Nem akarunk többet, mint ami nekünk jár

Az emberiség egyötöde számára a szomjúság mindennapi élmény. Az emberiség kétharmadának nem jut tiszta víz. A világban minden tizenötödik másodpercben meghal egy gyermek olyan betegségben, amelytől a tiszta víz megkímélte volna. Aki sohasem látott egy pohár tiszta vizet, abban legfeljebb homályos vágy él valami nehezen elképzelhető és elérhetetlen iránt.
Ám mit érez az, aki kemény munkával víztisztítót épített, s mire a munkával készen lett, s végre tiszta vizet öntött a pohárba, azt rögtön ki is ütik a kezéből? Ebből is látható: bár az emberiség boldogabbik harmadához tartozunk, ez nem ment meg bennünket attól, hogy néha kutyául érezzük magunkat. Nem kell rettegnünk a rossz víz okozta betegségektől, mégis gyötörhet bennünket a szomjúság érzése. Szomjazhatunk arra, hogy tiszteljék emberi méltóságunkat, elidegeníthetetlen jogainkat. Szomjazhatunk arra, hogy a velünk vitázók ne a gumibot nyelvén fogalmazzák meg ellenvéleményüket. Szomjazhatunk arra, hogy ne betört és véres fejekkel tegyenek pontot a párbeszéd végére. Szomjazhatunk arra is, hogy ne a kormányváltáskor sebtiben kihozott, a nemzeti érzelmű embereket nyíltan megfenyegető köztörvényes bűnözők legyenek a televíziók ünnepelt sztárjai. Szomjazhatunk arra, hogy elmondhassuk a véleményünket, meghallgassák, amit mondunk, figyelembe vegyék, amit mi szeretünk. Szomjazhatunk arra, hogy tiszta beszédben, őszinte szavakban, igaz gondolatokban lehessen részünk. Szomjazhatunk a valós tények megismerésére, az őszinte beszédre, s hogy ne fedjék el álságos díszletekkel azt, ami körülöttünk történik, ne fedjék el a jövőt, amely ránk vár.
Van, amit akkor tudunk igazán megbecsülni, amikor éppen elveszítjük azt. Van, amihez hozzá- szoktunk, s így nem a létezése tűnik értéknek, hanem a hiánya fájdalmas. Így okoz sok ezer embernek fájdalmat a Széchenyi-terv megfojtása, a gazdahitelek felszámolása, a nemzet határokat átívelő egyesítésének lefékezése, s így okoznak fájdalmat a nemzeti öntudatunk és büszkeségünk letörésére tett kísérletek. Így okoznak fájdalmat a történelmi egyházainkat visszaszorító törekvések. Így okoz fájdalmat, hogy a magyarok már megint nem lehetnek fővállalkozók a saját hazájukban. Így okoz sok százezer embernek fájdalmat az egyetlen polgári nemzeti napilap, a Magyar Nemzet üldözése, a Sajtóklub betiltása, a Magyar Rádió elleni meg-megújuló támadások, a közszolgálati televízió polgári értékeket közvetítő műsorainak kormányzati szócsővé alakítása.
Hiányzik az, amit elvesznek, és hiányzik az is, amit megígértek, de nem adták oda. Hiányzik, hogy a béremelések az egészségügyben nem a fizetések teljességére vonatkoznak. Hiányzik a beígért hűségjutalom, hiányzik, hogy a minimálbért mégsem kapják meg teljes egészében azok, akiket illet, és sokaknak hiányzik a megígért ingyenes tankönyv. Hiányzik, hogy a pedagógus-béremelésből kivették a hitoktató tanárokat.
A hiányok egyre hosszabbodó láncolata keserűséggel tölt el bennünket. Ebben a most épülő új szocializmusban nem a boltok polcairól hiányzik az áru. Ebben az új szocializmusban nem az hiányzik, ami megvehető, hanem az, ami nem, mert nem ára, hanem értéke van. Számunkra – kormányváltástól függetlenül – továbbra is igaz, hogy életünk több, mint a létfenntartásért folytatott puszta küzdelem. És továbbra is igaz, hogy azoktól szép, akik többé teszik: a családtól, a gyermekektől, az emberi méltóságunktól, a hitünktől és a szabadságunktól. Ma azt érezzük, hogy a kormányváltás utáni világban ezek az értékek egyre hátrább szorulnak. A közélet világában elporladnak, köddé válnak, hiánnyá silányulnak.
