A „minister”

Nagyítóval betűzi a papíron eléje csúsztatott kérdéseket. Százévesen is tevékeny a Magyar Lepramisszió vezetője, Dobos Károly nyugalmazott lelkipásztor, a reformátusok egykori első utazó-szervező ifjúsági titkára. A hosszú földi életben való bizakodásnál jóval magasabb rendű reménységet csepegtet az „ifjonc” húsz–nyolcvan évesekbe.

Maradt emléke a huszadik század első évtizedéből?
– Ötéves koromban édesapám, aki a szolnoki vasúti gépgyárban volt művezető, szabadjegyet kapott a MÁV összes vonalára. Mivel a gyerekek hatéves kor alatt ingyen utazhattak, magával tudott vinni egy hosszú belföldi körútra. Brassó volt az egyik végpont, aztán fönt, az Északnyugati-Kárpátokban Igló, ahol annak idején gimnáziumba járt. Fiuméba, a „magyar tengerpartra” is eljutottunk. Nagy-Magyarországról való szép emlékeimet megőriztem mind a mai napig. Hogy is gondolhattam volna, hogy egyszer összezsugorodott kis ország leszünk!
– Hamar elköszöntek öntől a békebeli idők.
– Tizenkét éves voltam, mikor az első világháború kitört. Apámat, nyolc gyermekére való tekintettel, nem vitték el katonának. Most is csodálkozom, hogyan sikerült felnőnünk, hiszen akkoriban nem volt élelem. Később, 1918. november 16-án ott voltam az Országház téren, amikor kikiáltották a köztársaságot. Károlyi Mihályt is láttam. Az őt gyorsan követő Kun Béláról véres emlékeim maradtak. Hetedikes gimnazista voltam, mikor a szolnoki Laktanya körúton egy vöröscsapat vonult el a házak előtt. Páncélvonaton, Szamuely Tibor vezetésével érkeztek. A spaletta mögül néztük, mit akarnak. Összeszedték a Tiszán átjött fehéreket, és a temető árkában sorra kivégezték őket.
– A tanácsköztársasági idők után is nélkülözött a család?
– Nem lett könnyebb az életünk. Apámat egy időre internálták a románok azon a címen, hogy vörösérzelmű, ugyanis amikor még állt a front, a gyárban beszervezték őt vörösőrnek. Én voltam a második a nyolc gyermek közül, az első fiú. Barátommal összefogtunk, a lakásunk közelében lévő nagy telket kibéreltük, zöldséget termesztettünk, így tartottuk el a népes családot. Közben jelesre érettségiztem.
– Hogyan tudott ott is jól teljesíteni?
– A testvéreimmel versenyt tanultunk a gimnáziumban a tandíjmentességért. Másként nem tudtak volna minket taníttatni a szüleink. Az érettségi után két gondolat motoszkált a fejemben: ha lehet, gazdatiszt, ha nem lehet, református lelkész leszek.
– Vagy-vagy?
– A kertészkedésem idején megszerettem a földet, de az is igaz, hogy Isten akkor már kicsit belenyúlt a lelkembe. Kérvényemet mégis a debreceni mezőgazdasági főiskolára küldtem. Visszautasítottak. Oda csak a földbirtokosok gyermekeit vették fel. Jelentkeztem hát a pesti református teológiára. A felvételin elcsodálkoztak, hogy jeles érettségivel valaki papi pályára készül. Akkoriban, ha sehová nem vettek föl egy fiatalembert, elment papnak. Úgy gondolkoztak sokan: ha pap leszek, gazdálkodom, az jó megélhetést biztosít. Akkoriban minden egyházközségnek volt földje.
– Milyen volt az így kiválasztódott református papság?
