Leértékelődő Horvátország

Sokan Horvátország tragédiájának tartják, hogy az országnak nincs közös határa Ausztriával, vagyis a nyugati világtól Szlovénia, míg Olaszországtól a tenger választja el. Ezekben a geopolitikai akadályokban látják egyes kelet-közép-európai diplomáciai szakértők a jelenlegi horvát krízis okát. A magát szociáldemokratának mondó kormányfőnek, Ivica Racannak még sikerült a szociálliberális Drasen Budisának a koalíciós kormányból történt kiválása után egy eddiginél kisebb baloldali kabinetet létrehozni, de senki nem tudja, hogy meddig tud életképes politikát folytatni ez a horvát vezetés. Egyre elkerülhetetlenebbnek látszik egy előre hozott választás. Két és fél esztendővel ezelőtt a nyugati világ számos politikusa mind az EU-ban, mind az Egyesült Államokban a horvát baloldal hatalomra kerülését a „demokrácia” győzelmeként ünnepelte a Tudjman-diktatúra felett. Ma már világosan látni, hogy a függetlenségét kivívó Horvátország Tudjman idején messzemenően stabilabb, liberálisabb volt minden tekintetben, mint a magyar posztkommunisták által Bokros Lajos révén támogatott Racan-kormány és a jelenlegi államfő, Stipe Mesic uralma alatt. A balliberális erők által irányított média igyekszik elhallgatni, hogy a horvát „szociáldemokraták” éppen úgy, mint Magyarországon, valóban a diktatúra örökösei. Így lehetséges, hogy a szélsőbaloldal irányába is nyitott Szocialista Internacionáléban Kovács László lehet ama bizottság vezetője, aki ennek a térségnek a szakértője e nemzetközi szervezeten belül.
Manapság könnyen elfelejtik: Washington és az EU-t akkor uraló szocialista kormányok nem nézték jó szemmel, hogy a szerb önkényuralom alatt szenvedő népek függetlenségük kivívására törekednek. James Baker, az idősebb Bush kormányának külügyminisztere volt az, aki egy 1991 júniusában Belgrádban tartott előadásában hangsúlyozta, hogy ha a horvátok, a szlovénok és a bosnyákok kinyilvánítják függetlenségüket, az Egyesült Államok fenn fogja tartani Jugoszlávia egységét. Ez volt az a zöld jelzés a szerb tábornokok számára, amely az ottani véres eseményekhez vezetett. Néhány héttel Baker kijelentései után megindultak a szerb szárazföldi és légitámadások.
Amikor a horvát rendőrség és hadsereg nyugat-szlavóniai villámakciója véget vetett e terület szerb megszállásának, azonnal nemzetközi bírálat érte a horvátokat. Szemükre vetették, hogy újra átvettek egy területet, amely már Amerika felfedezése előtt Horvátországhoz tartozott, s amelyet a szerb hadsereg 1991-ben nemcsak elfoglalt, de ahol etnikai tisztogatást is végrehajtott. Nyugaton csak kevesen ismerték a történtek előzményeit. Arról volt szó, hogy a gazdaságilag életfontosságú utat Zágrábtól keletre, a Száva folyótól északra, az Okulican–Stara Gradiska–Pakrac vidékre benyomuló szerbek 28 kilométeres szakaszon megszállták. Az amerikai alelnök által kialkudott megállapodás, amely megengedte az ENSZ-nek, hogy továbbra is Horvátországban maradjon, arra kötelezte a szerbeket: tegyék szabaddá a közlekedést ezen az útszakaszon. Mint már sok előző esetben, a szerbek megszegték ezt a szerződést is, mielőtt a tinta megszáradhatott volna a papíron. Békés polgárokat – akik hittek a nyilatkozatokban – egyszerűen agyonlőttek. Viszont a horvátok, akik a megállapodás rájuk vonatkozó részét lelkiismeretesen betartották, már csak közvéleményükre való tekintettel sem maradhattak tétlenek. Tudjman elnök irányítása alatt egy 36 órás akcióban visszafoglalták Nyugat-Szlavóniát. Ez természetesen nem tetszett ama politikai erőknek, akik makacsul kitartanak az első világháború sablonjai mellett. Ezt a felfogást tükrözték azok a nyugati tömegtájékoztatási eszközök is, amelyek emberi jogokból akarták kioktatni a Tudjman által vezetett horvát államot, anélkül, hogy a helyszínen szereztek volna információkat a valós helyzetről. Horvátországban a kilencvenes évek elején, a nagy háborús károk ellenére sikerült az életet normalizálni. A médiumok igyekeztek figyelmen kívül hagyni, hogy a horvát „szociáldemokraták” valójában volt kommunistákból tevődnek össze. Jóllehet alávetik magukat a nyugati követeléseknek, ugyanakkor káderpolitikájuk a régi módszerek alapján épül fel, amelynek kapcsán az államapparátust és a médiát megtisztítják a horvát nemzeti értékeket ápoló és védő személyektől.
