Washington. Ocean City az amerikai főváros lakóinak kedvelt tengerparti üdülőhelye. Aki nem a legnagyobb csúcsforgalomban indul, annak három órát kell autóznia a városkáig, amelyben méregdrágán adnak mindent, mégis tömve van turistákkal. A parton ezernyi módon lehet a pénzt költeni, a Speed Worldben például tucatnyi pályán roboghatnak a gokartszerű kisautókkal. A leleményes vállalkozó megcsinálta kicsiben az amerikaiak kedvenc autóversenyét, a Nascart és az Európában jóval népszerűbb Forma–1-et is. Utóbbinál már komoly sebességgel lehet hajtani az autót, igaz, csak azoknak, akik rendelkeznek járművezetői engedéllyel.
A parkban nepáli és székelyudvarhelyi egyetemisták dolgoznak, egyenmosollyal az arcukon tuszkolják be a kövér turistákat a pöttömnyi járművekbe. Biztonsági öv fel, egy „No bumping!” (Ne ütközzön!) figyelmeztetés, aztán három perc szünet, majd minden kezdődik elölről. Naponta tizenhárom-tizennégy órán át, hat és fél dolláros órabér ellenében. Reggeltől estig a tűző napon, óriási páratartalom mellett és harminc fok fölötti hőmérsékleten.
Fecső András korábban soha nem járt Amerikában, sőt még repülőn sem ült. Harmadéves a marosvásárhelyi egyetem orvosi karán. A barátaitól hallotta, hogy van ez a lehetőség, eljutni álmai földjére, csak ezeregyszáz dollárnyi készpénzt kell befizetni és kitölteni egy kérdőívet. Aztán várni és reménykedni, az amerikai követségen ugyanis szigorúan utánanéznek, hogy valódiak-e az adatok. Kiszűrték az első- és az utolsó éves hallgatókat is, mivel náluk nagyobb a kockázat, hogy a négy hónapos diákvízum lejárta után sem térnek haza, megpróbálva illegálisan munkát vállalni az Újvilágban.
András az interneten próbált munkát keresni, de nem járt sikerrel. Erre a munkalehetőségre egy barátja bukkant, és társakat keresett magának. Kijöttek, felvették őket, sikerült lakást is találniuk.
– A leves hiányzik a legjobban – meséli –, amióta otthonról eljöttem, azóta nem ettem. Nagyon hiányzik az otthoni kaja, az itteni nem ízlik, az első napokban rosszul is voltam. Igaz, itt is lehet kapni európai ételeket, de azok jóval drágábbak, így nem engedhetem meg magamnak. Többnyire pizzát eszünk, vagy gyorsbüfékbe megyünk, mert azok a legolcsóbbak.
– Mi a baj ezekkel? Erdélyben a fiatalok nagy része erre vágyik.
– Az lehet, én is így voltam vele. De négy hónap után azt mondom: ha egyszer hazajutok, többet soha nem megyek gyorsétterembe.
– És miért nem főztök magatoknak? Az alapélelmiszerek olcsók.
– Hetente hét napot dolgozunk, hétköznapokon tizenhárom és fél órát, szombat-vasárnap pedig tizennégy és felet. Éjjel egyre érünk haza, alig várjuk, hogy belezuhanjunk az ágyba. Nincs szabadnap, én például június tizenötödikétől itt vagyok, de eddig csak egyszer tudtam elmenni a szomszéd településre, egyszer pedig, mivel esőben nem szabad a pályára engedni a vendégeket, hamarabb elengedtek. Akkor egy kicsit jobban körül tudtam nézni a városban. Olyan hét is volt, hogy kilencvenöt órát dolgoztam.
A vidámparkok és a vendéglátóipar mellett a kis boltok is szívesen alkalmaznak a nyári szezonra külföldi diákot. Itt a tulajtól függ, hogy mennyit kell dolgozni. Néha az is megesik, hogy elég a napi nyolc óra, igaz, akkor a pénz is kevesebb. A bérek óránként hat dollártól indulnak, ám egy nagyobb forgalmú helyen pincérkedő diák a napi százötven dollárt is megkeresheti. Ez persze ritka, de az egyetemista legendáriumban olyan történet is van, amelyben dúsgazdag férjet is kifogott magának az idénymunkára ideérkező szőke medika.
Az udvarhelyi fiúk tizenketten laknak egy konténerházban, melyet András óriási szerencsével kilencezer dollárért kapott meg az egész szezonra. És ebből ezret visszadnak, ha nincs törés, mesélik a pöttömnyi előtérben, mert csak ott lehet leülni. A három hálószoba és a nappali ugyanis tele van ágyakkal. De mindenkinek van saját ágya, és senkinek sem kell a földön aludnia. Ebben a műfajban ez jelentős eredmény, miként az is említésre méltó, hogy van mosógépük és telefonjuk is. No meg két mosdó, külön a fiúknak és a lányoknak.
