Mi miért nem horgászunk?

Ti miért nem horgásztok? – szögezte nekem a kérdést a feleségem egy vízparti séta során, a többes számmal barátaimra utalva, akik hozzám hasonlóan a sportágak bármelyikét inkább nézni szeretik, mint művelni. Elütöttem valami poénnal. Aztán amikor Lévai Ferenc, az Aranyponty Részvénytársaság vezérigazgatója végigvezetett azon a természetvédelmi területen, amelyet Rétszilasi Halastavak néven ismerhetnek a kukacáztatásban aktívabb emberek, mintha újra hallottam volna ezt a mondatot.
Fejér megyében, a Sárrét déli részén, Sárbogárd, Sáregres, Cece, Simontornya környékén húzódik egy törésvonal, egy természetes nagy árok, amelyben a történelmi korokban szétterülve kanyargott a Sárvíz. Romantikus regényekből ismert, hamisítatlan mocsárvilág akadályozta itt a múlt század elejéig a közlekedést és a mezőgazdasági művelést egyaránt. A folyó szabályozása, a környék vízrendezése 1772-ben kezdődött és a XIX. század elején fejeződött be. Az állat- és növényvilágát tekintve egyedülállóan gazdag természetvédelmi területet Sáregres-Rétimajor központtal 1996-ban hozták létre. Ide érkeztünk barátommal a minap, hogy találkozzunk az ország egyik legérdekesebb emberével és valamivel, amire nem is számítottunk.

– Én egészen kis gyerek voltam még, amikor elhatároztam, hogy halász leszek – mesélte Lévai Ferenc, miközben kinyitotta Magyarország egyetlen, általa kialakított halászati múzeumának ajtaját. – Nem mozdonyvezető vagy tűzoltó akartam lenni, hanem halász. Ennek megfelelően sokszor még az iskola elől is megszöktem, hogy állhassak derékig a vízben, meríthessem a varsát, dobhassam a vetőhálót. Utóbbit meg is tudom fonni, van is egy itt a múzeumban, amit én csináltam. Sajnos ez a szakma a hagyományos értelemben gyakorlatilag kiveszett a magyar gazdasági kultúrából. A halradaros, fenékhálós, motorcsónakos módszer már semmit nem alkalmaz a régi nagy öregek által fölhalmozott tapasztalatokból. Ők a vízállásból, az áramlásokból, a felszín fodrozódásából következtetni tudtak arra, hol és mikor érdemes hozzáfogni a munkához, az időjárás alakulásából megjósolták, lesz-e fogás. Tulajdonképpen nekik akartam emléket állítani akkor, amikor a halastórendszer központjában, Rétimajorban a Zichy grófok által épített majorság lóistállójából kialakítottam ezt a kis gyűjteményt.
– Itt minden megtalálható a nagy múltú népi halászat eszközei közül: a legkülönfélébb vető- és merítőhálóktól a csontos kecén keresztül a különböző varsákon át a haltároló bárkáig. Az eredeti tárgyak Kunkovács László fotográfus muzeális értékű képein használat közben is megtekinthetők. Igyekeztünk méltó emléket állítani a halászat bibliáját a múlt század végén papírra vető Herman Ottónak. A magyar halászat könyve eredeti kiadása mellett a tudós fába faragott arcképe is látható. Ha már halászni nem halászhatok, legalább az ide látogató diákoknak, turistáknak elmesélhetem, hogyan is volt régen – fűzte hozzá látható nosztalgiával szemében Lévai Ferenc, miközben kiléptünk a múzeum épülete elé, ahol újabb csoda fogadott.
Egy kis halastó formájában gyakorlatilag eleven tárlót építettek itt ki, amelynek félszigetén Árpád-kori, sárból vert, úgynevezett paticsfalas veremház mutatja be, milyen körülmények között éltek vadászó-halászó honfoglaló elődeink. A hallal teli víz felszínén egy korabeli kialakítású, egyetlen farönkből kivájt bödöncsónak is ringott, egyik kísérőnk ki is próbálta, és azzal kelt át a félszigetre.
– Társaságunk ezen a telephelyén mintegy ezer hektár tófelületen gazdálkodik, és évente majdnem hatszáz tonna halat értékesít – mondta immár egy gépkocsi utasterében a muzeológusból észrevétlenül vezérigazgatóvá alakult túravezetőnk, miközben bejártuk azt a 18 kilométer utat a tórendszer körül, amelyet természetesen az ő irányításával tettek járhatóvá, beépítve húszezer tonna kavicsot. – Az ötven tó elsősorban a Malom-csatornából töltődik fel, és a Nádor-csatornába történik a víz lecsapolása. Az ezer hektárból hétszázon folyik a szó szoros értelmében vett halgazdálkodás. A legfontosabb piacot a sajnálatosan alacsony hazai halfogyasztás miatt a horgászegyesületek, sporthorgásztavak ellátása jelenti kiváló minőségű hallal. A szaporítóházban százmillió ivadék kel életre évente. Ennek jó része tükör- és pikkelyes ponty, de tenyésztünk fehér és pettyes busát, amurt, csukát, harcsát, süllőt, compót és különféle díszhalakat is. Egy munkafázist meg is nézhetnek, a testvérem majd elmondja, mit is csinálnak – akasztotta meg a termelési beszámolót az üzletember, amikor a gáton elénk tornyosuló traktor miatt nagyot fékezve utolért bennünket a kocsi által felvert por.