– Abban az időben a magyar írók is írtak a részeges, parázna falusi papokról, például Szabó Dezső Az elsodort faluban. Fel akarták rázni a közvéleményt. Mi a teológustársak között indítottunk harcot: kis csoport a léha többséggel szemben. „A trianoni Magyarországon élünk, és ti hogy készültök a jövőre, milyen példát mutattok a népnek?” – kérdeztük. Magunkévá tettük azt az ideált, amelyet Kuyper Ábrahám állított elénk. Ő református lelkész és Hollandia miniszterelnöke volt azokban az években. Ezt mondta: „Kis nép is lehet nagy nemzet, ha Krisztus-követőkből áll.” Másodéves koromban megismertem egy kicsiny kört, amely a Soli Deo Gloria mozgalomhoz tartozott. Még mielőtt fölvettek, 1921 nyarán Siófokon több református teológusnövendék aláírt egy nyilatkozatot, hogy egész életében Isten dicsőségére akar élni, hogy ne csak névleges keresztyén legyen. A mozgalom református diákszövetséggé terebélyesedett. Ennek lettem én is a tagja. Pénzem nem volt, papírruhában mentem fel a teológiára.
– Azt hogy kell elképzelni?
– Valami kevés anyagot szőttek a papír közé, de nagyon kellett vigyázni, hogy meg ne ázzunk, mert akkor lemállott rólunk a ruha. Később a skótok küldtek ruhákat a szegény pesti teológusoknak.
– Miből tartotta fenn magát?
– Az a Kovács J. István professzor és képviselő alkalmazott magántitkárként, fizetve internátusi díjamat, aki annak idején a Habsburgokat detronizáló beszédet mondta.
– Hogyan került tanulmányai idején az Egyesült Államokba?
– Bár a teológián is volt heti egy angolóra, belső szükségletem volt, hogy mindennap ebéd után még egy fél órát tanuljak angolul. Két év múlva eljött hozzánk egy amerikai teológiai tanár azzal, hogy magával vinne néhány tanulót ösztöndíjjal, de olyanokat, akik egy kicsit már ismerik a nyelvet. Így lettem csúfolt biflázóból irigyelt mázlista. 1923 szeptemberében ott találtam magam a hajón. Töltéssi Zoltán, az SDG megalapítója volt a másik utazó. Négy évet tölthettem kint, kettőt Daytonban, a másik kettőt posztgraduális képzésen Pittsburghben. Levelekben népszerűsítettem az angolszász keresztyén ifjúsági mozgalmat a hazaiaknak.
– Emiatt is tért vissza?
– Nem terveztem a hazajövetelt. Hívtak a clevelandi magyar gyülekezet élére, s elgondoltam, nemsokára autót vehetnék…
– Amerikában kik jártak akkor autóval?
– Már a munkások is, míg Magyarországon csak a miniszterek. De Amerikában a lelkész neve is „minister”! Hiába okoskodtam így. Töltéssi, aki már korábban hazatért, és a nemzetközi összeköttetésű Keresztyén Ifjúsági Egyesület (KIE) országos titkára lett, írt nekem. Hazahívott. Be akart állítani az ifjúsági munkába, az amerikai YMCA mintájára létrehozott KIE református ágához. Evangelizálni kellett a bicskás legényeket, hogy kés helyett Biblia kerüljön a kezükbe. Nagy szégyene volt az akkori ifjúsági életnek, hogy nem múlt el mulatság a faluban anélkül, hogy valakit össze ne szurkáltak volna. Erre jöjjek én haza? Aztán mégis meghoztam életemnek ezt a legfontosabb döntését. Az egyház utazó-szervező ifjúsági lelkésze lettem: 1928–38 között ezer gyülekezetet kerestem fel.
– Ön szerint ma melyek az ifjúság legnagyobb kísértései?
– Az új ellenség kétségtelenül a drog. Mi annak idején bátor lélekkel hangsúlyoztuk – ha kinevettek is érte –, hogy nemcsak a lányoknak kell tiszta erkölcsi életet élniük; a fiatalembereknek is tisztán kell menniük a házaséletbe. A testiség mindenáron való kiélése sajnos most már mindkét nem számára nagy sodrást jelent.
