Tisztelt Szerkesztőség!

Csak nyugdíjasoknak!
Meddig hagyjuk még magunkat az orrunknál fogva vezetni?
Ellenzékben a baloldal folyamatosan elmarasztalta a kormányt, amiért a minimálbér több mint 65 százalékos emelésével hatalmas bérfeszültséget okozott a kezdők s a már régebb óta dolgozók között, így a közalkalmazottak körében is, mert ezáltal a bértáblában valóban képtelen ellentmondások keletkeztek.
Két éve korkedvezményes nyugdíjba mentem, de hogy több pénzem legyen, éltem a lehetőséggel, hogy a nyugdíjam mellett dolgozhassak. Nem kell ecsetelnem, mit lehet megvásárolni egy pedagógus nyugdíjából. Mikor a kormány a minimálbért s ezzel párhuzamosan a közalkalmazotti béreket is megemelte, csak fél évre kaptam munkát, de miután a nyugdíj is a fizetéssel arányosan emelkedett, ebben az időben a fizetésem a nyugdíj kétszerese volt.
Októbertől a kormány megemelte a közalkalmazotti béreket. Természetesen őszintén örülök, hogy a pedagógusok fizetése lassan eléri az EU-s bérek 25 százalékát, esetleg lehetne egy kicsit feljebb is srófolni, s töredelmesen bevallom, nem akarnék mindenáron tanítani, de a jelenlegi kormány a korábbi 2:1 helyett 3:1 arányú, azaz a hatalmasnál is nagyobb feszültséget keltett a közalkalmazotti bérek és a nyugdíjak között. Ma ugyanis a nyugdíjam háromszorosát kaphatnám ugyanazért a munkáért, ha dolgozhatnék. Megelégednék a kétszeresével is, nyugdíj formájában is, de se több nyugdíj, se munka. Talán vállalkoznom kellene? Ez az MSZP kínálta szép nyugdíjas jövő?
Nézzük sorban, mi is történt! Ki kit csapott be? Az előző kormány ideje alatt, 2000-ben, 36 ezer forinttal mentem nyugdíjba. Ma 55 ezer forintot kapok. Ez másfél év alatt 19 ezer forintos emelkedést jelent. Szíveskedjenek kiszámolni, hány százalék ez! Hányad része a 36-nak a 19? Több mint a fele, vagyis 50 százaléka? Hallották valaha is, hogy az Orbán-kormány fennállása utolsó másfél évében több mint 50 százalékkal emelte a nyugdíjakat?
Akkor most közhírré tétetik: az Orbán-kormány – nyugdíjszelvényeim tanúsága szerint – fennállásának utolsó másfél éve alatt több mint 50 százalékot emelt a nyugdíjakon.
Javaslom társaimnak, vegyék elő a céduláikat, nézzék meg jó alaposan. Gyanítom, hogy nem kivétel voltam, nem csak az enyém emelkedett több mint 50 százalékkal, hanem mindenkié. Tudom, már harmadszor ismétlem (azt, hogy a Fidesz-kormány több mint 50 százalékkal emelte másfél év alatt a nyugdíjamat), úgy vélem azonban, nem elégszer, mert ha ötvenszer mondanám el, akkor se tudnám ellensúlyozni a baloldal hazugságait, hogy hónapokon át csak azt sulykolták lépten-nyomon, s teszik ezt ma is, hogy a Fidesz becsapott bennünket, 20 százalékot kivett a zsebünkből. De majd az MSZP visszaadja. Majd ők emelik a nyugdíjakat. Csodálatos, mindössze egyetlen szépséghibája van: hogy a választások előtt ígérték. Betartották? Úgy mint a négy évvel ezelőtti ígéreteiket.
Mivel 2000 óta vagyok nyugdíjas, az azt megelőző időszakból nincsenek bizonyítékaim. De akinek vannak, kérem, nézze meg, 1998 májusától mennyit emelkedett a pénze, s akkor feketén-fehéren kiderül, hogy a baloldal megint megetette az országot. Úgy vett el a Fidesz a nyugdíjasoktól egyetlen fillért is, ahogy a 23 millió román munkavállaló elárasztotta az országot júniusban. S mit is adtak vissza a szocialisták? Hány százalékot? Ja, hogy kaptunk 19 ezer forintot? Nem tudom, mit csináljak vele, hiszen nem érdemeltem meg, mert akkor se szavaztam volna rájuk, ha 20 százalékkal emelik a nyugdíjamat. Várok türelemmel, hátha megjön az emelésről is az értesítés. Az a gyanúm, hogy majd a 23 millió román munkással együtt.