Eddigi tapasztalataink megerősítik azt a régi gondolatunkat, hogy lényegében csak kétfajta világ létezik. Az, amelyik a bennünk lévő jóra épít, és a másik, amely a rosszra való hajlamainkra alapoz. Az elmúlt négy évben a legnagyobb öröm talán éppen az volt, hogy láthattuk, miként nyílnak ki, és fordulnak egymás felé őszintén az emberek. Láthattuk, hogyan becsülik meg egyre inkább egymás munkáját és eredményeit, és hogyan tanulunk meg örülni egymás sikerének. Láthattuk, nőtt azok száma, akik attól érzik sikeresnek magukat, ha a körülöttük élők élete is sikeres. És láthattuk, hogyan lettünk igaz, kemény küzdelem árán napról napra úrrá a szocializmusból magunkkal hozott, jobb sorsra érdemes erőinket megbénító irigységen. Irigység természetesen mindig, minden korban, minden rendszerben létezett. Ám csak egyetlen olyan rendszert jegyzett fel a történetírás, amelynek mozgatóereje az irigység volt. A szocializmus az egyetlen olyan rendszer, amely nem arra törekedett, hogy az emberek szorgalmuk, munkájuk, tenni akarásuk, családjuk iránti szeretetük révén gyarapodhassanak és boldogulhassanak, hanem ehelyett az igyekvőket gáncsolta, a sikereseket földre rántotta, a kiemelkedőket kiszorította.
A Széchenyi-terv megfojtása, a gazdahitel felszámolása, a magyar vállalkozók háttérbe szorítása mind azt jelzi, hogy véget ért a polgári Magyarország Teremtsd magad! világa. Vége a Teremtsd magad! világnak, amikor az állam hivatása az lehetett, hogy segítse az embereket saját világuk felismerésében.
Kezdjük már érteni, hogy a most épülő szocializmus a régről ismert világ lesz. Olyan világ, ahol jó esetben ajándék érkezik a mindenkit megillető jogos juss helyett. S ahogyan az már lenni szokott, az ajándéknak ára van. Az ár pedig nem más, mint a szabadság. Mert a szabadság nem az, ami adott, hanem az, amit nem vehetnek el. Tizenkét év alatt kialakult egy új, polgári és nemzeti értékrend, amely helyet követel magának. Tartós, erős, mélyen gyökerező, amelynek hívei évről évre szaporodnak. Nem akarunk többet, csak azt, ami jár, ami a jussunk. A magyar gazdaság erőteljes, szorgalmas, széles utakon, felüljárókon haladt. A „még jobb” világában pedig mintha egy középkori városnegyed egyirányú utcáiba lennénk beszorítva. Valóban így kezdődne a XXI. század? Valóban csak egy irányban szabad közlekednünk?
Mi nem vitatjuk el azok jogát, akik az új szeleknek hódoló szocialista televíziót nézik szívesebben. Legyen meg az ő közszolgálati televíziójuk. Ám azoknak a millióknak is joguk van a saját szívükből beszélő, az ő lelkükhöz szóló közszolgálati televízióhoz, akik képviseletében ma itt megjelentünk. Éppen ezért olyan médiatörvényre van szükség, amely ezeknek az igényeknek maradéktalanul eleget tesz. A mai törvény nem ilyen. Olyan törvényre van szükség, amely két egyenrangú csatornára osztja a magyar televíziót. Már nem elég, hogy csak egy szocialista legyen, szükség van egy polgári és nemzeti értékeken állóra is. Az Országgyűlésben vitézkedő pártjainktól azt kérjük: a szükséges törvénymódosítást készítsék elő, hogy a Tisztelt Ház elé terjeszthessük. Az a feladatunk, hogy ha ezt a törvényjavaslatot az Országgyűlésben nem fogadják el, akkor egy tavaszig megszervezhető és megszervezendő népszavazással jussunk hozzá ahhoz, ami a polgári és nemzeti gondolkodású milliókat megilleti.
