Svájc. Becslések alapján elérheti a százötvenezret is a magyar származásúak száma az alig hétmilliós lélekszámú, négynyelvű (német, francia, olasz és réteromán) Svájcban; ám tény, hogy az ottani magyarok zöme asszimilálódott, így államilag támogatott népcsoportként nincs is nyilvántartva, mint Ausztriában vagy éppen Németországban. A tapasztalatok szerint honfitársaink beilleszkedése olyannyira „jól” sikerült a meglehetősen zárt és konzervatív Helvéciában, hogy – miként az őshonos svájciak egymás között fogalmaznak – „a magyarok között nem találsz munkást, csak orvost, tanárt, ügyvédet és mérnököt”. Erről persze könnyű meggyőződni: elég fellapozni a berni, zürichi vagy luzerni telefonkönyvet, és megkeresni a magyaros csengésű neveket.
Reputációnk talán ebben a dúsgazdag, az Európai Uniótól is dacolva távolságtartó nyugati államban a legjobb. Az ottaniak az 1956-os események miatt egy, a hazájukért áldozatot hozó nemzetként tartják számon a magyart.
Sasvári László, a Svájci Magyar Egyesületek Szövetségének (SMESZ) elnöke a francia ajkú Lausanne-ban él. Ő budapesti ügyvédként érkezett a nyolcvanas években, az államnak „hátrahagyva” rózsadombi öröklakását, praxisát és klientúráját.
Mint fogalmazott: jönnie kellett, mert forró volt a helyzet; perbe fogták volna államellenes szervezkedés címén. Az elnök kifejtette: a kinti magyarok pontos lélekszámáról nincs ugyan adat, ám annyi bizonyos, 1956-ban tizenötezer honfitársunkat fogadta be a helvét köztársaság. Hogy mennyire szívén is viselte akkoriban Svájc a magyar forradalmat, mi sem bizonyítja jobban: a menedék, majd letelepedés iránti kérelmezőket álláshoz, lakáshoz juttatta. És arra talán már kevesen emlékeznek, hogy az alpesi köztársaság Magyarország miatt bojkottálta 1957-ben az olimpián való részvételt. Persze az sem a sors fura fintora volt a svájciak részéről, hogy a „hivatalos, szocialista” nagykövetség, valamint a konzulátus gépjárművei az 56-os rendszámot kapták meg Helvéciában a hidegháború idején.
Ebben a sokszínű, négynyelvű országban szinte magától adódik a kérdés, hogy a magyarok melyik részen tudtak boldogulni. Sasvári doktor elmagyarázta, hogy a hatóságok diploma és nyelvtudás alapján döntöttek arról, ki és hol vállalhatott munkát, kaphatott lakást. Nos, a kimutatások alapján az emigránsok zöme a német kantonban találta meg második otthonát. A legtöbb magyar Zürichben, illetve a nagyváros környékén él. Kisebb-nagyobb diaszpórára bukkanunk még St. Gallenben, Luzernben és Schaffhausenben is. Emellett számottevő honfitársunk telepedett le a német–francia Bernben, valamint Lausanne-ban.
Az SMESZ a csúcsszerve a magyar közösségeknek, a rendezvények szervezése mellett jelentős karitatív tevékenységet is végez – fejtette ki az elnök, aki elárulta, hogy összejöveteleikre magyarországi előadókat hívnak meg, és ha „helyzet van”, azt természetesen elemzik. Sasvári László elmondása szerint a svájci magyarok nyolcvan százaléka a nemzeti, polgári oldal elkötelezett híve, ezért a tavaszi országgyűlési választások eredménye lesújtotta őket. Itt, Svájcban, idézte fel az elnök, diplomáciai bonyodalmat okozott Schmitt Pál berni nagykövet rendkívüli visszahívása. Kovács László szocialista külügyminiszter e cselekedete ellen számos fórumon tiltakoztunk; hosszú időnek kell eltelnie, mire az ügy lecsendesedik – fűzte hozzá. A 80-as évek végén a romániai falurombolás ellen emelték fel a hangjukat. Sasvári doktor fontosnak tartotta még hangsúlyozni: azért drukkolnak, hogy Schmitt Pál személyében új főpolgármestere legyen Budapestnek.
Az SMESZ-nek tizenkét tagszervezete van, ezek egyike a Ticinói Magyar Egyesület is, amelynek szervezője Saáry Éva, aki egyúttal a Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Kör vezetője is. Az ismert művész luganói otthonában elmagyarázta, hogy párhuzam figyelhető meg az adott, úgynevezett befogadóország és az ottani emigráció szervezettsége között. Míg a latin országokban kevésbé, addig a német ajkú országokban kifejezetten jól szervezetten működnek a magyar szervezetek. Példaként említette, hogy Olasz- és Franciaországban jóval lazább a magyar egyesületek szervezettsége, mint az Ausztriában vagy Németországban kimutatható. Szerinte a svájci magyarság a nyugati emigráció legszervezettebb, s talán a legbefolyásosabb része. Saáry Éva elmondta, hogy 1977-től szervezi a luganói tanulmányi napokat; ezekre a nyugati magyar alkotóközösség tagjait hívják meg. Az alapelvek között szerepel az 1956 örökségéhez való tántoríthatatlan hűség és a humanista magatartás. Egy-egy összejövetel száz-kétszáz érdeklődőt és résztvevőt vonz, főként írók, művészek, politológusok, tudósok az esemény meghívottjai. – A luganói konferenciákon irodalmi esteket, a magyarság helyzetével foglalkozó előadásokat és természetesen 1956-tal kapcsolatos megemlékezéseket is tartunk. Az 1989-es változások után már magyarországi helyszíneken is megrendeztük ezeket a konferenciákat – tette hozzá.
Az ismert művész egyébként 1956-ban menekült a kommunista diktatúra elől Svájcba, ám rendszerellenes szervezkedéseiről tudtak a hatóságok Magyarországon; egyik helyszíni riportjának – Félelem nélküli élet – az lett a következménye, hogy a nyolcvanas évek végén, 1986-ban (!) már vízumot sem kapott édesapja temetésére. Az olasz kantonban élő képzőművész úgy tartja, hazánk Nyugaton és különösen Svájcban a forradalom és szabadságharc erkölcsi tőkéjéből él jelenleg is.
Mint azt végül megjegyezte: az 1956-os eseményeket protokollünnepségekké degradálni nem jóvátehetetlen hiba, hanem bűn.
origo.hu
Soltész Miklós alaposan eligazította Mellár Tamást: ezért sem fognak önök bekerülni a következő parlamentbe
