A két héttel ezelőtti szlovákiai választások végeredménye nyomán elhárult a legsúlyosabb politikai akadály a prágai NATO-csúcs résztvevői elől, és szinte bizonyossá vált, hogy a szervezet második bővítési körébe hét országot hívhatnak meg.
Noha az első kör tapasztalatai nyomán többen arra számítanak, hogy ezúttal a katonai-szakmai szempontok nagyobb súllyal esnek majd latba, a tisztán politikai és geostratégiai megfontolások ismét dominálnak majd, tükrözve az aktuális világpolitikai helyzetet. Washington – amelynek nem hivatalosan döntő szava lesz – természetesen saját érdekeinek érvényesítését tartja szem előtt, ám mellékesen beteljesítheti a hidegháborút követő „történelmi jóvátételt” is Európában. Míg a számára jelenleg fontos stratégiai irányok biztosítását Románia és Bulgária támogatása jelenti, a baltiak meghívója az utóbbi kategóriába esik. Bármennyire is „csak” romantikus gondolatnak tűnik, nem hagyható figyelmen kívül, hogy amikor Bush elnök tavasszal Európa új demokráciáinak a biztonsághoz és szabadsághoz való jogáról beszélt, lényegében apja hidegháború-végi víziójának beteljesedését vetítette előre, nem beszélve a térség országainak lélektani igényeiről. Ebből a szemszögből vizsgálva Szlovákia és Szlovénia meghívása „csupán” azt szolgálja, hogy ne legyenek fehér foltok a térképen, s felszámolódjon Magyarország szárazföldi elszigeteltsége – más szóval egyöntetű legyen Kelet-Közép-Európa integrációja, megfelelő regionális egyenszilárdságot eredményezve.
A meghívók és bővítés kérdése azonban egy harmadik szempontból is megközelíthető, s ebben szintén az amerikai politika érdekérvényesítése játssza a főszerepet. Washington ezúttal is arra számít, hogy a bizalom megelőlegezése nyomán sikerül – számára kritikus időszakban – kicsiny, de lelkes támogatókra szert tennie a nemzetközi porondon (akár hagyományos nyugat-európai szövetségeseivel szemben), majd néhány év múlva a védelmi szervezeten belül is. Bár ez az okoskodás az első bővítési kör esetében részben megbukott (elég Budapest és Prága Gripen-döntésére utalni), ezúttal is van némi létjogosultsága, mivel a szegény jelölteknek számottevő pénzt csak a tengerentúliak tudnak adni.
A geostratégiai előnyök és a történelmi restanciák ledolgozása mellett persze távolról sem mindegy, hogy a jelöltek védelmi struktúrájuk és képességeik révén miként tudnak hozzájárulni a közös műveletekhez. Mivel azonban a kollektív védelem fogalma hagyományos katonai értelemben a szovjet-orosz fenyegetés elpárolgásával és új kihívások (terrorizmus, tömegpusztító fegyverek elterjedése) felbukkanásával megdöbbentő módon átalakult, a bővítésről szóló döntés már az új igények figyelembevételével történik meg. A húzóerőt ebben a kérdésben is az Egyesült Államok jelenti, mint ahogy ott szabják meg az új normákat is. Ez az újfajta hozzájárulás jelenthet hírszerzési adatokat, nagy mozgékonyságú, specializált erőket, vagy jó helyen lévő és használható bázisokat (lásd Constanta vagy Burgasz), de semmiképpen sem hidegháborús tömeghadseregeket. Az első körhöz képest a felkészülést kétségtelenül hatékonyabbá teszi, hogy a tagsági akcióterv (MAP) lényegesen konkrétabb, tematikus etapokra bontott munkát vázol fel, mindazonáltal a hivatalos elvárások mellett a jelöltek jól teszik, ha fél szemmel már az újdonságokra figyelnek. Így Washington filozófiáját követhetik, amely a NATO-bővítésre úgy tekint, mint az új tagokat integráló, globális szerepet felvállaló Nyugat jövőjének biztonságpolitikai értelemben történő megalapozására – a kétségtelenül hangos, önző mellékzöngéket persze jobb meg sem hallaniuk.
Természetesen súlyos tévedés, a szövetség játékszabályainak figyelmen kívül hagyása lenne, ha kizárólag az amerikai igények tükrében vizsgálnánk a NATO-bővítést és a szövetség jövőjét. Gondban vagyunk ugyanakkor, ha a nyugat-európai szándékokat kutatjuk, mert azok nem annyira látványosak, mint a tengerentúliak, de sokak szerint az is kérdés, hogy megfogalmaztak-e ilyet, mármint egységes formában. Az amerikaiak vizionálta globális szereptől látszólag viszolygó EU-országok esetleg saját védelmi identitásuk trójai falovát látják a prágai meghívóban, amelynek segítségével a régió integrálható lesz a majdani önálló európai védelmi struktúrába? – tehető fel a kérdés, amelynek jogosságát alátámasztja a jelöltek párhuzamos uniós aspirciója, illetve az azzal járó kötöttségeik.
Valóban, Prágában kétségtelenül felmerül az éleződő transzatlanti érdekkülönbség, vita kérdése is, amely a bővítéssel szemben nemhogy gyarapodást, hanem a szövetség potenciális hanyatlását, az atlanti együttműködés alkonyának rémképét vetíti előre. Ebben a kontextusban mérhető fel igazán, hogy Gerhard Schröder Amerika-ellenességre apelláló kampánya milyen repedéseket is feszegetett, és milyen irányba hatott. Prága ennek fényében kitűnő lehetőséget kínál majd arra is, hogy a nyugat-európaiak kiterítsék végre kártyáikat: tartani akarják a lépést, vagy külön útra akarnak térni. Az már most biztosnak látszik, hogy mindkét opció jelentős többletbefektetéseket igényel a védelmi szférában. Amerika mellett erre azért van szükség, hogy az egyenlőség kölcsönös tiszteleten nyugodjon, s Európa ne csak a szokásos „sepregető” szerepet töltse be. Amerika nélkül minden bizonnyal csak fokozódnának ezek a költségek, hiszen azt senki sem gondolhatja, hogy Európa önálló nagyhatalommá válása olcsó mulatság lenne.
ÁGOTA Közösség
Nevelőszülőknél élő gyermekek gyűjtöttek meghatározó élményeket az ÁGOTA® Táborban