Ma is megtapasztalhatjuk, milyen sokan vagyunk, milyen erősek vagyunk. Akár arra is gondolhatnánk, hogy egyszerűen felemeljük ezt az épületet itt a hátunk mögött, de nem adunk ki ilyen jelszót. Nem adunk ki, mert nem szeretjük a lökdösődést, és nem vagyunk úgy öltözve. Vannak közös értékeink, és közös múltunk. Ám erőnk igazi forrását a közös cél jelenti. A cél ugyanis erőt ad és rendet teremt. Épp úgy, mint az iskolában hajdanán, amikor mágnest tettünk a fémreszelékkel teli papír alá. Mi továbbra is olyan hazában akarunk élni, amelyet bátor és szabad emberek építenek a maguk számára, a saját szájuk íze szerint. Olyan hazában, ahol békesség uralkodik, ahol gyarapodnak a családok, az emberek belső harmóniában és szabadságban élhetnek. A cél erőt ad és rendet teremt. Ha van célunk, tudjuk, milyen úton kell haladnunk. Tudjuk, ha beborul az ég, a csillagok akkor is világítanak a felhők felett. Ha ezt tudjuk, sohasem tévedünk el.
Az áprilisi választások eredménye sem térít el bennünket a célunktól. Ugyanazon az úton fogunk járni, még ha lassabbra is kell fognunk a lépéseinket. Október 20-án újra választások lesznek. Épp oly jelentősek, mint az országgyűlési választások. A tét nagy, az erőpróba komoly. Ideje félretenni az áprilisi választások okozta kesergést, ha azt akarjuk, hogy a nemzet ismét magára találjon, a családok az ország minden településén megbecsülésben élhessenek, a tehetséges és szorgalmas fiatalok a legkisebb faluban is megkapják a tanulás lehetőségét. Ha azt akarjuk, hogy a magyar vállalkozók itthon munkához juthassanak, és kenyeret adhassanak az embereknek. Ha azt akarjuk, hogy szüleink, nagyszüleink nemzedékének mindenhol tisztességes és emberséges bánásmódban legyen része. Ha véget akarunk vetni a polgári értékek mellett elkötelezett, nemzeti érzelmű becsületes emberek elbocsátásának, ellehetetlenítésének, lejáratásának és üldözésének, ha véget akarunk vetni az országot elborító hazugsághullámnak.
De mit is kell tennünk, ha félretesszük a kesergést? Először is, egyre világosabb: nincs annak jelentősége, hogy a polgári oldalhoz tartozók közül ki melyik párttal rokonszenvezik, mert most nem pártokban, hanem nagyobb egységben, tágasabb összefüggésben, szélesebb ölelésben kell gondolkodnunk. Tudjuk, hogy az önkormányzati választás egyfordulós. Nincs mód arra, hogy erőinket – mint áprilisban – csak a második fordulóban egyesítsük. Most együtt, egy akarattal kell csatába indulnunk: egy a tábor, egy a zászló.
Másodszor be kell fejeznünk a kicsit hosszúra nyúlt, és ma már sehova sem vezető önostorozást. Ami elmúlt, elmúlt, vége. Új küzdelmek várnak mindannyiunkra. Győzni csak akkor tudunk, ha érezzük az erőnket, ha mindannyian hisszük, hogy sikerülni fog. A keleti népek úgy tartják, hogy a tigrist először gondolatban kell elejteni, a többi puszta formalitás.
Harmadszor: a ránk nehezedő nyomás ellenére ki kell tartanunk a meggyőződésünk mellett.
