Ön nem lehet túlságosan népszerű ember román tudós körökben…
– Nem tudnak hova tenni. Az ötvenes években az MTI-nél dolgoztam, de több pénzt vettem föl a román nagykövetségen, mint a munkahelyemen, annyit szemléztem nekik a magyar szaksajtóból. E pályafutásom egészen addig tartott, amíg a Román Kommunista Pártban nem jelentkezett a nacionalizmus. Akkortájt eszelték ki, hogy Erdély volt a harmadik román fejedelemség, amelyet a XVII. században Vitéz Mihály egyesített – néhány napra – Moldvával és Havaselvével. Tudni való, hogy nem Ceausescu kezdte a román kommunista nacionalizmust, hanem Gheorghiu-Dej. A hetvenes években a Demokratikus Ifjúsági Szövetségnél dolgoztam sajtófőnökként, itt kerültek a kezembe Erdély történelmét elemező romániai folyóiratok. Amikor elolvastam a cikkeket, felállt hátamon a szőr. Levelet írtam a szerzőnek: ha nagyon szereti a magyar költészetet, és olvasta Ady Endre találkozását Jó Csönd-herceggel, s ha már erdőben jár, sötét van, és vacog a foga, s fütyörész féltében, akkor ne ilyen hamis melódiákat fütyüljön. Hanem azokat a halhatatlan dallamokat, amelyeket a román és a magyar népművészet géniusza közösen alkotott. Megírtam a szerzőnek, hogy életemben volt pár jelentős találkozásom románokkal: Aradon barátom volt a későbbi író, Andrei Muresanu, akivel együtt nótáztunk – ő a magyar nótákat, én a románokat. Amikor Petru Groza, a háború utáni első köztársasági elnök Magyarországon járt, szerencsém volt a kíséretéhez tartozni. Azt mondta nekem, édes fiam, jól tetted, hogy megtanultál románul, s még jobban tetted, hogy nem felejtetted el. Bár minden magyar értelmiségi így tudna románul, bár minden román értelmiségi így tudna magyarul! Akkor nem keresnénk, ki volt itt előbb, s ki ütött nagyobbat.
– A Balassi Kiadónál megjelent, Fehér foltok a Balkánon című könyvével kevés új barátot szerez a térségben. Azt írja, ez a tudományág veszedelmesen síkos terep, könnyű nagyot esni rajta.
– A könyvet azzal a titkos hátsó szándékkal írtam meg, hogy világossá tegyem: ebben a térségben minden nációnak le kell nyelnie egy randa nagy varangyos békát a megbékéléshez és az európai egységhez. Nem véletlen a címoldalon a kép: jelenet a Képes Krónikából, amelyen Basarab vlach vajda harcosai megkövezik Károly Róbert fényes seregét a Vöröstoronyi-szorosban. Romániában ez a kép minden történelemkönyvben megtalálható – nekünk is szembe kell néznünk a történtekkel. Ahogy azzal is, hogy a hun–magyar mondakört Kézai Simon krónikás korábbi bizánci szerzőktől vette át.
– A varangyos béka lenyelése a hamis eredetmítoszokkal való leszámolás volna?
– Azt sem mondanám, hogy hamisak az eredetmítoszok. Színtiszta nosztalgiáról van szó. Nem kell külön ecsetelnünk, hogy a törökverő Hunyadi János miként jelenik meg a heroizáló magyar művészetekben. Az albániai Kruja várában megszemlélhettem egy korabeli metszetet Hunyadiról. Öt év súlyos várfogság, bírói tárgyalás nélkül – olyan arca volt. Ettől a portrétól biztosan nem kapott volna ihletet nagy költőnk – „Ki áll amott a szirttetőn, Hunyad magas falánál?” –, hanem gyorsan eldugta volna erszényét. Amikor a nemzetek öntudatra ébredtek, történelemre, dicső múltra volt szükségük, amely tápot adott a rettenetesen mohó nemzeti gondolkodásnak. A románoknál ez volt az eredet kérdése. De mi, magyarok is elkövettük azt a hibát, hogy amikor Trianon után megindultak a viták, mázsaszámra írtuk a rosszabbnál rosszabb pamfleteket, tudományos kiadványoknak csúfolva őket, bizonyítékokat keresve arra, hogy melyik népnek van nagyobb történelmi joga Erdély birtoklásához. Amikor a soviniszta politika bekerült a történetírásba, meghalt a tudomány.
