A választások során mindegyik, a parlamentbe bejutott párt programja hemzsegett a „tudásalapú társadalom” szókapcsolattól. Néha szinte mágikus erőt tulajdonítottak a kifejezésnek, a szónokok sokszor már maguk is érteni vélték, miről beszélnek. Mennyire érezték ezt a tudomány tényleges képviselői?
– Sokan csak azért mondták, mert azt hitték, hogy ha sokszor mondják, akkor sok szavazatot szereznek. Az elhasznált tárgyaktól, kifejezésektől mindannyian idegenkedünk egy kicsit. Ilyen a „tudásalapú társadalom” kifejezés is, amelyet gyakran használtak olyanok is, akiknek a tudáshoz igen kevés közük van. Számtalanszor elismételt tételmondat, hogy jólétünk, egészségünk alapja a tudás. Igen, a tudományos kutatás során létrehozott tudás, amelyet az oktatásban átadunk, és a fejlesztések során alkalmazunk, a versenyképesség lényegéhez tartozik. Mindenki belátja, hogy a boldoguláshoz szükség van tudásra. A köznapi értelemben vett ügyesség – sőt bizonyos értelemben még az ügyeskedés is – ide sorolható, még akkor is, ha ezt az akadémikus tudás hívei lenézik. A tudás szerepe egyaránt fontos az egyén és a közösség életében. Fontos a nemzet életében is. Boldogulásunk, jólétünk azon áll vagy bukik, hogy hatékonyan szervezzük-e meg a tudás létrehozását, átadását és alkalmazását. Magyarországon mindig tekintélye volt a tudásnak, és a magyar nemzet derekasan kivette a részét az emberiség közös tudásának megteremtésében. Tette ezt igen gyakran mostoha körülmények között.
– Mennyiben változott ez a felfogás a rendszerváltás után, amikor a tudomány területén dolgozók helyzete is teljesen más dimenziókba került?
– A rendszerváltáskor és az után nehéz helyzetbe került a magyar tudományos élet. Emlékszünk, milyen volt akkor az ország anyagi helyzete. A szűkös költségvetésből kevés jutott a tudományra. A vállalati kutatások még nehezebbé váltak. Olyan hazai és külföldi cégek, amelyek Nyugaton csak fejlesztések árán tudtak volna felszínen maradni, itt elavult technológiával is viszonylag jó helyzetben voltak, és a fejlesztések szinte teljesen leálltak. Az alapkutatások soha nem kaptak sok támogatást, ezért talán a szűk esztendőket is jobban átvészelték. És persze az alapkutatásokban nem is olyan nyilvánvaló a különbség. A tudományos kutatással és fejlesztéssel foglalkozók mintha megértették volna, hogy a sok probléma között nem jut rájuk elég figyelem, és viszonylag csendben tűrték a szűk esztendőket, amelyekben az egyetlen „kitörési pontot” az jelentette, hogy Antall József kormánya létrehozta az Országos Tudományos Kutatási Alapprogramot. Sajnos ennek reálértéke 1997-re az eredetinek kevesebb mint harmadára csökkent. Az Orbán-kormány 2000-ben elindított egy jelentős tudománypolitikai programot, amely 2002-ig 61 százalékkal növelte a kutatásra és fejlesztésre fordítható költségvetési támogatást. Ezt természetesen összekötötte két fontos szakmai feltétellel: a fejlesztési forrásokat versenypályázati rendszerben kell elosztani, és azokat a fejlesztéseket kell támogatni, amelyekre a magyar gazdaság igényt tart. Ezeket a feltételeket sok bírálat is érte, mert egyszerűbb azt mondani, hogy „adjanak még pénzt”, mint azt megfogalmazni, hogy pontosan mire is kell a pénz, és hogyan hasznosul.
– Az elindult növekedést milyen fogadtatás kísérte itthon és világszerte?
