Az élettől keletre

Az ukrajnai magyar diaszpórának sokat jelentettek a magyarországi gesztusok, amelyek az összetartozás igényét fejezték ki. De most e furcsa és kemény világban, ahol az anyaország távol van a szülőföldtől, és ahol a háború előtti történelemről mindenki úgy beszél: a „magyarok idején” – lassan eluralkodik a csüggedés.

Másfél kilométeres a sor, lesz vagy éjfél, mire átjutunk – mondja István, és kikapcsolja a mobiltelefont. A záhonyi határátkelőhelyről hívta egy ismerőse. Sötétedik, tizenkét perccel hamarabb, mint Budapesten. István a biatorbágyi ruszin önkormányzat elnöke; családneve – Chemez – türk vagy perzsa eredetű, arccsontja erős, tatáros. Azt mondja: neki tényleg fontos a kárpátaljai ruszinság sorsa éppúgy, mint a magyaroké. Az állami támogatást segélyszállítmányok finanszírozására, közös kulturális programok szervezésére költi. Legértékesebb ingósága a vén Skoda, amelyben ülünk, hátunkat a felkupacolt csomagoknak vetve. Lassan megyünk, nem akarunk órákat állni a határon – a Skoda csak akkor fűt, ha megy.
Mint kiderül, a torlódást – az ukrán határőrök értelmetlen és perverz akadékoskodásán kívül – a benzincsempészek okozzák. Ukrajnában feleannyiba kerül az üzemanyag, mint nálunk. A csempészet a kilencvenes évek óta töretlenül fejlődik, sokak bőséges megélhetését biztosítva a határ közelében. Ügyes mesteremberek segítségével megnagyobbítják a benzintankot, némelyikbe száz liter is belefér. A munka egyszerű: Ukrajnában teletankolni, itthon leszívni és eladni a benzint.
A sor végéhez érkezünk, István rutinosan előregurul, s a terepszínű ruhás határőr kérdő tekintetét látva a szélvédőre ragasztott, papírból vágott vöröskeresztre mutat. Humanitárius segély, mondja. A hátsó ülésen nagy keverőtárcsás mosógép és egy centrifuga áll, a csomagtartó tömve ruhákkal, könyvekkel. Viszünk némi édességet is, füzeteket és több száz golyóstollat. A Tisza-hídig nagyjából sima az út, ott azonban bedugul; egymást előzve nyomulnak előre a benzincsempész kocsik, oroszul kiabálva, öklüket rázva a félrehúzódni nem akarók felé. Az ukrán hídfőnél toporgó határőr leint egy élre törőt, ám kinyújtanak neki valamit – a poszt olyan gyorsan lép el a kocsitól, mintha láthatatlan erő lökte volna el, s szórakozott arccal fürkészi tovább a kocsisort. István szerint körülbelül egy ezres a tarifa, néhány órát spórolnak ezzel a csempészek; az idő pénz, nem mindegy, hányszor fordulhatnak egy napon.
Két óra alatt sorra kerülünk, persze hogy félreállítanak: Istvánnak ki kell töltenie néhány ukrán nyelvű kérdőívet. A humanitárius szóra megmerevedik a vámosok arca. A segélyszállítmányok köré valóságos maffia szerveződött. István meséli: az árvíz idején teherautóval hozták a segélyeket elképzelhetetlen nyomorúságba jutott, éhező embereknek, miközben az elosztó központban kaviárral, pezsgővel várták őket. Nem nehéz kitalálni, miből fedezték a tivornyákat. Az ukrán határőrök a szállítmányokból rendre „mintát” követeltek, egész doboz szappanokat, konzerveket emelve le. Az egyik kérdőívet elrontja István, javítani nem engedik, kezdje elölről. Az utolsó sorompónál aztán előkészítünk néhány tollat ajándéknak, de az ajánlat a poszt megvető tekintetével találkozik. Bumaga, kis papír, mondja a határőr. Megint csőbe húztak, jelzi István, és vitatkozni próbál, hogy nem kapott semmilyen kis papírt, mire két állig felfegyverzett katona lép a kocsihoz, hadonászni kezdenek gumibotjaikkal. Persze, persze. Visszahajtunk a vámirodához, a vámos már messziről nevet.