– És a dákoromán folytonosság kérdése?
– A dákoromán kontinuitáselmélet ókortudományi probléma, nem a nagyközönségre tartozik. Ennek ellenére nemzedékek hosszú sora nőtt föl Romániában a római eredet tudatában. Meg voltak, vannak győződve arról, hogy az első román akkor született, amikor egy nagytermészetű római légiós elcsábított egy dák fruskát. Nem tudom, de nem is szabad hitükben megingatni őket. Egy példát mondtam a románoknak: Kossuth Lajost nagy reformerként tartják számon a magyar panteonban. Pedig elhangozhat olyan vélemény is, hogy inkább demagóg volt, mert Széchenyivel ellentétben katasztrófába vitte az országot. Ám ha ezzel a tézissel valaki kiáll a piactérre, helyben meglincselik. A kultúrfölény elmélete – hogy a másik nemzet ilyen bocskoros, meg olyan hazátlan – csak akkor szűnik meg, ha megismerjük a másik nép alkotta értékeket is. Nicolae Iorga kevéssé ismert húszas évekbeli írásában azt ecseteli, hogy a nacionalizmus nem az emberrel születik – a pópa meg a tanító neveli bele. Természetesen külön kell választani az egészséges hazaszeretetet a soviniszta narkotikumtól. Most nyomorgunk huszonöt wattos villanykörte fényében, tíz fok van a lakásban, de nagy géniusz a vezérünk, aki hatalmasabb birodalmat hoz létre, mint annak idején a dicső Róma-verő Burebista dák király.
– Régiónknak hagyományai vannak az ellenségkép gyártásában.
– Korábban nemigen voltak efféle ellenségképek. Amikor Stefan Dusan szerb cár hódító útjára indult a bizánci birodalom ellen, serege zömében albán és vlach katonákból állt, akik bosszút akartak állni a bizánci elnyomásért. A középkorban még a nép konkrét életkörülményei és gondjai szülték az ellenségképet.
– És a kilencvenes évek balkáni háborúiban?
– A nyolcvanas évek elejétől jártam Koszovóba. Még találkozhattam a nemzedékek óta ott élő szerb családokkal, akik albánul is jól tudtak, és békében éltek egymás mellett, jóllehet ortodoxok és muzulmánok nem keveredtek. Amikor Milosevics hangoztatni kezdte, hogy ahol Jugoszláviában egyetlen szerb van, ott sem lehet kisebbségben, évről évre láttam, hogy hidegülnek el egymástól az évszázadok óta együtt élők. Magyarországon kevesen hallottak arról, hogy Görögországban legalább négyszázezer albán él, akiket el sem ismernek kisebbségnek: sem albán elemi iskola, sem az anyanyelv oktatása nem engedélyezett.
– Melyek a legneuralgikusabb pontok a Balkán történelmében?
– Elsősorban az eredetkérdések és a hajdani nagyság délibábja. Kutatómunkám során én is arra a következtetésre jutottam, hogy két szláv bevándorlási hullámot kell élesen megkülönböztetnünk. Az elsőből keletkezett a macedón nyelv. A szerbek és a horvátok a második hullámban érkeztek, amikor Bizánc már annyira legyöngült, hogy kénytelen volt eltűrni a betelepedésüket. Ebben a kérdéskörben is vannak tények, amelyek sértik a nemzeti érzékenységet, mégis szembe kell nézni velük: hogy Milutin, Stefan Dusan cár nagyapja pénzhamisításért bekerült Dante poklába, mert súlyhiányos velencei ezüstpénzeket veretett, azt legfeljebb elhallgatni lehet, nem megsértődni rajta. A horvátok is felhúzhatják az orrukat azon, hogy korabeli arab útleírásokat idézek, amelyekben őseik valahol a Don középső folyásánál még kumiszt isznak. Békés, földműves szláv csoportokat leigáztak, akárcsak a szerbek és a türk eredetű bolgárok, majd elszlávosodtak, nyelvet cseréltek.