– Kemény szakmai, szakmapolitikai, és tegyük hozzá: politikai vitában – Orbán Viktor miniszterelnök személyes döntése alapján – elindult a jelentős fejlesztés. A növekedésre a nagyvilág is felfigyelt, A Science című lap igen elismerő cikket közölt a változásokról. Svédországtól az Egyesült Államokig tudománypolitikusok és politikusok elismerően beszéltek arról a bátorságról, amellyel a döntés megszületett, és arról az eljárásrendről, amellyel a forrásokat elosztották. A növekedés harmadát a bérek emelésére fordítottuk. Ekkor hoztuk összhangba a kutatói és oktatói béreket, alakítottuk ki a kutatói és oktatói életpályamodellt. A többlettámogatás kétharmadát versenypályázati rendszerben juttattuk el a kutató és fejlesztő műhelyekhez, egyik részét az alapkutatások támogatására. Viszszaállítottuk többek között az Országos Tudományos Kutatási Alapprogram támogatását. Két év alatt kétszeresére növeltük a támogatást. Elindítottunk egy új, a világ számos országában példaként emlegetett pályázati rendszert, a Nemzeti Kutatási és Fejlesztési Programot, amelyben a nyugat-európai és az egyesült államokbeli kutatási támogatásokkal azonos támogatást nyújtottunk olyan programoknak, amelyek hasznosítható eredményeket ígértek, és ezt úgy tették, hogy vállalatok – magyar kisvállalatok és multinacionális cégek – a költségvetési támogatással azonos mértékben hozzájárultak a fejlesztésekhez. 2001-ben és 2002-ben az intézmények által elnyert 16 milliárd forint állami támogatás mellett a vállalatok nagyjából 12 milliárd forintos fejlesztési kötelezettséget vállaltak. Soha nem tapasztalt mértékű volt a fejlődés. A magyar kutatás és fejlesztés kitörési lehetőségét a vállalati kutatási és fejlesztési források dinamikus növekedésének ösztönzése jelenti. Ezt segítette, hogy 2001-től a gazdasági társaságok kutatási és fejlesztési ráfordításaik elszámolását a korábbi 120 százalékról kétszáz százalékra növelhették. Ezen arány növelése létfontosságú a vállalati kutatási és fejlesztési ráfordítások növelésének ösztönzésére. A magyar tudományos életben világos helyzet alakult ki. Az intézmények alapfeladatait a költségvetés finanszírozta, a kutatási programokat pedig a versenypályázatok. Tehát a teljes költségvetési támogatásnövekedés az intézményekhez került. Egy része az intézmény finanszírozására – nagyjából létszámarányosan –, másik része pedig a kutatatási programokra, verseny alapján. Ez a rész az államháztartási szlengben az intézmények saját bevételeként szerepelt. Magyarország kutatási és fejlesztési szempontból erős kutatóintézetei és egyetemei persze ezekből a forrásokból nagyobb mértékben részesedtek, mint a kevésbé erősek. Az elosztás módját azonban az egész tudományos közvélemény mintaszerűnek ítélte meg. Lassan a felsőoktatásban is kezdett kialakulni egy ésszerű finanszírozási rend. Az intézmények két módon juthattak jelentős bevételhez. Hallgatói létszámuk növelésével vagy kutatási-fejlesztési kapacitásaik növelésével. Ezt a rendet mindenki elfogadta, és bátran mondhatjuk, hogy a kutató-fejlesztő műhelyek egyfajta aranykor kezdeteként érzékelték. Például a Budapesti Műszaki Egyetem több milliárd forint saját bevételre tett szert a pályázatokon.
– A kutatásra és fejlesztésre fordított források mértékét gyakran fejezik ki a GDP százalékában. Ehhez viszonyítva mennyire javult itthon a k+f ráfordítások aránya?