– Nemrég az izraeli Jad Vasem a Világ Igazai díjat vehette át a feleségével. Mivel érdemelték ki?
– A második világháború alatt – és már jó ideje – a fasori gyülekezet másodlelkésze voltam. Igyekeztünk minél több zsidón segíteni. De másokon is. Az oroszok még nem érték el Budapestet, amikor Bajza utcai lakásunkon bújtattuk el például Veres Pétert, a népi írót, aki súlyos betegen került hozzánk. Sikerült kimenekíteni a kórházból a nyilasok elől.
– Méltányolta ezt a kommunista rendszer?
– Nem túlzottan. Hamis vádaktól hemzsegő újságcikk jelent meg 1952-ben egy esti újságban, hogy meg kell szabadítani a fővárost tőlem is. Akkoriban folytak a kitelepítések, 24 vagy 48 óra alatt kiraktak otthonából bárkit, aki a szemükben a régi rendszert képviselte. Az esperesünket már egy éve száműzték Szabolcsba, mert körlevelet küldött szét a gyülekezeteknek, hogy támogassák a kitelepítetteket. Adakoztunk, mert vidéken végképp nem volt kenyér. Emiatt kerültem én is a pusztába: Szankra és a községhez tartozó Móric-gátra.
– Mindenképp mennie kellett?
– Bereczky Albert püspök azt kérdezte tőlem: „Most mit csináljak? Levegyem rólad a palástot?” Azt kértem, helyezzenek bárhova, csak hagyjanak meg lelkészi szolgálatomban. Így kaptam meg az új helyet a pesti tízezres gyülekezet után. Hetven család, összesen mintegy kétszáznegyven lélek volt a hatvan kilométeres körzetű tanyavilágban. Évi háromezer kilométert kellett kerékpároznom tizenkét éven át.
– Milyenek voltak ezek a bugaci hívek?
– Jólelkűek, ép gondolkozásúak. Nem akartak bemenni a közös gazdaságba. „Nincs egy falat kenyerünk – mondta az egyik.” „Vétkezem-e, ha lopok a saját learatott gabonámból, és a felfordított kerékpáromon kicsépelem, hogy egy kis lisztet darálhassak?” – kérdezte a másik. Ehhez joga van – mondtam neki. A Bibliában is meg van írva, hogy a szántóvető részesüljön először munkája gyümölcséből. „Összes jószágunkat is be kell adnunk, egy kismalacot azért megtarthatok?” Nyugodtan! – feleltem. „Na akkor, tiszteletes úr, bújjon be a disznóólba, onnan lesse az utat, nem jön-e a párttitkár a tanya felé!”
– Milyen volt a pusztán a hitélet?
– Csak a nagy ünnepek első napján lehetett istentiszteletet tartani a volt református iskolában. Felbiztattam az embereket, hogy építsünk egy kis vályog imaházat, legyen hol összejönnünk – nemcsak négyszer egy évben. Isten azonban a vályog imaháznál valami jobbról gondoskodott. Akkor értettem meg, miért küldött engem oda. Amikor megfosztottak pesti állásomtól, nyilatkoznom kellett, hogy önként mondok le. Úgy fogalmaztam: „Engedelmeskedvén az Egyház Urának, Jézus Krisztusnak, a fasori lelkészi állásomról lemondok.” Ezt tudom ajánlani mindenkinek: az Úr kezéből fogadjuk el a kellemetlen sorsfordulatokat is. Meg fogjuk látni, mi volt az Ő szándéka.
– Akkor és ott mi volt az?