– A kötet egyik fontos problémája a román eredetmítosz, a dákoromán elmélet szembesítése a korai albán–román együttélés nyelvészeti adataival.
– A legrégibb balkáni nyelv az albán és a görög, s ilyen régi nyelvből lett a macedón. A többi mind fiatalabb: a román is a VII. században keletkezett. A románság bölcsője ott ringott, ahol érintkezett az albánokkal. A legbiztosabb nyomok a nagyobb hegyek, folyók neve, azokból következtetni lehet, hogy melyik nép volt a névadó, az első telepes. Montenegró és Bosznia között van egy hegylánc, Durmitor a neve, amely annyit tesz románul, hogy hálóhely. Két csúcsát Visitornak (Álmodónak) és Pirlitornak (Perzselőnek) hívják. Nyilvánvaló, hogy ott száz évnél hosszabb ideig románok éltek. A mai bolgár–szerb határvidék környékén található a Vlasino-tó, amely a ’vlach’ szót őrizte meg. Számtalan albán eredetű szó található a román nyelvben. A dákoromán kontinuitás elméletét már a XVIII. század végén megcáfolta egy német nyelvész. Az erdélyi folyónevek nem kerülhettek római közvetítéssel a román nyelvbe, hiszen a nagyobb folyók kizárólag dák kontinuitást mutatnak. A legjellemzőbb példa a Zsil: a zsiti szláv ige azt jelenti, élni. E folyót az ókorban dákul Rhabonnak hívták, ami annyit tesz: fürge, eleven. A tulajdonnév tükörfordítással került be a románba, akárcsak az avar eredetű Küküllő, amelynek eredeti jelentése: kökényes terület – a románban a szlávból átvett Târnava. Havaselvén, a Déli-Kárpátok és az Al-Duna között a folyónevek szláv eredetűek, Moldvában pedig indoirániak – arrafele nem voltak dákok, még kevésbé rómaiak.
– Mi történhetett Erdélyben a „sötét” évezred alatt, amely az utolsó római legionárius kivonulása és az első román fejedelemség megalakulása között telt el?
– Erdély és a régi Regát, a Kárpátokon túli terület a népek országútja volt. Az utolsó népvándorlási hullámban besenyők, kunok vonultak át, akik szintén ott hagyták nyomukat. A római légiók evakuálása után egészen a hunok érkezéséig germánok éltek Erdélyben: először gótok, aztán gepidák. Ám a románban nyoma sincs germán eredetű jövevényszavaknak! Hangsúlyozom: nem a kontinuitás elméletét kell cáfolni, mert az tarthatatlan, hanem kutatni kell, mi történt valójában. Nem Aurelianus császár ürítette ki Dacia Traianát, ő csupán bevégezte a provincia föladását, hiszen már negyven évvel korábban beismerték a rómaiak: Dacia amissa est – Dácia elveszett. Akkoriban az Al-Duna és a Száva mentén építették ki az új limest, a megerősített határvonalat. Amikor megindult a szláv áradat, s hol itt, hol ott omlott össze a limes, a provinciában élő romanizált lakosság pánikszerűen menekült az újabb idegenáradat elől. Míg a romanizált városlakók nyomai megtalálhatók Észak-Görögországban, jelenlétük a XV. századig kimutatható, a falusi lakosság ősi taktika szerint a hegyekbe menekült, elhagyva termőföldjeit, kertjeit, maga előtt terelve jószágait. A hegyekben számottevő földművelésre nem volt mód, legfeljebb kölest meg árpát tudtak termeszteni: kenyér helyett puliszkát főztek. Új foglalkozási ágat kellett elsajátítaniuk: a félnomád, legelőváltásos pásztorkodást, mert a havasokon télen, a síkságokon nyáron kopott volna föl az állatállomány és a pásztor álla.
– A románságot már a korai időktől szintén félnomád havasi pásztornépként írják le a források.
