1. tétel: A struktúra
„Egy szibilla, akit Marozia sorsáról kérdeztek, azt mondta: – Két várost látok: az egyik a patkányé, a másik a fecskéé.
A jóslatot így értelmezték: Marozia ma olyan város, ahol mindenki ólomlemez csatornacsöveken át rohangál, akár a patkányfalkák, amelyek a félelmetesebb patkányok fogai közül kiesett ételmaradékokat tépik ki egymás fogai közül; de már hamarosan kezdődik egy új évszázad, amikor Maroziában mindenki repülni fog, mint a fecskék a nyári égbolton, játékosan szólongatva egymást, megtisztítva a levegőt a szúnyogoktól és a muslincáktól.
– Ideje, hogy a patkány évszázada véget érjen, és megkezdődjön a fecskéé – mondták az elszántabbak. És valóban: a zord és fukar patkányuralom alatt már a kevésbé szem előtt lévő emberek között érezni lehetett, hogy érlelődik a fecskék lendülete, amint az áttetsző levegőt farkuk gyors lökésével megcélozzák, és szárnyuk pengéjével megrajzolják az egyre szélesedő láthatár körvonalát.”
Magyarországon 1990-ben politikai és gazdasági értelemben paradigmaváltás történt. Igaz ez akkor is, ha a közelmúlt történései helyenként megkérdőjelezni látszanak.
Eme politikai-gazdasági paradigmaváltást viszont nem követte mentális-kulturális, pedig az elsővel egy időben mindenki érezte, tudta, szükséges a második is. Hát akkor miért? – tehetjük fel a kérdést. Az okot keresve azt láthatjuk, hogy a nagyjából ebben az időben bevezetett, máig változatlanul megőrződött támogatási rendszer gyakorlatilag szocialista elődjének szerves folytatása. A hajdani három T-s aczéli, lényegi elemeit tekintve feudálisnak nevezhető modell annyiban változott, hogy kivonódott belőle a legfőbb hűbérúr, aki korlátlan hatalmánál fogva megtehette – így utólag valljuk be: okosan meg is tette –, hogy különböző irányultságú alkotókat egyszerre támogasson, teret engedjen nekik, élni hagyja őket, kivéve természetesen azokat, akik a proletárhatalom építményének alapja alól kívánták kiásni a földet. Nem volt az egy jó szisztéma, ám ma már sokkalta levegősebbnek tetszik az őt követőnél, bizonyítván azt a tételt, hogy a kommunizmusnál csak az a rosszabb, ami utána következik.
A kuratóriumok felállításával a támogatások elosztásának joga a szakmák kezébe adatott. Ekkor jött el a magyar kultúrában az előző négy évben oly sokszor csorbulni vélt demokratikus támogatási rend. Kezdetben, egy rövid ideig úgy tűnt, lehetséges egy értékalapú kiválasztás – az eltelt évek tükrében ma már ez sem látszik egyébnek nagy szemű naivitásnál –, ám hamar kiderült, a hűbérúr távoztával keletkezett űrben a vazallusok összezártak, a magára maradt kincstár köré vastag falat emeltek, és e palánkot demokráciának nevezték el. A metódus első látásra szinte észrevehetetlenül, már-már tiszteletet parancsolóan rafinált, hiszen elméletben senkinek nem lehet kifogása az ellen, hogy a szakmák által delegált testületek többségi szavazással döntsék el, ki és mi érdemes támogatásra. Teszik ezt – és itt van a kutya elásva – mindenfajta néven nevezhető felelősség nélkül. Tudunk-e olyan kurátorról, aki utólag igazolódott rossz döntése következményeként lemondott volna? Ha jobban szemügyre vesszük a gyakorlatot, látnunk kell: olyan pozícióba került csoportok delegálnak és döntenek, akiknek elemi létérdekük a változások megakadályozása, az esetlegesen végbemenők elhallgatása. Ezen csodálkozni sem lehet, hiszen meglehetősen kicsi, éppen ezért egzisztenciális biztonságot csak keveseknek biztosít a magyar kulturális szféra. Ebben a rendszerben a kapcsolat az érték, ebben a rendszerben magától értetődő, hogy az egyik kollégium olyan alkotót támogat, aki ugyannak a szakmának egy másik döntéshozó testületében ül, és képes viszonozni az előzők jóindulatát. S ezzel elérkezünk oda, hogy levonjuk a konzekvenciát: ma a magyar kultúrára fordított pénzek egy kör biztos megélhetési forrásai.
Ezen a ponton kerül a képbe a politika, amely folyamatosan feltölti a „kincstárat”, eszköznek tekinti, és akként használja a kultúrát. Nincs különösebb csodálkoznivaló azon, hogy a rendszer részesei azt az erőt támogatják, amely szavatolja a változatlanságát, az érinthetetlenségét.