Vagy önök már megkapták?
Kedves nyugdíjas sorstársaim! Gondolkodjunk! Meddig kell még egy végigdolgozott élet után méltánytalanul alacsony nyugdíjunk kifizetésekor csirkelábért a csarnokban sorba állni? Meddig hagyjuk még magunkat az orrunknál fogva vezetni?
Tóth Sándorné Székesfehérvár
*
A kormány és az ötvenes évek
Remélem, nem csak a magyar társadalom jobbik felét rázta meg az az emberi méltóságot és női szemérmet egyaránt sértő rendőrségi brutalitás, ami Berkecz Máriával, a Millenáris Kht. volt vezetőjével történt. Az a magatartás, ahogy a szocialista vezetés alá került rendőrség a gazdasági visszaéléssel vádolt, kétgyermekes családanyával bánt: háromszor meztelenre vetkőztetve, testnyílásait is átkutató motozásnak kitéve, ami szerves folytatása a szocialista, sőt kommunista idők rendőrségi módszereinek.
A Magyar Nemzet olvasói közül nyilván sokan nem tudják, hogy a Szovjetunióban, a húszas-harmincas években létezett egy törvény, mely hazaárulásnak minősítette, és sokéves kényszermunkával sújtotta a külföldiekkel létesített szerelmi viszonyt. A Visinszkij által kiagyalt törvénynek általában fiatal nők, lányok estek áldozatul. Róluk írja Szolzsenyicin a Gulag-szigetcsoport című, Magyarországon is megjelent könyvében, hogy ezeket a szerencsétleneket az eljárás során nemegyszer arra kényszerítették, hogy meztelenre vetkőzve mutassák be a vallatótisztnek és kaján társainak azokat a testhelyzeteket, ahogy a „hazaáruló” esemény történt. Mi ez, ha nem szadizmus és perverzió? De van más példa is. A Gulagot megjárt magyar nők mesélik, hogy a sokszor tíz-tizenöt éves lágeréletük azzal a megalázó aktussal kezdődött, hogy egész testükre kiterjedően megborotválták őket, s ne legyenek illúzióink, a műveletet férfiak végezték, nemegyszer egészen fiatal, sőt esetenként még érintetlen lányokon. Tessék csak elképzelni azt a jelenetet, amikor megriadt, védtelen nők meztelen sokasága az utolsó percig takargatva szemérmét, arra várakozik, hogy tagbaszakadt, ápolatlan, idegen férfiak trágár szavak kíséretében és cseppet sem tapintatos módon legféltettebb testrészüket borotválják meg. Mindezt a huszadik század azon országában, ahol állítólag a legfőbb érték az ember.
De van hazai példa is. Még a rendszerváltozás hajnalán készült riport alanya számolt be, ha jól emlékszem, 1956 utáni vallatásáról, ahol a vallatótiszt a gumibotot hüvelyébe vezette, majd teljes erejéből ki-be döfködött vele, maradandó sérüléseket és iszonyatos fájdalmakat okozva ezzel. Nagyon úgy látszik, ez a kor tért vissza 2002-ben.
Dobai Miklós Budapest
*
Pócsladány
Bő fél évszázaddal ezelőtt bejárta az országot egy falu, Pócspetri neve. Akkor is az iskola körül kerekedett vihar, nem véletlenül. Ott nem megakadályozni akarták egy tanintézmény születését, hanem elvenni a meglévőt, de a lényeg ugyanaz. Egy nemzet életminőségét mindig meghatározza iskoláinak milyensége, többek között azokba tud kapaszkodni, ha jövőjéről van szó. Történelmünk embert próbáló korszakaiban is a tudás, a megőrzött szó és gondolat volt az ág, ami megtartott minket a szakadék szélén, és ennek gyökerét iskolamestereink ápolták. Építő emberek voltak, a tudás sok ma is meglévő szentélye őrzi emléküket és példájukat, hogy aki iskolát emel, az jóra készül, nem az ördögnek csinál hajlékot.