– Albánokkal közösen legeltettek, az albán és a román férfilakosság feltehetően kétnyelvű volt, hiszen kommunikálniuk kellett egymással. A szókincs hihetetlen távolságokra elvándorolt a történelem előtti időkben is. A népi mondásokat, kifejezéseket tükörfordítással vették át egymástól. Megint Iorgát idézem: a húszas években leírta azt a szentségtörő mondatot, hogy a Balkánon tiszta faj nincs, mivel a népek szakadatlanul keveredtek; s ha összehasonlítunk egy román és egy bolgár, egy montenegrói és egy albán falut, csak akkor derül ki a település hovatartozása, ha lakói megszólalnak. A romanizálás után csak a görög és az albán nyelv maradt fenn: előbbi kultúrája fejlettségének, utóbbi a mélyen konzervatív nemzetségi társadalomnak és a zárt földrajzi környezetnek köszönhetően.
– Mikor távolodtak el egymástól az albán és a román törzsek?
– Az elvándorlás nem egyszerre ment végbe. Az arumének például fokozatosan délre vonultak, a XIV–XV. században a mai Görögország területén megalapítva Nagy-, Kis- és Magas-Oláhországot. A középkori Balkánon hol itt, hol ott tünedeznek föl vlach gócok: Gottfried Schramm német tudós helyesen állapítja meg, hogy lüktető, mozgó kontinuitásról kell beszélnünk a románság esetében. E vándorlás nyelvi bizonyítéka például, hogy Moldvában ugyanazzal a szóval jelölik a Nemerének megfelelő hideg bukószelet a románok, mint a Tetovo környéki albánok – csaknem ezer kilométer távolságra lévő népeknél ez nem lehet véletlen.
– Mikor jelentek meg az első román pakulárok Erdély területén?
– A kilencedik század előtt nem tűntek fel Havasalföldön sem: a tizedik században bekövetkezett szláv hangtani változások utáni román nyelv őrződött meg a folyónevekben. Ami azt mutatja, hogy román többség nem lehetett ott korábban. Erdélyi betelepedésüket pedig az Olt folyó neve datálja nagy bizonyossággal: a XII. században beköltöző erdélyi szászok még ma is Alt néven emlegetik, azaz eredeti magyar nevén, míg a románok már a későbbi magyar hangalakban, Oltként vették át. A XIII. század derekán egy királyi oklevél már elrendeli, hogy ’a mi oláhjaink’ állítsanak ki sereget, támogatva vele a bolgár cárt, tehát akkor már nagyobb számban élhettek Erdélyben. Az oklevelekből világosan kiderül az is, hogy a Maros völgyét a XIV. században érik el a vlach pásztorok. A XIII. századtól kezdődhetett a nagyobb mérvű beszivárgás, ekkor mindössze tíz román település ismeretes, noha már 400 erdélyi faluról vannak följegyzések. A királyi birtokokon telepítették le őket, illetve a Máramarosi-havasokban és a Bánságban kellett határőrszolgálatot ellátniuk, felváltva a korábbi besenyő gyepűvédelmet.
– A történelem fintora, de nevezhetjük akár sorsszerűnek is, hogy a dákoromán eredettörténet érdemi kidolgozója az az Erdélyi Iskola, amelynek tagjai magyar egyetemeken tanultak a XVIII–XIX. században, majd a nemzetiségeket szellemi táplálékkal támogató Budai Egyetemi Nyomdában tevékenykedtek cenzorként. Mondhatjuk, az elmélet bölcsője Budán ringott.