Aki végigrobotolja a június elejétől szeptember végéig tartó vízumidőt, az nem sokat lát Amerikából, de a kölcsön visszafizetése után is megmarad négy-ötezer dollárja. Ez óriási pénz, hiszen Erdélyben az átlagkereset nem éri el a hetven dollárt sem. Sokan azért nem jutnak el Amerikába, mert a feltételeknek eleget tesznek ugyan, de az egész rokonságtól sem sikerül az ezerszáz dolláros beugrót összeszedni.
A diákok toborzását vegyesvállalatok végzik. A CCUSA-nek például Budapesten és Kolozsvárott is van irodája. Mike Michell magyarországi vezető szerint az idén ők kétszáz diák kiutazását szervezték meg programonként. Az egyik lehetőség a táborozás. Ilyenkor kilenc hétig amerikai diákokra kell felügyelniük vagy őket kiszolgálniuk a különféle táborhelyeken, aztán a megszerzett pénzből szabadon lehet utazni az államokban. A másik a diákmunka, amikor a jelölt maga keresi meg a munkahelyét, és maga dönti el, hogy végigdolgozza-e a teljes időszakot, vagy költ is a megkeresett pénzből. Az irodavezető szerint nekik nagyon jó a statisztikájuk, tavaly ugyanis csak hat-hét diák döntött úgy, hogy nem jön haza a négy hónapos vízum lejárta előtt.
A kaliforniai cég hat éve Romániából is juttat ki diákokat Amerikába. Az ország bukaresti nagykövetsége az idén – ugyanúgy, mint tavaly – ezer helyet engedélyezett számukra, ám ennek sokszorosára lett volna igény. A jelentkezők korhatára huszonhat év, és nem örülnek az első- és az utolsó éves diákoknak. A kiközvetítés díja ezerszáz dollár, ha ők keresik a munkát, ezt azonban nem kötelező elfogadni. Ez az összeg a repülőjegyet és a vízumdíjat is tartalmazza. A jelentkezőnek felvételi beszélgetésen kell részt vennie, ahol az angoltudást is vizsgálják. A minimális szint az, hogy ne tudják őket eladni…
Azt már a diákoktól tudom, hogy sokan előre betanulják a típuskérdésekre adható típusválaszokat, és bár kiválóan el tudják mondani angolul, hogy mi volt életük legnagyobb élménye, és milyennek képzelik el a világot ötven év múlva, pár nappal később a repülőtéren mégsem tudják megkérdezni, hogy merre találják a mosdót.
– Sokunknak van itt szóvivője – mondják viccesen, jelezve, hogy gyakran csapatokba rendeződnek a gyengébben kommunikálók a jobb angolosokkal, megnövelve így a munkaszerzési esélyeket.
A romániai diákközvetítő cégek a szülőkkel közjegyző által láttamozott okmányt íratnak alá, melyben vállalják, hogy ha a gyerek nem jön haza időben, ötezer-kétszáz dolláros büntetést fizetnek. Ennek ellenére is maradnak kint diákok. A követség az idén nagyon megszigorította az ellenőrzést, kiszűrték a hamis diákigazolványokat, sok esetben utánanéztek a szülői háttérnek is. Aki hamis adatot írt be, vagy hibásan töltötte ki a kérdőívet, annak a kérvényét magyarázat nélkül elutasították. A Spirit Exchange kolozsvári cég nyilvántartása szerint nyolc százalék alatt van a kint maradók aránya, annak köszönhetően, hogy erősen szelektálnak a jelentkezők között.
– Mi olyan embereket küldünk ki, akik másként gondolkodnak, mint az átlag – mondja Kovács Béla cégvezető. Ők csak az erdélyi egyetemi központokból jelentkezőket fogadják, és közülük is szívesebben a magyarokat, mert a többi román egyetemi városból rosszabb a statisztika.
Az udvarhelyi gyerekek október közepére érkeznek haza. András egyeteméről eljött a fél évfolyam, zömében magyar diákok. A program nélkül egyikük sem tudott volna átjutni az óceánon, a következő tanévben elkölthető pár ezer dolláros zsebpénzről pedig nem is álmodhattak volna. Azt állítják, hogy nem csalódtak: korábban itt járt társaiktól előre tudták, hogy kemény munka vár rájuk. Ugyanannyit keresnek, mint a hasonló munkát végző helyiek, igaz, ők csak a legritkább esetben vállalnak hasonló munkát.
Éjjel fél kettő, méregdrága európai sört szorongatva ülünk az udvarhelyi diákokkal a konténerházban. Koppan a szemük az álmosságtól, és reggel korán kell kelniük. Ha szórakozni akarnak, vagy ismerkedni az itteni élettel, azt csak a pihenés rovására tehetik.
– Álmaimban Amerika – mondja egyikük és lefekszik. Még harminc napja van a következő levesig.
hazafelé
Brutálisan megvertek egy nőt a szegedi éjszakában, mert nem volt kedve ahhoz, amihez az erősebbnek igen