– Anélkül, hogy ezt a számot misztifikálnánk, meg kell állapítanunk, hogy Nyugat-Európában a GDP 2-2,5 százalékát, az Egyesült Államokban és Japánban a GDP három százalékát költik kutatásra és fejlesztésre. Ennek jelentős részét, hatvan-hetven százalékát a vállalati kutatások teszik ki. Mi is elindultunk ebbe az irányba. De nagyon mélyről kezdtük. A Bokros-csomag következtében 1997-ben mélypontra, a GDP 0,67 százalékára esett vissza a kutatás és fejlesztés támogatása. 1999-ben megszületett a tudománypolitikai program, 2001-ben elindult a fejlődés, és 2002-re 1,5 százalék körülire növekedett volna a ráfordítás, ha a Medgyessy-kormány nem állítja le a fejlesztéseket. A Nemzeti Kutatási és Fejlesztési Program meglévő forrásait zárolták. A szerződéskötéseket leállították. A kár óriási. És nem csak a költségvetési támogatás leállítása miatt. Ilyen körülmények között a programok nem folytathatók, az eddigi eredmények elveszhetnek, az eddigi ráfordítás nem kérhető számon. És természetesen a vállalatok is leállítják a saját fejlesztéseiket, jelentős forrásokat vonva ki a szférából. Pedig 2001-ben megindult a vállalati kutatások részesedésének jelentős növekedése is. Az is növeli a kárt, hogy a magyar fejlesztési elkötelezettségeket ezután senki nem fogja komolyan venni. A fejlesztéseket a Medgyessy-kormány visszafogta, a már megkötött szerződéseket nem teljesítik. Az így zárolt összegeket és a költségvetés többletbevételeit részben a béremelésre fordítják. Pedig nyilvánvaló, hogy a fejlesztések folytatása esetén is növekedtek volna a bérek. Elsősorban ott, ahol sikeres pályázatok révén jelentős eredmények születtek, és ahol a vállalatok is lehetőséget láttak a kutatások eredményeinek hasznosítására. Az idei fejlesztések leállításánál is riasztóbbak azonban a 2003-as költségvetés kilátásai. Magyarország az uniós csatlakozás után csak akkor tud a gazdasági versenyben talpon maradni, ha a kutatási és fejlesztési ráfordítások legkésőbb 2006-ig a GDP két százalékára növekednek úgy, hogy a ráfordítások hatékonysága közben nem csökken. (Természetesen ez is mindegyik párt választási programjában szerepelt.) Ahhoz, hogy a kutatási és fejlesztési ráfordítások 2006-ra a GDP két százalékára növekedjenek, a vállalati ráfordítások növekvő arányát feltételezve is, arra van szükség, hogy jövőre legalább 16 milliárd forinttal növeljék a költségvetési támogatást. Ennek részletes számításait elvégeztettem, az Oktatási Minisztérium irattárában megtalálhatók. A magyarországi tudományos kutatásnak és fejlesztésnek azonban 2003-ban jelentős nominális támogatáscsökkentésre kell felkészülnie. Az Orbán-kormány 2002-ben 29 milliárd forintot irányzott elő az Oktatási Minisztérium költségvetésében kutatásra és fejlesztésre. A jövő évi költségvetés jelenlegi tervezetében e helyett mindössze 14 milliárd forint szerepel. Az adótörvény napokban nyilvánosságra hozott változtatási tervei is riasztók. A tudományos kutatás általános forgalmi adóját a jelenlegi 12 százalékról 25 százalékra javasolja növelni a kormány, újabb néhány milliárd forintot vonva ki a kutatásból és fejlesztésből.
– Eszerint minden európai trenddel ellentétben csaknem felére csökkenti tehát a Medgyessy-kabinet a kutatási és fejlesztési célelőirányzatokat?