A lecsapolt tó fenekének tenyérnyi részén már szinte csak pocsolya volt. Éppen csak annyi víz, amennyi eltakarta a szélein itt-ott kikandikáló halászhálót. A hálóban számlálhatatlan aprócska ivadék nyüzsgött ezüstös csillogással. A pocsolyában furcsa gumicsizmák álltak, amelyeknek szára nadrágban folytatódott, és a zöld nadrágokból napbarnított emberek látszódtak ki, akik párt alkotva fehér edényekbe merték a kishalakat, gyakorlott mozdulattal a parton állók felé lendítették a terhet, azok föladták a pótkocsin állóknak, s a porontyok máris vígan fickándoztak az oxigéndús vizet tartalmazó tartályban. Közben az edényt másik követte, mintha láthatatlanul égő tüzet oltanának fáradhatatlanul.
– Át kell telepítenünk őket egy másik tóba, mert ide nagyobb társaik kerülnek majd, amelyek őszre már halászhatók lesznek – magyarázta a látvány mögött meghúzódó racionális tartalmat Lévai Péter, aki gyakorlatilag átvette a gazdálkodás terhét testvérétől, mert ő inkább az üzlettel és a kiegészítő tevékenységekkel foglalkozik. Többet nem nagyon mondott a szakember, hiszen miközben társaival szemvillanások útján értekeztek, mi inkább zavartunk. El is indultunk a közben szabaddá vált úton a túra végcélja, minden pecás álma, egy igazi horgászparadicsom felé.
Több lábon kell állni, ha nem akar felbillenni az ember – tartja a modernizált bölcsesség, a halgazdálkodást tehát kiegészítették Sáregres-Rétimajorban minden olyan kellékkel, ami az ökoturizmus fellendítéséhez kell. Lengyel Zoltán Miklós, Sáregres polgármestere elmondta, hogy először kinevették, amikor elvitte az utazáskiállításra a térséget bemutató anyagokat. Gyakorlatilag nem létezett turizmus ezen a környéken, és a hitetlenebbek úgy tartották, nem is lesz. Ezzel szemben szép lassan elkezdtek szivárogni a látogatók: előbb távoli tájakról, majd, amikor sikerült szervesen beépíteni az iskolás gyermekek természettudományos képzésébe a halastavak környékén tett látogatást, a környékbeliek kedve is megjött egy-egy hét végi kirándulásra. Mára a térség húzóágazata a halastavakat magában foglaló természetvédelmi területre irányuló ökoturizmus. Felnyitotta az emberek szemét, elkezdtek vendégváró fejjel gondokodni, és ez hatalmas lökést adott a fejlődésnek.
A legalapvetőbb feltétel, a mesébe illő természeti környezet adott volt. A nagy kiterjedésű vízfelületek kiváló élőhelyet biztosítanak a védett állatfajoknak. A térség igazi értékét az a több mint 220 fajt felvonultató madárvilág jelenti, ami szinte egyedülálló Magyarországon.
– Van is velük elég bajom – mondja bosszúsággal vegyes mosollyal az ajkán Lévai Ferenc. – Gyönyörű madár például a nagykócsag. Fokozott védelmet élvez, és ezért, no meg az ideális élőhely miatt nagyon jól érzi magát nálunk 60–80 költő pár. Csak azt is tudni kell, hogy megesznek naponta egy kilogramm halat fejenként. Az ő eledelüket viszont én látom el takarmánnyal a saját pénzemből. Meg kell mondanom, hogy elég rosszul jövök ki ebből az üzletből, pedig a többi „kártevőről”, mint amilyen az agresszív halrabló kormorán, még nem is beszéltünk. Ezért aztán előrehaladott tárgyalásokat folytatunk a környezetvédelmi minisztériummal annak érdekében, hogy az állam kompenzálja valamiképpen az abból eredő kárunkat, hogy természetvédelmi területen gazdálkodunk. Maga a látvány, amelyet a vonuló és állandóan itt élő madárkolóniák nyújtanak egész évben, egyébként csodálatos. Gémek, bölömbikák, cigányrécék élnek nálunk, és amire a legbüszkébb vagyok: a védett terület háborítatlanságának bizonyítékaként a félénk nyári lúd is igen nagy számban talál itt magának fészkelőhelyet. Sirályszigetünkön 400–500 pár dankasirály mellett minden évben költ 10–15 pár mediterrán szerecsensirálypár is. A nádasban fészkel az igen ritka kékbegy, barkóscinege és fülemülesitke. Rendszeresen felkeresik tavainkat fiókanevelés idején a fekete gólyák.