Negyedszer: tudnunk kell, hogy igazunk van, és erről meg kell győznünk másokat is. S hogy miről? Mondjuk el: igaz ugyan, hogy a kormány ígéreteinek egy részét betartva megemelte a béreket és a nyugdíjakat. Ám azt már senki sem gondolhatja komolyan, hogy az erre valót a kormányváltás utáni ötven nap alatt termelte meg a magyar gazdaság. Az igazság az, hogy a bér- és nyugdíjemelésekre valót az elmúlt évek közös erőfeszítései teremtették elő. Arról is meg kell győznünk másokat: mi azért dolgoztunk, hogy tizenöt éven belül egy magyar ember életminősége elérhesse európai társaiét. Ezért indítottuk el a Széchenyi-tervet, az új vasút- és hídépítéseket, a milliárdos idegenforgalmi szálloda- és fürdőfejlesztéseket, az otthonteremtés programját. Ma már az új kormány még nyomasztó médiafölényével sem tudja titokban tartani, hogy a polgári kormány által megindított nagyívű fejlesztések korszakának véget vet. Visszanyesi, átütemezi, lassítja, megszünteti azt. Tudnunk kell, hogy mi tette lehetővé azokat a régen várt fejlesztéseket, amelyeket az elmúlt négy évben megindíthattunk. Egy eredményes és sikerekben bővelkedő gazdaságpolitika, a magyar modell. Az a gondolkodásmód, amely túl mert lépni a tankönyvek kőbe vésettnek hitt tételein, és amely mindannyiunk számára lehetővé tette, hogy a magunk útján, a magyar úton járva jó erőben juthassunk el az Európai Unió országai közé. Az új szocializmus építői úgy tettek, mintha ezen az úton mennének tovább. Igaz, az irányjelző nem villog, de jól látható, hogy a kormány erőteljesen balra húz. Ez az oka annak, hogy az első kerék már az árokban kacsázik, és úgy tűnik, ezt a sorsot a hátsó sem kerülheti el. Csak néhány, alig észrevehető kormánymozdulat még, és örülhetünk, ha nem borulunk az árokba mindannyian, mindenestől. A mai naptól nyílt titok, hogy a gazdaság rossz irányba halad.
Ma több lap is címoldalán hozta a hírt, hogy 2002 az utolsó lesz a magyar mércével mért bőség éveinek sorában. Jövőre, mint írják, az új szocialista jövő építői már nem kívánják emelni a béreket, az azt követő három évben pedig már az inflációt sem követik a keresetek. Az eddigi munkánkkal kiérdemelt bőségért a gazdaság irányítóinak akaratából most majd négy szűk esztendővel kell vezekelnünk. Mivel a médiából mindezt nem lehet majd megtudni, önöknek kell elvinni ezeket a gondolatokat azokhoz, akik nincsenek itt velünk.
Ötödször: az a feladatunk, hogy a választások napján, október 20-án ismét mindannyian elmenjünk szavazni.
Végezetül: szükségünk van mindannyiunk féltő figyelmére, hogy közös erővel őrködjünk a választások tisztasága felett. Ha elég bátrak, kitartók és elszántak vagyunk ezek megtételére, akkor jó reményünk lehet, hogy ismét tiszta víz kerül a poharunkba.
Váljék egészségünkre!
Hajrá, Magyarország! Hajrá, magyarok!
***
Kampánynyitó pénteken. Szeptember 6-án elmarad a Budai Nemzeti Körnek a MOM kultúrházba szervezett rendezvénye, amelyen a meghívók szerint Orbán Viktor is előadást tartott volna. Ezen a napon ugyanis Schmitt Pál, a polgári oldal budapesti főpolgármester-jelöltje tartja a margitszigeti kampánynyitó nagygyűlését, amelyen részt vesz Orbán Viktor is. (MN)
*
Furcsa harangzúgás. A Hazatérés református templom augusztus 30-án ünnepelte felszentelésének évfordulóját, amely 1940-ben, a második bécsi döntés napján történt, ez indokolta a péntek este fél tízkor megkezdődő harangzúgást – nyilatkozta lapunknak ifj. Hegedűs Loránt lelkész, a MIÉP alelnöke. Kérdésünkre kifejtette, hogy egy harang megkondulása soha nem lehet provokatív. Megjegyezte: a polgári körök rendezvényének az eredeti forgatókönyv szerint fél tízkor kellett volna véget érnie, ezért kezdték meg ilyen későn, este nyolc óra helyett a harangozást. Hegedűs Loránt hozzátette, hogy a Hazatérés templom harangjai kicsik, kondulásai nem lehettek zavarók, szép aláfestést adhattak a rendezvénynek. Megdöbbentőnek nevezte Hende Csaba, Orbán Viktornak a polgári körök szervezésével megbízott kabinetfőnöke, hogy a tüntetés fő szónokát harangzúgás zavarta meg. Lapunk kérdésére elmondta: Hegedűssel személyesen egyeztetett a rendezvény előtt, s jelezte, hogy valószínűleg 23 óráig tart a tüntetés, a lelkész ígéretet tett, hogy addig nem lesz harangszó. Ezzel szemben a péntek esti beszéd kezdetekor megszólaltak a harangok. Hende kijelentette: nem látott még arra példát, hogy egy templom harangját egy politikai nagygyűlés zavarására használták fel. (MN)