Ötven éve egy közösség jogát vonták kétségbe, hogy olyan tudást, nevelést próbáljon adni utódainak, amit számukra üdvösnek gondol. Akkor mindkét oldalról messzire mentek az indulatok, a végén egy fegyver is eldördült, és a helyi rendőr holtan maradt a helyszínen. Enynyi, amit biztosan tudunk, a bírósági eljárásnak kikiáltott komédia, melynek végén többeket kivégeztek, más földönfutóvá lett majd’ egy életre, elködösítette az igazságot. A falu pedig máig sem heverte ki a megrázkódtatást.
Ma ugyanott állunk Jászladány kapcsán, és Pócspetrinek üzenete van számunkra. Egy emberi közösség fontosnak tartott értékeit fentről megítélni, főleg kétségbe vonni kockázatos dolog. Ellenőrizhetetlen folyamatok kiindulópontja lehet, főleg, ha az érvek kifogásolhatók, a történet nem arról szól, amit hirdetnek. Nevezetesen, egy oktatási intézmény születésének jogi hiányosságairól, illetve a kirekesztésről. A jog nem cél, hanem eszköz, alkalmazásának értékét mikéntje is adja, különös tekintettel a pártatlanságra. A kirekesztés tényének ellentmond az országban működő számtalan hasonló jellegű intézmény léte. Ők mindannyian egy-egy szűkebb közösség igényei szerint születtek, de nem váltak botránykővé, mert szerencséjükre elkerülte őket a hivatásos felháborodók figyelme.
Szathmáry István Szolnok
*
A rádió nem hibázott
Mély megdöbbenéssel értesültünk, hogy Haeffler Andrást, a Vasárnapi Újság szerkesztőjét felfüggesztették kampánycsend megsértése ürügyén. Ha valaki október 20-án az október 23-i ’56-os nemzeti ünnepünkről készít riportot, az nem a kampánycsend megsértése. Az meg egyáltalán nem a kampánycsend megsértése, hogy Orbán Viktort miniszterelnöknek nevezik, mert ez a cím élete végéig kijár neki. Nem törvénytelen, hogy valaki két nappal a nagy nemzeti ünnep előtt az ’56-os eseményekről beszél, még akkor sem, ha ez a jelenlegi kormányra rossz fényt vet. Joga a közrádió legitim és független elnökének van a rádió munkatársai munkájának elbírálására, és nem a jelenlegi kormánynak. A Magyar Rádió nem az MSZP-kormányé, hanem minden magyar állampolgáré, a magyar nemzeté. Ha Medgyessy akar magának rádiót, vegyen magának!
Kérjük a rádió elnökétől Haeffler Andrást a jelenlegi Vasárnapi Újság című műsor felelős szerkesztői állásában meghagyni, és szerkesztői megbízatását meghosszabbítani.
Széchenyi Polgári Kör
*Dr. Kucsman Árpád professor emeritus, (Budapest): A Magyar Nemzet 2002. október 15-i számában cikk jelent meg Egy szerzetes fényképei címmel. A közölt illusztráción örömmel és meghatottsággal ismertük fel Kolos Bertold atyát, a mellvéden üldögélő kisfiú, Kajtár Márton nagybátyját. Sok évvel ezelőtt a Kajtár család révén találkoztam Kolos Bertold atyával, aki unokaöccse életét és pályafutását kezdettől fogva figyelemmel kísérte. Márton később pannonhalmi diák, majd vegyész és a szerves kémia hírneves professzora lett. Egyikük sincs már az élők sorában, emléküknek ezzel a pár sorral is áldozni kívánok.
*
K. Linczmájer Katalin (Budapest): Olvasom a Magyar Nemzet október 22-i számában Kovács László MSZP-s pártelnök, külügyminiszter kijelentését: „szó sincs arról, hogy bármelyik települést meg akarjuk büntetni, mert ellenzéki vezetése van.” Milyen minőségében tette ezt a kijelentést Kovács László? Mint pártelnöknek nincs jogában büntetni, legfeljebb párttagokat. Külügyminiszterként ez szintén nem áll jogában belföldön, csak külügyminisztériumi hatáskörben. A gondolat puszta felvetése is pártállami, egypárti időkre utal. Kovács László elfelejtette, hogy Magyarországon demokrácia, többpártrendszer van, s állítólag a legnagyobb kormánypárt is támogatja ezt.