– Isten felhasználta a külföldi kapcsolataimat. Volt a magyar kormánynak egy szervezete amerikai megbízottakkal. Ha kintről valaki befizetett nekik dollárt, olyasmit lehetett érte beszerezni, amit lehetetlen volt itt forintért megkapni. Ötvenhat után minden üzlet üresen állt. Írtam amerikai lelkész barátaimnak. Megkértem őket, szervezzenek adakozást téglára. Megírtam, hogy visszafizetjük pusztai valutában. Az pedig nem volt más, mint a tojás! Az évi hatszáz tojást az egyik szeretetháznak szántuk az ő adományukként feltüntetve. Hamar összejött a hiányzó összeg a téglához, 1957-ben fel is avattuk a templomunkat, tizenkét méteres toronnyal. Nagy szó volt ez, mert a kommunistáknak az volt az álláspontjuk, hogy tornyot nem lehet építeni, mert a torony: vallásos propaganda. Ötvenhat lágyította meg az elvtársak szívét.
– Rehabilitálták önt valaha?
– Csak 1963 körül, de épp jókor, mert már kezdtem nem bírni a sok kerékpározást a homokbuckákon. Így lehettem végül 1964-től nyugdíjazásomig, 1978-ig Pesthidegkút lelkésze.
– És megalapította a Magyar Lepramissziót. Járt valaha leprások között?
– Nem jártam, de megadatott, hogy 1975-ben kimehettem a misszió londoni központjába, ugyanis összeismerkedtem a világszervezet európai titkárával, egy idős misszionáriussal. Ő hozta Magyarországra 1973-ban az örömhírt, hogy van már gyógyszer a leprára, e szörnyű betegségre. A francia vendég azt kérte, évente egy vasárnapon emlékezzünk meg a világ húszmillió leprásáról, a gyógyítómunkáról, s ha lehet, adakozzunk is. Szerette volna rábízni ezt az ügyet valakire.
– Miért vágott bele?
– Mindig is azt kerestem, hol és hogyan tudnék segíteni. Munkatársaimmal ma ott tartunk, hogy Alagi téri központunkból tizenöt országba küldünk fáslit – amit magyar asszonyok kötnek –, törülközőt, lepedőt s a misszió világközpontjába évente négyezer dollárt.
– Át lehet érezni távolról a leprások szenvedéseit?
– A kapcsolat megteszi a magáét. Elkezdtük gyártani a fáslikat bébifonalból, és kiküldtük többek között egy burmai leprakórház címére. Az igazgató azt írta vissza, szívesen vesznek bármennyi csomagot, mert semmi kötszerük nincs. Olyan szegények, hogy a százágyas kórháznak egyetlen lepedője van a műtőben. A leprás betegek alá csak száraz pálmaleveleket tesznek, azt cserélik. Nemsokára háromszáz lepedőt juttattunk Burmába. Engedélyt kértek, hogy a megmaradtakból ruhát készítsenek a leprás koldusok gyermekeinek. Közülük ugyanis az egészségesek csak azért nem járnak iskolába, mert nincs ruhájuk. Aztán még több lepedőt küldtünk. Az ottani lelkész boldogan írta, hogy uniformist készítettek a magyar keresztyének zöld lepedőiből a gyerekeknek, az lett a karácsonyi ajándékuk. Azóta többször felöltöztettük azt a száznegyven gyermeket.
– Most mi a feladata a lepramisszióban?
– Kollégáim keddenként elhozzák az adományokat megköszönő leveleket, és én írom alá őket. Ez már az utolsó kicsi szolgálat, amelyet még meg tudok tenni az imádságon kívül.
– Elárulná a hosszú élet – nem titkát, hanem – értelmét?
– Magam is csodálkozom, hogy még itt vagyok. A szolgálattal talán példát adhatok más öregeknek. De fő üzenetem számukra a Szentírásból való: „Higgy az Úr Jézusban, és üdvözülsz mind te, mind a te házad népe.” Ha öregkorunkban megtérünk, az nagy nyereség. De hadd tegyem hozzá: ha már fiatalkorban Jézus követői leszünk, az még nagyobb nyereség. Sokat ér az ilyen ember élete, mert nem csak magának él. Nemzetmegtartó ereje is van.