A Fidesz és az EU-csatlakozás

Kettőezerkettő szeptember tizenkilencedikén a négy parlamenti párt közös nyilatkozatot írt alá Magyarország EU-csatlakozási menetrendjéről. A témával kapcsolatos álláspontok mindeddig rutinszerűek voltak a hazai közvélemény számára. A csatlakozás távolinak tűnt, belpolitikai tétje nem igazán volt, hiszen az átlagember számára megfoghatatlan kérdésekről vitatkozott néhány szakember. Mostanra azonban változott a helyzet. Ebben a parlamenti ciklusban remélhetőleg végre bekövetkezik a várva várt pillanat: Magyarország ismételten visszakerül oda, ahonnan a XX. század folyamán, akaratán kívül kizárták. A fejlett Európáról van szó, amit jelenleg Európai Uniónak hívnak. Persze abban csak bízni tudunk, hogy az októberi ír népszavazás esetleges kudarca és a ciprusi kérdés rendezetlensége miatt beígért görög vétó nem akasztja meg ezt a folyamatot. Azonban az aláírást megelőző vita új jelenség előszeleként is felfogható. Véget ért az a korszak, amikor a hazai politikai pártok a semmitmondó „egyetértés és kompromisszum” szavakkal elintézik az ügyet. Tudomásul kell venni, hogy mostantól politikai vita lesz, ugyanis a csatlakozás kézzelfogható hús-vér témákról fog szólni. Amilyen pozíciót a mostani politikum el tud érni, attól fog függni millió polgártársunk fizetése és munkahelye.
Ebből a szempontból érthetetlen volt a baloldali pártok és értelmiségiek reagálása Orbán Viktor bicskei és soproni gyűlésén tett kijelentéseire. Vagyis mégis érthető. Az eredeti elképzelések szerint a Fidesznek látványos médiarendezvényeken mosolyogva bólogatnia kellett volna az MSZP politikusainak. Nos, nem ez történt. Ennek köszönhető, hogy Kovács László pártelnök a parlamentben hazugnak nevezte az ellenzéket. És ennek köszönhető, hogy Medgyessy Péter miniszterelnök, úgymond, megharagudott az ellenzék vezető személyiségére. Ez utóbbi kísértetiesen emlékeztet arra a horni alaptételre, mely szerint a kormánynak nincs alternatívája. Pedig mi más dolga volna egy parlamenti ellenzéknek, mint kontrollálni a kormányt és adott esetben saját szempontjai alapján erről tájékoztatni a közvéleményt.
De miért is szólalt fel a Fidesz? Mert meggyőződése, hogy a jelenlegi folyamatok mellett úgy fogunk csatlakozni, hogy tönkremennek a hazai kis- és középvállalkozók, illetve mezőgazdasági magántermelők tízezrei, aminek következtében százezrek veszíthetik el munkahelyüket. Az ellenzék nem légüres térben beszél, ugyanis tény, hogy a Medgyessy-kormány leállította azokat a programokat, melyek éppen a hazai vállalkozói réteg megerősödését segítették volna elő. És szintén elsorvasztották azokat a hitelezési formákat, melyek az utolsó pillanatban hozzájárultak volna a magángazdaság megerősödéséhez. Nem is beszélve arról, hogy a kormány által támogatott háromszázalékos béremelési javaslat 2003-tól a bérfelzárkóztatás korábbi dinamikájának végét vetíti előre akkor, amikor mindenki tudja: a csatlakozás után jelentős áremelkedés lesz. Ezt tette szóvá Orbán Viktor és a Fidesz. És helyesen tette. Kötelességünk ugyanis képviselni saját választóinkat. Kötelességünk számukra kiharcolni a legjobb feltételeket. És kötelességünk volt megértetni a felfújt száznapos programok bűvöletében élő kormánypártokat, hogy a kompromisszum kétoldalú, hogy az egyetértés nem az 51 százalék kizárólagosságát jelenti a 49 százalék ellenében.
És sikerült is. Az ellenzék javaslatára kerültek csak be a közös nyilatkozatba a bérek felzárkóztatásáról, a mezőgazdasági termelők és a hazai vállalkozók megsegítéséről szóló passzusok. Azok a pontok, melyeket Kovács László pártelnök több nyilatkozatában is hetedrangú kérdésnek nevezett. Ami az ő szempontjából érthető is, hiszen az új kormány gazdaságfilozófiája mindenekelőtt a nálunk letelepedett és a volt nómenklatúra hálózatában működő multinacionális cégekre épít. De ez talán már a múlté. A Medgyessy-kormány a nyilatkozat aláírásával kötelezettséget vállalt, hogy érvényesíti a fenti szempontokat. Vagyis három százaléknál nagyobb béremelésre lesz szükség, továbbá, ha nem is a Széchenyi-terv keretében, de szerepeltetni kell a vállalkozóink és gazdáink jelentős támogatását is. Vagyis az alkotmány módosításához szükséges feltételek megteremtése nem az ellenzék, hanem a kormánypártok felelőssége ezentúl. Az ellenzékre annyi feladat hárul, hogy ellenőrizze azok betartását.
Polgári politikusként még egy dolgot szeretnék hangsúlyozni. Bár én nem a baloldali internacionalizmus szellemében szocializálódtam, európai elkötelezettségemet senki nem kérdőjelezheti meg. A polgári oldal politikusainak nem okoz gondot összeegyeztetni a nemzeti érdeket integrációs elkötelezettségünkkel. A gazdasági érdekeken kívül azért tartom többek között fontosnak a csatlakozást, hogy végre bekerüljünk egy olyan környezetbe, melynek normarendszere és államberendezkedése távolabb visz bennünket a posztkommunista világtól. A polgári oldal számára ez különösen fontos akkor, amikor tizenkét évvel a rendszerváltozás után az országnak vígan lehet olyan miniszterelnöke, aki önként vezető tagja volt az elnyomó és embereket megnyomorító politikai rendőrség gépezetének. Hátha ez is megváltozik.
A szerző az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke (Fidesz)