Közben megérkeztünk az árnyas ligetben kialakított, kempingezésre is alkalmassá tett, két pihenőházzal, összkomfortos horgászhelyekkel és természetesen kifoghatatlan mennyiségű hallal gazdagított horgásztóhoz.
– Arra törekedtünk, hogy olyan programok álljanak az ide látogatók rendelkezésére, amelyek kiszolgálják az egész családot – vezet be a az ökoturizmus rejtelmeibe házigazdánk. – A majorság hajdani víztornyát, bognár- és kovácsműhelyét az eredeti födém felújításával halászkocsmává alakítottuk át, ide is érdemes betérni egy bográcsban főtt halászlére és egy pohár simontornyai borra.
– Ezt nézd meg, Feri, ezt mind ma fogtam! – nyújt be egy hallal teli szákot az egyik ismerős a büfé ajtaján. Az ősi büszkeséget, amelyet a zsákmányszerzés öröme festett az arcára, a legerősebb akarattal sem tudná titkolni. De nem is akarja. Itt ez a természetes.
– Három kilót bárki elvihet a napijegy fejében, azon felül pedig harminc százalékkal a bolti ár alatt adjuk a kifogott nemes hal kilóját – világosít fel vendéglátóm, aki azért mégiscsak ízig-vérig üzletember. Csörög is a mobilja, arról beszél valakivel, hová mennyi takarmányt rakjanak le. Amikor leteszi a telefont, barátom epésen megjegyzi, hogy szerinte halastóban horgászni olyan, mint sivatagban homokozni, hiszen minden bedobott horog fejbe vág egy halat. Ám beszólására egyszerű riposzt érkezik: – Ki kell próbálni, és akkor mindenki belátja, hogy ez nem így van.
Az aszfalt és beton gyermekei, a „városbéli puhányok, nyavalyások” feje egy darabig szédül persze, amikor belépnek az őstermészet e tobzódó rezervátumába, de néhány óra alatt hihetetlen megnyugvás lesz úrrá rajtuk is. És nem akarnának elmenni innen többé, vagy ha muszáj, akkor szeretnének visszatérni. Ilyen érzések kavarogtak bennem, míg ettük az obligát halászlevet a vendégház nappalijában, de nem szóltam róluk senkinek. Aztán, már a kocsiban, a főváros felé száguldva odaszóltam a barátomhoz:
– Tényleg, mi miért nem horgászunk?

***
CSÁKÓ ATTILA
Magyarországon 22 462 hektár halastó található, amelyből 6400 hektár van állami tulajdonban. A tógazdaságok száma 160 körülire tehető. A tavak mérete a 100 négyzetméterestől az 500 hektárosig terjed. A nagyobbak inkább az Alföldön és a Hortobágyon, a kisebbek a dunántúli völgyzáró gátak mögött létesültek – nyilatkozta lapunknak Pintér Károly, a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium főosztályvezető-helyettese. A tavak privatizációja a kilencvenes évek elején lezajlott, ezt követően azok döntően kisebb gazdasági társaságok kezébe kerültek. A magánosítás során a vevők többnyire a gátakat, az épületeket, a létesítményeket és a cégeket szerezték meg, a földterület viszont állami tulajdonban maradt, s azt a későbbiekben bérelniük kellett. Három nagyobb cég maradt csupán állami tulajdonban: a Hortobágyi Halgazdaság, a Balatoni Halászati Rt. tógazdaságai, valamint a Százhalombattai Temperált Vizű Halszaporító Gazdaság. A halastó termőföldnek minősül, ezért külföldi nem lehet a tulajdonosa. A tevékenységhez vízügyi engedély szükséges. A szigorúbb előírások inkább műszaki jellegűek, amelyeket az adott vízügyi igazgatóság határoz meg. A halászati törvény előírja a halakkal való bánásmódot, valamint azt, hogy külföldről származó halat nem lehet telepíteni a honi tavakba. Afrikai harcsát is csak azért lehetséges, mert annak már sokadik generációja nevelődik hazánkban, s amikor legelőször hozták be Magyarországra, még nem létezett ez a korlátozás. Pintér Károly hangsúlyozta: a halastavakon csak állami horgászjeggyel, valamint az adott vízterületre érvényes engedéllyel rendelkező személy horgászhat. Ahol az állami jegy meglététől eltekintenek, ott szabálysértést követnek el, amelyért bírságot róhatnak ki a vizterület kezelőjére vagy tulajdonosára. Tavaly a magyarországi halastavakból 18 150 tonna halat fogtak ki.