Némi változást ebben csak az utóbbi hónapok hoztak, amikor a Washington Times és a horvát katolikus lap, a Glas Koncila (A zsinat hangja) egymástól függetlenül részletes beszámolót írt. Mindkét lap összehasonlítja a jelenlegi horvát hatalmat a baloldal által annyira gyalázott, államalapító Franjo Tudjmannal és mindkét újság arra az eredményre jutott, hogy a polgári kormányzat messzemenően jobb és több eredményt ért el, mint a jelenlegi baloldali utódaik. A lap utal arra, hogy Racan azokkal a kommunistákkal veszi körbe magát, akik 1972-ben, a horvát tavasz idején a legbrutálisabb módon törték le az országban a nemzeti tudatra ébredő társadalmi erőket. Tudjman kísérletet tett annak idején, hogy a korábbi usztasa és kommunista színezetű partizán erőket egymással kibékítse, és ezzel megteremtse az újjászületett Horvátország nemzeti egységét. Ez a kísérlet kudarcot vallott, mert azok a történelmi sebek, amelyek az országot megosztották, még mindig olyan mélyek voltak, amelyeket Tudjman erőfeszítése sem tudott áthidalni. A katolikus lap véleménye szerint a baloldali hatalom arra törekszik, hogy ezek a súlyos sebek soha ne gyógyuljanak be, és így megoszthatják az ország közvéleményét.
A Washington Post cikkének a címe is figyelemre méltó: A néhai elnök, Franjo Tudjman megfordul a sírjában. Az amerikai lap szerint minden vélt hibája ellenére Tudjman mély meggyőződésű ember volt, aki lehetővé tette 1991-ben a független horvát állam megteremtését. Esztendőkkel a halála után a horvát állam politikai és gazdasági krízisbe süllyedt, jóllehet Racan kormánya gazdasági reformokat ígért, amelyből ez idáig semmi sem valósult meg. Horvátországnak ma mintegy tízmilliárd dolláros külföldi államadósság terheit kell viselnie, emellett a munkanélküliek száma is megduplázódott. Racant Washingtonban és az Európai Unióban saját emberüknek tekintették, de „mint a legtöbb néhai kommunista Kelet-Európában, Racan nem mutat semmi nyitottságot a piacgazdaság irányában” – írja a Washington Post. Az életszínvonal nem annyira az osztrák, olasz, vagy legalább a lengyel felé közelít, hanem az ország gazdasága sokkal inkább az argentin összeomlás felé halad. Bokros Lajos tanácsadói időszaka alatt igen lassú ütemben haladt előre a privatizáció, és zágrábi funkcionáriusok ellenséges szemmel tekintenek minden jogállami és demokratikus intézményre. Mivel a horvát ellenzék szétforgácsolódott, és a Tudjman által létrehozott Horvát Demokratikus Uniót a belső harcok erősen meggyengítették, ezért a baloldali koalíciónak nincs jelenleg méltó ellenfele.

A szerző újságíró (Bécs)