Jelenségek és párhuzamok

Róma. Annak érdekében, hogy mondandóm megfelelően árnyalt, sokoldalú, mondhatni közszolgálati legyen, le kell szögeznem, hogy Róma csodálatos város. Akárcsak Budapest. Nem a régmúltat idéző kövek, az évszázados templomok, a fantasztikus terek pizzériái és üzletei tehetnek tehát arról a jelenségről, amivel szembesült az, aki az elmúlt hét végén járt az Örök Városban. És a párhuzamok sem a Duna két partján magasodó épületek vagy a folyón átívelő gyönyörűséges hidak miatt rajzolódnak ki a Rómában tapasztaltak és a Budapesten átéltek között. Titokzatos értelem húzódik meg a jelenség mélyén. De miről is van szó?
Amíg csak távoli szemlélőként szembesül az ember az olasz belpolitika botrányoktól egyáltalán nem mentes fordulataival, addig betudja mindezt a mediterrán vérmérséklet megnyilvánulásának. Amikor azonban abban a szerencsében részesül valaki, hogy megpillanthatja a természet legszebb csodáit, személyesen átélheti a mozdulatlannak hitt történelem megelevenedését, és önkéntelenül úgy érzi, mindig is itt szeretett volna élni, akkor elgondolkozik azon, vajon mi baja lehet az itt lakóknak. Miért nem férnek a bőrükbe ezek az olaszok? Ez a kérdés merült föl bennem is, amikor Rómában élő honfitársaink jelezték, hogy több százezres baloldali tömeg tüntet majd szombaton délután Silvio Berlusconi kormánya ellen. A római magyar kulturális évad rendezvényeiről tudósító újságíró-delegáció húszfős baloldali, liberális többsége természetesen palástolhatatlan örömmel fogadta a hírt, míg a két főből álló jobboldali kisebbség, amelynek én voltam az egyik tagja, a már említett értetlenséggel bámulta az undorító vörös lobogókkal fölszerelkezett, Che Guevara-pólót viselő tömeget. Maga a rendezvény kísértetiesen hasonlított az MSZP–SZDSZ kampánybulijaira. Aki jártasabb Itália könnyűzenei életében, az azt is tudja, melyik fellépő gumimacibanda a Pa-dö-dő megfelelője. Persze az olaszok ebben is szerencsésebbek, mint mi, mert a tömeggyűlésen nem engedték szóhoz jutni az itt rendkívül megosztott baloldal pártjainak vezetőit. (Képzeljünk el egy városligeti kormánypárti öntömjént Kovács–Kuncze-tirádak nélkül!) A kormányfő gyalázásában Nanni Moretti Aranypálma-díjas rendező vitte el a pálmát, aki szerint Berlusconi nem ellensége a demokráciának, az őt nem érdekli, mert azt sem tudja, mi az. Ha valakinek erről a veretes baloldali eszmefuttatásról immár egyértelműen eszébe jut a nagy magyar valóság, az egyáltalán nem a véletlen műve. Úgy tűnik, hogy a globalizáció a politikai baloldalon abban nyilvánul meg, hogy egyesek világszerte azt képzelik magukról, kizárólag ők tudják, mi a demokrácia, azt szerintük csak az ő hatalmuk képes megteremteni, és aki mást gondol, az fasiszta. Nyilván e globalista politika jegyében hívták meg a tüntetésre Győri Enikő nagykövet asszonyt, akiről feltehetőleg nem tudták, hogy Kovács László ámokfutása csak januártól sodorja el helyéről, és ő még nem a régi-új elvtársak kegyeltje. Így őt nélkülözniük kellett a szervezőknek, ám amint azt a Rómában összeverődött negyedmilliós tömeg bizonyítja, ez a gondolat mindenütt követőkre talál. Kik ők, miben hisznek, mit szeretnének, tettem fel a kérdést a huzamosabb ideje itt élő magyar értelmiségieknek, akikkel elemezni próbáltuk a történteket. A televízió esti összeállításból kiderült, hogy a törvénymódosításról, amely miatt ez az egész balhé szerveződött, alig hallottak a résztvevők. Többen kerek perec kijelentettek, hogy fogalmuk sincs, miért is vannak jelen, de nagyon jó a buli, Berlusconi pedig egy korrupt gazember. Mintha ismerős lenne a szillogizmusnak ez a formája a hazai újbolsevik retorikából, gondoltam magamban, de mit keres itt Che Guevara? Egyik beszélgetőpartnerem aztán elmagyarázta, hogy tapasztalatai szerint a pólót viselő emberek többségének a leghalványabb elképzelése sincs arról, kinek az arcképét hordja a mellén, de ez nem is érdekli legtöbbjüket. Úgyhogy ne keressünk mélyebb összefüggéseket, egyszerűen arról van szó, hogy Olaszországban nem szenvedtek attól, amit mi létező szocializmusnak hívunk, így kisebb bennük az undor az ötvenes-hatvanas évek szimbólumai iránt. A tömeget leginkább azok alkották, akik nem kaptak jegyet az AS Roma mérkőzésére, de valahol le akarták vezetni a bennük egész héten felgyűlt indulatokat. Már nem is furcsálltam, amikor kiderült hogy a hasonló rendezvények szponzorai között csupa olyan milliárdost találhatunk, akik hangosan röhögnek, ha proletár internacionalizmussal vádolnák őket. Az a helyzet ugyanis, hogy egyre kevesbé írható le az olasz politikai konstelláció a hagyományos jobb-bal ellentétpárral. A világ tehát valóban kicsi, mintha ezt is tapasztaltuk volna már valahol. A magyarországinál egyébként valamivel jobb a helyzet, hiszen itt azok a politikusok, akik kőkeményen szidják egymást délelőtt, vidáman boroznak egymással esténként. Itt persze egészen mást jelent egy-egy kormányváltás, ami akár példátlan gyakorisággal valósul meg ezen a tájon, ha éppen úgy gondolják az olaszok. Semmiképpen nem jár például restaurációval, ugyanis nincs mit visszarendezni, mert a fejlődés szerves. De párhuzamokról kívántam szólni, hagyjuk tehát a különbségeket. És milyen érdekes, párhuzamokat más is látott Rómába érkezvén. Egy igazi liberális pallér, aki világvárost épít nekünk immár tizenkét esztendeje, szintén meglátta a közöst, csak kicsit másként. Imigyen szólt ugyanis Demszky Gábor az őt darázsként körüldongó, zakójából (Armani?) szálat vevő liberális újságírókból álló koszorúhoz, miután eszmét cserélt baloldali vendéglátójával: Ez a Berlusconi ugyanazt csinálja Rómával, mint Orbán Budapesttel. Leállított minden beruházást, nem épít metrót, villamost. De nem baj, ugyanaz lesz a sorsa, hallottátok, már tüntetnek is ellene, hi-hi. Aztán robogóra pattant, úgy száguldotta végig a nevezetességekben bővelkedő várost. A nyomába szervezett televíziós stábok alig bírták követni. A jobboldali olasz kollégák szerintem a mai napig értetlenül állnak e Rómán végigcikázó jelenség előtt, de a párhuzamok további keresését feltehetőleg meghagyják nekünk.