– A kutatás és fejlesztés 2002. évi közel 102 milliárd forintos költségvetési támogatása a béremelések ellenére lényegében változatlan marad, hiszen a béremelés forrása a fejlesztések leállítása. A 2003-as bérek jelentős részének (nem a jövő évi béremelésnek, mert arról már most sincs szó) azonban nincs forrása. László Csaba tudományos kutatások iránti affinitását és empátiáját államtitkár korából ismerve a helyzet csak romolhat. És utoljára hagytam a legnagyobb csapdát. 2002-ben az intézmények megkapták a szeptemberi béremelések teljes fedezetét. Ez jó és szükségszerű is, hiszen az intézmények egyik napról a másikra nem is tudták volna növelni a saját bevételt olyan mértékben, hogy az arra eső bérnövekedést kifizessék. Ámde, és itt állította a Medgyessy-kormány a legcinikusabb csapdát, jövőre ez nem így lesz. 2003-ban az intézmények a fizetésemelés fedezetének csak azt a részét kapják meg, amely bevételüknek az állami költségvetésből közvetlenül származó részével arányos. Saját bevételeik forrását, a pályázati támogatást pedig felére csökkentik. Jó trükk, de nagyon hamar észre fogják venni, mihelyt benyújtják a költségvetést. A magyar tudomány tehát jelentős nominális támogatáscsökkenésre számíthat, az összes tudásalapú társadalomról tartott szónoklat ellenére. Medgyessy Péter még közbeléphetne: majd kiderül, megteszi-e. A pénzügyi apparátus 2000-ben sem támogatta a kutatás és fejlesztés forrásainak növelését. Világosan emlékszem, hogy februárban a Pénzügyminisztérium főosztályvezetője a nyilvánosság előtt minősítette lehetetlennek az általam akkor kért növekedést. De világosan emlékszem arra is, hogy amikor Orbán Viktor a költségvetési tervezésről a Pénzügyminisztériumba küldött levelében ott szerepelt a két szám: 2001-ben 17,5 milliárd, 2002-ben további 19 milliárd forinttal növekedik a tudományos kutatás költségvetése, a Pénzügyminisztérium munkatársai már csak azért jöttek egyeztetni, hogy az elosztás milyen legyen. Sajnos nem reménykedem, mert a Medgyessy-kormányban senki nincs, aki felvállalná a tudományos kutatás ügyét, ha nem csupán szónokolni kell a tudásalapú társadalomról. S persze igen szomorúan jegyzem meg, hogy az Országgyűlés tudományos és oktatási bizottságában (pedig a nevében ott van a tudományos jelző is) sincs szinte senki, akinek a tudományhoz igazán köze lenne. A helyzet ilyen szempontból sokkal rosszabb, mint 1998 és 2002 között, így aztán rosszak a kilátásaink. Ha Medgyessy Péterben csak egy kis felelősség lenne Magyarország jövője iránt, talán még lehetne változtatni.
– Vagyis a tudományos élet szereplői szerint azonnali kormányzati beavatkozás szükséges, különben elvész az eddig elvégzett munka is?
– A dolgok jelenlegi állása szerint a tudományos kutatás végzetes helyzetbe kerül. És történik mindez akkor, amikor ezen a területen viszonylag jó pozíciókkal rendelkezünk Európában. A 2001. évi uniós országjelentés az Orbán-kormány által elindított fejlesztést figyelembe véve még azt állapította meg: „Magyarország tudományos és kutatási intézményrendszere jól megalapozott, és képzett személyzetével hatékonyan működik.” Nem állítom, hogy a kutatások támogatásának jelentős csökkentése megakadályozza uniós tagságunkat, de jelentősen rontja csatlakozási pozícióinkat. Kutatóink legjobbjai elmehetnek majd Európa legjobb intézeteibe és eszükkel, tehetségükkel hozzájárulhatnak más országok fejlődéséhez, jólétéhez. Mert nekünk nem lesznek berendezéseink, intézményeink, laboratóriumaink, ha a meglévőket most nem erősítjük meg és nem hozunk létre újakat. Most kellene megalapozni azt, hogy versenyben maradjunk. Ahelyett, hogy esetlenül ismételgeti a tudásalapú társadalom frázisait, Medgyessy Péternek vennie kellene a tollát, és írnia egy levelet László Csabának, amelyben közli, hogy 2003-ban a magyar kutatás és fejlesztés támogatását a béremelések áthúzódó hatásán felül legalább 16 milliárd forinttal növelni kell. A többit majd a hivatalnokok megbeszélik.
Időmérő F1
Megjelent a fenyegető eső a Forma–1-es Magyar Nagydíj időmérőjén – kövesse velünk élőben!