– A balázsfalvi központú Erdélyi Iskola alapítói görög katolikusok voltak, magyar és külhoni egyetemeken a felvilágosodás szellemét szívták magukba, azzal párhuzamosan jelentkezett náluk a nemzeti öntudat. Sajnálatos történelmi véletlen, hogy amikor a román nacionalizmus ébredezett, az erdélyi diéta éppen a nyelvtörvénnyel, a latin nyelv magyarra váltásával volt elfoglalva: a születő román nacionalizmus készen kapta ellenségképét. A földesurak zöme magyar, a jobbágyok többsége román volt Erdélyben. Azt ma már kevesen tudják, hogy Nagy Lajos királyunk küldte át a román határőröket a Kárpátokon túlra, akik aztán függetlenítették magukat, s megalapították Moldvát. A moldvai fejedelmi udvarban sok főlovászmester és főasztalnok került ki a határ túloldalán rekedt magyar nemesekből, akik először román keresztnevet vettek föl, majd elrománosodtak. Eközben a XV. századi Erdély leggazdagabb arisztokratadinasztiája a Drágffy család volt – elmagyarosodott románok. Nagy keveredés jellemezte térségünket és a Balkánt. Brâncoveanu fejedelem idejében, a XVII. században még szerepelt az ország címerében az Ungrovlachia kifejezés, hiszen magyar hűbérura volt a moldvai fejedelemnek. Tagadhatatlan, hogy egymáshoz való viszonyunk megítélésében mindig nagy szerepet játszott az irigység: miért mehet el az a magyar tisztviselő a spanyol tengerpartra üdülni, mikor én éhbérért koplalok és fagyoskodok, zúgolódhattak a románok. Kiáltó példa volt a hetvenes évek végén a magyar tejkampány: rohamosan megnőtt a tejtermelés, ezért óriásplakátokon buzdították a lakosságot a fogyasztásra: „A tej élet, erő, egészség.” A határállomásokra kiragasztott plakátok miatt a románok tiltakoztak, mondván, ez beavatkozás a román belügyekbe, hiszen ott még a csecsemőknek sem jutott akkoriban.
– Ceausescu idején Burebistától a „Kárpátok géniuszáig” ívelt a román történelem. Hogy térhettek vissza a romantikus román eredetmítosz egyre vadabb formái éppen az internacionalistának induló román kommunista rezsimben az „ötezer éves kultúra” sovén víziójában?
– A háború után természetesen ott is tilos volt bármilyen eredetelmélettel előrukkolni, és a magyar–román viszonyt boncolgatni. De amikor a kenyér fogyott, nagyobb súlyt kellett fektetni a cirkuszra – ebben a román pártvezérek valóban emlékeztettek vélt római őseikre. A kommunista diktatúra Románia gazdaságát is tönkretette. Lucian Blaga víziója, a mioritikus román néplélek – a román ember havasi nosztalgiájával, hullámzó fatalizmusával és szomorúságával – beleillett ebbe az atmoszférába. Gheorghiu-Dej börtönében haltak meg azok a tudósok, akik mértéktartóan kutatták a közös történelmi kérdéseket. A háború után Makkai László történész kiadatását követelték a románok, s Révai kevés érdemeinek egyike, hogy lebeszélte erről Rákosit – máskülönben Makkait biztosan halálra kínozzák a magyar–román közös múltat elemző tanulmányai miatt. Az ötvenes évek végén újra jelentkezett a román nacionalizmus: először a szovjet csizma ellen irányult. A nacionalizmus elé húzott mesterséges zsilipeket megnyitották, s ami szenny összegyűlt, az egyszerre kiáradt. Magyar oldalon ugyanakkor csend volt, mert nálunk a proletár internacionalizmus jegyében továbbra is lefojtották a problémát. Kádárék sem Ceausescu magyarellenességét ítélték el, hanem azt, hogy Románia kiszállt a szovjet táborból.
– Ha a román nemzeti öntudatra ébredés romantikus korszakát összehasonlítjuk a kommunista Románia sovinizmusával, melyik kor volt aktívabb a történelemhamisításban?
– Természetesen a kommunista Románia, hiszen ott állami szinten támogatták az udvari történészeket. Köteteiket még ma is terjesztik világnyelveken. Az a korszak elmúlt, de még sokfelé kísért, mint nálunk is. Albániát is a kommunista rezsim tette tönkre, rosszabb helyzetbe került, mint amilyenben a háború előtt volt. Az albán nyelv és irodalom középiskolai oktatását is csak mostanában vezetik be újra. 1952-ben Enver Hodzsa egyetlen pártutasítással betiltotta az északi nyelvjárás használatát az iskolákban. Ma van egységes albán irodalmi és köznyelv, de az ország északi fele ezt még nem tudta megemészteni. Visszatérve a románságra, ismét hangsúlyozom, meg kell ismernünk egymást, ám nem a politika szemellenzőjével. Ha egy magyar román népdalokat hallgat, bolgár, szerb népmeséket, költészetet olvas, megtalálja abban is az örök értékeket…
– Magyar néptánccsoportok gyakran adnak elő békési, erdélyi, moldvai román, szerb és macedón táncokat – ugyanez fordítva igen bajosan elképzelhető. Másfelől a közös kultúrkincs gyűjtésében inkább az Adyk, a Bartókok, a Martin Györgyök jeleskedtek, a túloldalról kevesebben nyújtottak baráti jobbot.