Az eddig leírtak logikus következménye, hogy a kultúra megfosztatott egyik alapismérvétől, a folyamatosan megújulni képes értékteremtéstől, s maradt pusztán a környezet formálásának eszköze, e hivatását – nézzünk körbe magunkon – betölti, eredményeként említhetők az Anettka-, Dáridó-, Slágertévé-, Heti Hetes-féle jelenségek; a sor hosszan folytatható lenne.
A rendszer működik, mert akik részesei – megtapasztalhattuk –, működtetni tudják, sőt egyre zártabbá lesz; minél inkább nyilvánvalóvá válik a jelenlegi állapot tarthatatlansága, minél fenyegetőbb a veszély, hogy jöhet valami más, valami új; minél bizonyosabb a tudás, hogy ennek a másnak, újnak el kell jönnie, annál nagyobb erővel feszülnek egymásnak a vállak, annál vehemensebb a szitkozódás, annál kétségbeesettebb a késztetés a vélt ellenfél, a viszonyokat felforgatók megalázására, letaposására, erkölcsi és szellemi megsemmisítésére. Az, hogy közben a magyar kultúra jelenlegi állapotát csaknem ugyanazokkal a szavakkal lehetne leírni, mint a magyar futballét, vajmi keveset számít. Egy beszédes tényt hadd említsek jelenkori helyzetünk megvilágítására: a frankfurti könyvvásáron történt díszvendégeskedésből Portugália Jose Saramago Nobel-díjával jött ki, a mi eredményünk, hogy Márai Sándor 1942-ben megjelent, A gyertyák csonkig égnek című regénye világsiker lett. A magyar kultúrának van tehát múltja. Ez sem kevés.
2. tétel: Az elszalasztott esélyek
„Évek múlva tértem vissza Maroziába; a szibilla jóslatát jó ideje megvalósultnak tekintik; a múlt századot eltemették; az új a fénykorát éli. A város valóban megváltozott, talán a javára. De a szárnyak, amelyeket mindenfelé láttam, bizalmatlan ernyőké, amelyek alatt súlyos pillák nehezednek a tekintetekre; vannak olyan emberek, akik azt hiszik, hogy repülnek, de ez mindössze annyiból áll, hogy denevérszárnyhoz hasonló köntösöket lengetve felemelkednek a földről.
Az is előfordul, hogy Marozia tömör falaihoz lapulva, amikor a legkevésbé várnád, azt látod, hogy kinyílik egy szelelőlyuk, és megjelenik egy egészen más város, aztán egy pillanat múlva már el is tűnik.”
1998-ban remélni lehetett, hogy egy friss politikai erő szakítani tud elődei gyakorlatával, másként fogalmazza meg viszonyát a kultúrához, megszünteti eszközként kezelését, visszahelyezi az őt megillető helyre.
Ez nem történt meg.
Az előző négy évben a kormányzó erőkben mintha nem lett volna szándék, hogy rendszerében gondolják végig a magyar kultúrát, és elszánás, erő, hogy változtassanak rajta. Azt érezték, hogy nem jó, hogy eredményeket réges-rég nem produkál, ám a megőrizve változtatni stratégiájával nyúltak hozzá. Ez amellett, hogy fából vaskarika, kezdetben kudarcra ítélt vállalkozás volt, nagyjából ugyanolyan reakciókat váltott ki, mintha gyökeres változásokat hajtottak volna végre. Innen nézve érdemesebb lett volna belevágni, főleg, hogy így sem lehetett kevesebbel megúszni.
A gazdasági felemelés közben e területre mintha nem jutott volna elég figyelem, mintha ezt teljesen megszállták volna a nyüzsgők, a kellően hangosak, mintha itt egy másik kör ugyanolyanformán jutott volna pénzekhez, és végül, de nem utolsósorban mintha a döntéshozók maguk is elhitték volna, hogy nem lehet másféle rendszert építeni.
A fennálló struktúrát tudják működtetni vazallusok. Ez egy kifinomult rendszer. Nincs szükség benne ma már kézi vezérlésre, az érdekek, legyenek bár mégoly kisszerűek és rövid távúak, „keveset nyerve sokat veszített” típusúak is, bármely ukáznál jobban szavatolják fennmaradását. Ebben minden résztvevő tudja, mit kell tennie, s azért cserébe mit várhat el. Újat építeni nehéz, sok-sok ember világnézetét, érzékenységét megérteni, átérezni, tudomásul venni képes, bonyolult feladat, amelyet csak gondolkodó, szabad emberekkel lehetett és kellett volna elvégezni.
