Marozia-Magyarország – patkányok és fecskék

A Molnár Tamás felvetette kérdésre (Új közélet, új erkölcs, új emberek; Magyar Nemzet, augusztus 13.), hogy ti. egy alapvetően előrevivő kormányzati ciklust követően mire vezethető vissza a polgári erők választási veresége, a válasz – véleményem szerint – sokkal szűkebb spektrumon keresendő. Természetesen több erő egyidejűleg alakította az eseményeket, ám a döntő ok alapvetően kulturális természetű, konkrétan a magyar kultúra utóbbi majdnem másfél évtizedben való működését meghatározó struktúrában rejlik. Eme lényegi elemeiben gyakorlatilag máig érintetlen, demokratikusnak hazudott, ám természetéből adódóan kirekesztő rendszer tartja el és fenn azt a legitimáló holdudvart, amelyik az éppen regnáló kormányok irányultságától függetlenül a sajátságos, csak Magyarországon érvényes ismérvekkel rendelkező baloldali és liberális politika hátterét adja. Ez az a klikk, amelyik a napi politika frontvonalába vitte a magyar kultúrát, és az említett idő alatt érdektelen, mozdulatlan mocsárrá változtatta. Ez az, amelyik a szellemi fölény látszatát elhitetve ellehetetlenít minden neki nem tetsző, létét bármiképpen is befolyásolni igyekvő politikai cselekvést, személyt és szervezetet. Ez a fundamentuma a sokszor sokféleképpen tárgyalt, ám érintetlen, érinthetetlen magyar médiavilágnak. Egy anderseni fordulattal ez adta és adja a császárra az új ruhát, ami ugyan nincs, ám aki nem látja, hülyének, intoleránsnak, demagógnak stb. nevezhető. (Manapság pedig elég gyakorivá lett a toalett váltogatása.) Az alábbiakban négy tételben próbálom meg felvázolni a problémakört. Elfogadván azt a tényt, hogy tavasszal valóban kikristályosodott kétféle szellemiség ebben az országban, zsinórmértékként segítségül hívom Italo Calvinót, aki a Láthatatlan városok1 című művében maradandóan fogalmazta meg két minőség egyidejű, egymás melletti létezését.