– Vannak persze Elena Ceausescu fonnyadt mellén felnőtt, Funar-féle félértelmiségiek, akik a nacionalizmusból élnek. Számomra Funar közömbös; úgy tartom őt számon, mint jellegzetes román szindrómát: a hajdani román jobbágy atavisztikus félelme munkál benne a magyar földesúrtól. Ezért kínozza a beteges kisebbrendűségi érzés – gyógyítsák ki belőle, akkor majd nem üvölt, és lehet vele tárgyalni.
– Mennyire jellemző ez a kisebbrendűségi érzés a román értelmiségre?
– Nem jellemző. Ha átkel az ember a Kárpátokon, megszűnik a magyarfalás. Keblükre ölelik a magyart falun, városon, érdeklődnek. Csak Erdélyben van nacionalizmus, Bukarestben nincs, csak ha a politikusok gerjesztik. Azt szoktam mondani a tanítványaimnak: nem elég a nyelvet megtanulni, meg kell ismerni a nép lelkét, gondolkodásmódját, búját-baját is. Egy anyagból vagyunk. A fiatal román értelmiségi rétegben vannak reformerek, mint Lucian Boia bukaresti történész, aki szentségtörő könyvében a román mítoszokat a tudomány eszköztárával rombolja porig. Ezt a tanulmányt szétkapkodták Romániában. Ám Boia a Szent István-i gondolatot is a többi mítoszhoz hasonlóan figurázza ki, és ezt nekünk is tudomásul kell vennünk. A térségben minden nemzetnek volt egy nagyságkorszaka: volt két nagy bolgár állam, volt egy nagy szerb birodalom, az albánoknak az ókorban volt jelentősebb befolyásuk. Volt Nagy-Magyarország… E mítoszok iránt legfeljebb nosztalgia élhet bennünk, de bele kell törődnünk, hogy a XIX. század végén megszűnt a történelmi jog – ma már csak etnikai jog létezik. Erdélyben a XVIII. század végén a magyarok etnikai kisebbségbe kerültek.
– Úgy tetszik, térségünkben mégis szép jövője van az érzelmi politizálásnak.
– Amikor a gazdasági szintek kiegyenlítődnek, s kialakulhat a régiók Európája – hiszen az országokon belül is nagy szintkülönbségek vannak –, akkor megszűnik az irigykedés, a rosszhiszeműség. A nacionalizmust természetesen nem lehet kiirtani, lásd a baszkokat és az íreket vagy a belga vallonok és flamandok örök ellentétét. Ám a románok meghívása a NATO-ba reménysugár számukra, ami nagymértékben oldhat a feszültségeken. De ne feledjük, amíg akár román, akár magyar részről van nacionalizmus, az egyik élteti a másikat is.
Schütz István újságíró, nyelvész, műfordító Aradon született 1923-ban. 1949–51: a Külföldi Sajtószolgálat, 1951– 59: az MTI, 1960–66: a Magyar Rádió külföldi adásai szerkesztőségének munkatársa. 1959–60: az albán nagykövetség sajtótitkára, 1967–79: a DIVSZ World Youth Magazin című lapjának főszerkesztője, 1979– 82: a Magyar Hét főszerkesztő-helyettese. 1982– 90: az Economic Cooperation című lap felelős szerkesztője.
1983-tól az ELTE BTK tudományos munkatársa.
Főbb művei: Albán– magyar szótár (1953), Portugália szegfűvel (riport, 1974), A DIVSZ története (1980), Mika Waltari világa (1991), Albánia (útikönyv, 1991), Împreunã în trecut – împreunã în viitor (rádióműsorok, Őrfi János néven, 1995), nyelvtudományi tanulmányok, műfordítások (albán, finn, román, francia, német, portugál nyelvből).
origo.hu
Szavaztak az olvasók: ez Magyar Péter legbotrányosabb kijelentése
