérlik hagyományos módszerekkel is elvégezni az azonosítást.
M1
Tanúként idézte be a rendőrség Császár Attilát
