Felvinczi György, a vagabund költő

Ha volt magyar sors, mely az „egyszer fönn, egyszer lenn” igazságát halmozottan példázza, a XVII. század második felében működött Felvinczi Györgyé, az erdélyi kalandor poétáé kétségtelenül az volt. 1645 körül született és 1716-ban halt meg. Élete csupa hányódás-vetődés. Az pontosan nem tudható, ebből mennyi írható a tatárbetörésekkel, kuruc–labanc ellentéttel, vallási háborúságokkal terhes kor számlájára, s mennyi a nyughatatlan természetű Felvincziére.
Költőnk előbb diák, majd tanár volt a Kolozsvári Unitárius Kollégiumban, de elcsapták. A vádirat szerint „menyecskés” volt. Hogy ez mit jelenthet, kinek-kinek a fantáziájára bízom. A kollégium tömlöcéből megszökött, de hamarosan Kolozsvár szolgabírája lett. Itt is útilaput kötöttek a talpa alá! Közben a várost a tatárok feldúlták, Felvinczi háza leégett. Örmény kufárok szolgájaként tengődött, majd Lipót császár a kegyeibe fogadta, ám nem sokkal később újra Tinódi-szerű vándorköltő, vásárokban olvassa fel a verseit.
1696-ban engedélyt kapott az uralkodótól önálló színtársulat alapítására. Ez párját ritkító kegynek számított, ám a színház nem volt hosszú életű. A poéta hamarosan újra az utakat rója, telve keserűséggel és a sors forgandósága miatt érzett – sokszor egyenesen a Teremtőnek adresszált – szemrehányással…
Felvinczi György kiváló tehetségű, felkészült költő. Legismertebb műve a Comico-tragoedia című verses színdarab 1693-ból. E műben Plutó, a pokol fejedelme fellázad a főisten, Jupiter ellen, ám megbukik, és efölött érzett keserűségében ördöghadait szerteküldi a világba, hogy terjesszék a boszorkányságot, a csalárdságot. Plutó imigyen monologizál bukása után: „Leginkább csak Jupiterre haragszom, / Mert vala ő mesterségével azon, / Hogy énnékem részemben Pokol jusson. / Azért telt el szíven szörnyű méreggel, / Úgy tetszik hogy ugyan rakva féreggel, / Bizonyítom az ördögi sereggel, / Kik bánatim látják mind estve reggel…” Aligha kétséges, hogy ebben a keserűségben benne foglaltatik Felvinczi személyes sorsának kommentárja is.
Egyik szép verse az „Igen szép História, avagy Pelda Az Jerusalemből Jerichóban menő Tolvajoktól meg-sebesíttetett embernek állapattyáról…” 1689-ben, Lőcsén jelent meg. Az elbeszélő költemény a Biblia nyomán („Kit meg-irt Sz. Lukács az ő irásában”) meséli el, hogyan sebesítik meg a tolvajok a vándort – „Három Tolvajj álla előtte meg ottan, / Mindeniknél láncza, s hajito fejsze van” –, majd a holtnak hitt szerencsétlen turbánját és zsebeit átkutatva barlangjukba viszszamenekülnek. Ekkor egy „Aronnak rendin” levő pap találja meg, de nem segít rajta, magára hagyja. A haldoklóhoz ezután egy „Szentes Levita” közeledik, de megijed, és ő is kikerüli – „Ussza a gázt ő is keresztül a réten, / Siradoz a lába sáros seppedéken, / Rakottyás füz-fák köszt mind egy-aránt megyen, / Akadoz a lába mint tövisses helyen”. A „gázt” annyit tesz: gázlót. Ő sem segít. Harmadikul csak megérkezik a segítség: „Egy Samaritánus vezeti Szamarát, / Tereh nélkül jövén dudollya nótaját…” Nos, ez a jámbor a maga ruháiba öltözteti a sebesültet, és egy „Vendég-fogadóba” szállítja, sőt kifizeti a gyógykezelése költségeit is, „két pénzt” ad a fogadósnak.
Felvinczi a háromrészes, személyes keserűséggel teli verset utóhanggal (Applicatio) fejeli meg. Ebben megmagyarázza verse jelképes értelmét: az Áron-rendű pap meg a levita, a sebesült, labilis hitű, „gonosz rokona”, a szamaritánus maga Jézus, a vendégfogadó a „Szent-egyház képi”, végül „A két pénz példázza két Sacramentumot, / Avagy az O és Uj két Testamentumot”.