*
Bartha László (Budapest): Október 21-i lapszámukban tudósítottak a Bibó István Társaság öszszejöveteléről, ahol felszólalt Pomogáts Béla is. Nagy megdöbbenésemre többek között kijelentette: „…magunkfajta emberek mostanában nem szívesen olvassák a Magyar Nemzetet.” Ha már ilyen durván kirekesztő mondat hangzik el az Írószövetség volt elnökének a szájából, elvárnánk, hogy pontosítson, és ne az aczéli pártpublicisztika legrosszabb korszakára emlékeztető, megfejthetetlen rébuszokban üzengessen. Mint a Magyar Nemzet több évtizedes előfizetője, kikérem magamnak, és visszautasítom kedvenc napilapom nyilvános pocskondiázását és rajta keresztül burkolt sértegetésemet. Egyúttal remélem, hogy mértékadó erdélyi és magyarországi szellemi intézmények, műhelyek, illetve személyek mérlegelik Pomogáts kijelentésének súlyát, és levonják a tanulságokat.
*
R. Hegedűs Anna (Budapest): Kovács Mária október 25-én megjelent olvasói levelének minden szava annyira szép és igaz! Valamennyiünk szívéből szólt, akik október 23-án (az Opera előtt, gyertyafénynél, egy villanyoszlopra erősített, Szabad Európa Rádióként recsegő kis hangszóróból) áhítattal hallgattuk a magyarok miniszterelnökét. A szocialisták stílusához „méltó”, csöppet sem gáláns tett a vesztes fél további rugdalása. Ugyanakkor nagyon elszomorító és nem megengedhető, hogy magukat jobboldalinak valló honfitársaink a valódi ellenfélről megfeledkezzenek és besétáljanak annak a médiacsapdájába. Márpedig ezt teszik minden alkalommal, amikor Orbán Viktor nevének hallatára legyintenek, pocskondiáznak, kocsmai köldöknézegetésbe kezdenek, melynek konklúziója, hogy egyik kutya, másik eb, átjátszotta a kezükre az országot, és még a szomszéd is kínai. Ez a szellem a szocializmus igazi öröksége és táptalaja.
*
V. Gorka Pál (Sopron): Meglepetéssel tapasztaltam, mennyire eseményhez illő volt a Magyar Televízió október 22-i és 23-i műsora. Egyetlen megjegyzésem lenne csak: jó lett volna, ha a 22-i adásban nem csak a damaszkuszi utat bejárt és ezért párttársaik által kivégzett áldozatok hozzátartozóit szólaltatták volna meg, hanem Tóth Ilonka, Mansfeld Péter, Szabó bácsi, Brusznyai és Szigethy özvegyét, árváit és rokonait is. Ez gesztus lett volna: az egység, a megértés irányába. Amennyiben igaz lenne, hogy sokan még ma is félnek megnyilatkozni az áldozatok hozzátartozói közül, akkor az egy nagyon szomorú és súlyos jele a mai magyarországi közhangulatnak. Ez megengedhetetlen egy szabad és demokratikusnak mondott országban, ilyen félelemnek, megfélemlítésnek helye nincs.
*
Dr. Amberger Evelin (Budapest): Az előző kormányzati ciklusban szinte naponta hallhattuk a vádat: a kormánypárt részrehajló, mert az ellenzéki vezetésű városok rovására támogatja az ő táborába tartozó önkormányzatokat és polgármestereket. És lássunk csodát! Most, az önkormányzati választások előtti kampányban a legnyomósabb érv az MSZP–SZDSZ kezében az volt, hogy érdemes kormánypárti önkormányzatot választani, mert ezzel nagy előnyök, nagy „hátszelek” járnak majd. Akkor most mégsem elítélendő a részrehajlás? De hát akkor ezzel a választókat csapták be! Esetleg tényleg így lesz? Akkor viszont miért volt állandó pocskondiázás ugyanezen cselekedet miatt az előző ciklusban? Arra gondolni sem merek, hogy esetleg kettős mércét alkalmaznának.