Persze ahhoz szükségeltetett volna koncepció, ami – valljuk be – nem volt, vagy ha igen, csak részben. E részt látjuk, ha leltárt készítünk. Fontos dolgok történtek, fontos projektek valósultak meg, tagadhatatlanul. Ilyenek voltak a millenniumhoz kapcsolódó, az együvé tartozás érzését erősítő, az identitást helyreállító, önbizalmat adó alkalmak, rendezvények, ilyenek voltak az emblematikus beruházások. Természetes, hogy ezek érdekében bizonyos mértékben a múlt felé kellett fordulni, bizonyos jelképeket vissza kellett adni a közösségnek. Lehet merengeni azon, hogy sok volt-é ez vagy kevés; ósdi volt-é vagy előremutató, egyet nehéz lenne vitatni: szükséges volt. Ugyanakkor ha ezeket egy építkezéshez elengedhetetlen köveknek tekintjük, nem lehet fontosabb a szerepük, mint a helyüket meghatározó, megszilárdító kötőanyagé, egy értéket teremteni képes, működő, jelen idejű kultúráé. Nem cserélhetők fel, nem helyettesíthetők be egymással. Pusztán jelképekből, hagyományokból nem lehet építkezni, ahogyan bizonyosan nélkülük sem.
3. tétel: A megfontolandók, a teendők
„Talán minden azon múlik, hogy tudjuk: milyen szavakat kell kimondani, milyen mozdulatokat végezni, és milyen rendszerben és ritmusban, vagy elég valakinek a pillantása, válasza, intése, elég, hogy valaki valamit csupán azért az élvezetért tegyen, hogy teheti, hogy élvezete másnak élvezetévé váljék: abban a percben minden térség, magasság, távolság átváltozik, a város átalakul, kristályos, áttetsző lesz, akár a szitakötő. De mindennek véletlenszerűen kell megtörténnie, anélkül, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítanánk neki, annak követelménye nélkül, hogy valami döntő műveletet hajtunk végre, jól szem előtt tartva, hogy egyik pillanatról a másikra az előző Marozia újra megszilárdítja kőből, pókhálóból és penészből épült mennyezetét a fejek fölött.”
Először le kell szögezni: ami nem gondolódott végig négy év kormányzása alatt, annak most kell szerét ejteni.
Rendezni kell először intellektuálisan, mit ölel fel az a fogalom, hogy magyar kultúra. S itt nem árt óvakodni a hazai közéletet eluraló, meggondolatlan válaszoktól, hiszen ebből nincsen kettő, egy van; a kirekesztés nem orvosolható egy másik irányú kirekesztéssel, azzal csak szekértáborok, durvábban fogalmazva: gettók építhetők. Nem beszélve arról, hogy a kirekesztéssel valójában a legtöbbet a kirekesztő veszíti, fentebbiekből következően a kultúra lényegét adja el rövid távú, kicsinyes érdekekért, s mire magára eszmél, rájön, az egykor hívogató, nyílt tükrű víz halott, békalencsével benőtt, poshadt mocsárrá változott körülötte.
Tudomásul kell venni, hogy a kultúra több önmegvalósításnál.
Fel kell tudni mutatni új értékeket. Vannak. Mindannyian tudunk róluk. Meg kell tudni szervezni, hogy koherens képpé állhassanak össze; segíteni kell, hogy szétszórva, szigetekként létező alkotók, műhelyek összeérjenek, értékeik kirajzolódjanak, arcot öltsenek. Meg kell teremteni a lehetőségét annak, hogy az emberek láthassák, befogadhassák és a magukévá tehessék. Ehhez erő kell, akarat és fórumok. Ha véghezvihető, magától dől össze e nyomorító, levegőtlen, hazug és korrupt struktúra.
Át kell tudni törni a hallgatás falát. Ma már ez az egyetlen fegyverük, ragaszkodnak is hozzá körmük szakadtáig.
Meg kell erősíteni mindenkit, aki ma halkan, csak suttogva-félve mondja, hogy a császár meztelen. Mert valóban az, és már nagyon régóta.
4. tétel: A remény
„Tévedett a jóslat? Nem bizonyos. Én így értelmezem: Marozia két városból áll: a patkányéból és a fecskééből; mindkettő változik az időben, de nem változik kapcsolatuk; a második az, amelyik kiszabadulni készül az első börtönéből.”
Nem hiszem, hogy a kultúra változása nélkül lehetséges politikai cselekvés. Enélkül újra és újra meg fog történni, ami tavasszal megtörtént.
Esélyünk a szabadulásra csak akkor van, ha a jelenlegi helyzet hozzásegít bennünket egy olyan politikai elit kialakulásához, amelyik hatalomra kerülvén visszaállítja a magyar kultúra integritását, esélyt teremtve ezzel arra, hogy mindkét terület képviselői tegyék a dolgukat.
A szerző író
1 Az idézett művet Karsai Lucia fordította.
darázs
Darazsak miatt lángolt két személyautó Pécsen
