Az Országház utca 17. szám alatti épület mai formáját Buda visszafoglalása után nyerte el. A vár 1686-os ostromát követően Spiegel Bernát pékmester megvásárolt két kisebb, középkori építésű, de eléggé megsérült lakóházat, majd néhány, a kora barokkra jellemző átalakítással felújíttatta, egybeépíttette őket. Így alakult ki a Spiegel pékségéről akkor még Sütő (Böckhen) utcának elnevezett várbeli utcácska földszintes házának jelenlegi öttengelyes homlokzata, középütt kőkerettel ellátott kapuboltozattal. Ennek két oldalán barokk üzletajtókkal, a két szélén pedig egy-egy kis ablakkal.
A mester az épület bal oldalát új szárnnyal toldotta meg pékműhelye számára, a homlokzatot pedig – a korra jellemző kora barokk módon – gazdagon profilozott főpárkánnyal és ornamentális stukkókkal díszíttette. A kapu zárókövébe a sütőcéh jelvényét faragtatta. A házban pékség működött, tulajdonosának cégtáblája az ötvenes évekig megmaradt. A kapubejárattól délre eső rész kocsma, illetve vendéglő volt, alatta hatalmas, sziklába vájt, kétszintes pince (a vár legnagyobb pincéje!) húzódik, gótikus hevederívekkel és boltozatokkal. A pince a legendák szerint valaha török börtön volt. A lovagteremnek is beillő, középpillérrel tagolt pincerészben az épület második világháború utáni rekonstrukciójakor egy XVIII. századi, harang alakú kovácsoltvas kocsmacégér is előkerült. A finom művű, szalma- és forgácsköteget formázó vasfonadék jelzi, hogy itt kétéves bort mértek. Az egyéves borhoz ugyanis csak a forgácscégér dukált volna.
Az alsó pince északi végfalán a XIX. századi faldekorációként koronával és kardokkal övezett színes címerpajzs jelzi, hogy itt bizony valaha mulatoztak is. Az épületben e század elejétől A Régi Országházhoz címzett vendéglő működött, békésen megférve a pékséggel. A második világháborúban az épület megsérült, a pékség megszűnt, a korábban boxokkal, kerthelyiséggel rendelkező vendéglő talponállóvá züllött.
Az 1958–59-es felújítás után megnyitott „171-es számú várborozó” homlokzatára felkerült a régi kocsmacégér, de az elpusztult vasfej és az alácsüngő szőlőfürt helyett egyszerű konzol tartja ma a vasforgácsköteget, rajta riadt madarat üldöző macskával. A pincében ekkor ismét borkimérést nyitottak. Pár évvel később a borozót a Velencei Charta, vagyis a műemlékvédelem 1964-ben, Velencében elfogadott nemzetközi alkotmánya ötödik pontjának szellemében – mely szerint „a műemlékek konzerválását mindig elősegíti a társadalom számára hasznos célra való felhasználásuk” – az épületet új tervek alapján reprezentatív vendéglővé alakították. A középkori helyiségeket a tervezők szinte változtatás nélkül felhasználták, a homlokzat barokk formáját meghagyták.
Az újjáépítés után a vendéglő különféle hangulatú, különbözőképpen berendezett szobáival (ilyen a Sirató, a Paraszt szoba), a Trónterem rusztikus berendezésével, téglaburkolatával, különlegesen szép cserépkályháival, a Dámaterem kecses bútoraival, finom hölgyeket ábrázoló régi metszeteivel, a Vigadó hagyományosan magyaros terítékeivel, kapualjba épített, meszelt falú parasztkemencéjével, nem utolsósorban a pincében kínált boraival és paprikás-hagymás zsíroskenyereivel Budapest egyik méltán legnépszerűbb vendéglátóhelyévé vált.
A kilencvenes évek elején a vendéglő bezárt, az ajtókat lelakatolták. Míg az épület régebben zajos, vidám estéivel a vár üde, barokkos színfoltja volt, ma csöndes és pusztuló magányában szomorú látványt nyújt.
origo.hu
Menczer Tamás: Már megint nem bírsz magaddal, Kicsi?!