Megvan a bumaga, felnyílik a sorompó, beereszt minket az éjszakába.
Ukrajnában nincs közvilágítás, sötét falvakon vágtatunk át, míg Beregrákosra érünk. Rakosin – cirill betűs táblát világít meg a fényszóró: Beregrákos az utolsó település, amelyben még jelentős számban élnek magyarok, ezerhatszáz a tízezer lakosból. Utána a hatalmas szláv impérium következik, Ukrajna a földrajzi értelemben vett Európa egyik legnagyobb országa. Tóth István családjához megyünk, Margit asszony a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) vezetője. Négylakásos, panelból rakott kockaház, alig tudunk eléfordulni egy tűzifakupactól. Margó meglepetten fogad; István küldött ugyan sms-t az érkezésünkről, ám az üzenet eltűnt az éterben. István azt mondja, a postaküldemények is elvesznek. Elférünk a lakásban, nyugtat meg minket Margó. Kőműves férje éppen Magyarországon dolgozik, fia Tiszavasváriban, lánya Debrecenben tanul. Felcipeljük az ósdi mosógépet és a centrifugát, Margónak még sohasem volt mosógépe. A szobákban rend, tisztaság, öreg bútorok, sűrű mintás, cirádás falak makacs orosz divat szerint. A hosszú út utáni első kanyar a fürdőszobába vezet; szomorú kis helyiség, rücskös, sárga a fal, vezetékes víz nincs. Ötven méterre a háztól áll egy kerekes kút, tele talajvízzel, azt hordják vödrökben – isszák is, csak úgy, forralás nélkül. Ők jól bírják, nekem a harmadik napot a fürdőszoba közelében kellett töltenem.
Gázzal fűtenek, már aki ki tudja fizetni a számlát; a többiek vaskályhát állítanak a lakásba, fát hasogatnak. Téli hónapokban a gázszámla háromszáz hrivnya, körülbelül tizenötezer forint, Margó a közeli magyar iskolában irodalomtanárként ennyit keres. Az ennivaló viszont olcsóbb, mint nálunk: egy kiló kenyér hatvan forint. Kapunk egy tányér forró csirkelevest, háznál nevelt csirkéből, utána ragadós ukrán csokoládét nassolunk.
A kárpátaljai átlagfizetés tíz–tizenkétezer forint, de a működő konzervgyár és takarmányüzem ellenére kevés a munka Beregrákoson. A munkanélküli-segély, akárcsak a nyugdíj, százötven hrivnya: körülbelül hétezer forint. Szinte minden család gazdálkodik, csirkét nevel, s ha teheti, tehenet is tart. Fél hektár az átlagos földtulajdon. A magabíró, erős családfők többnyire Magyarországra járnak dolgozni. Margó férje is így tesz, kéthavonta jár haza.
– Nehéz mindig külön lenni – mondja Margó –, de élni kell valamiből.
A magyarigazolvánnyal három hónapot lehet dolgozni, az idő letelte után csak akkor, ha a munkaadó fölveszi az embert. De munkaerőt bejelenteni senki sem szeret. Az ukrajnai magyar munkások három-négyszáz forintos órabérért dolgoznak. Margó férje múltkoriban elesett kéthavi bérétől, egyszerűen nem fizették ki.
– De magyarigazolvány nélkül még rosszabb lenne a helyzet – mondja az asszony, és kiteszi a sötétzöld, útlevélre emlékeztető dokumentet az asztalra. – Én nem fogok odaát dolgozni, de kell az igazolvány. Sokan vagyunk így: ez okmány arról, hogy magyarok vagyunk. Szimbólum. Többen az idősebbek közül féltek tőle: jaj, meg akarnak minket bélyegezni!
Az ukrán hivatali ügyintézés malmai nagyon lassan őrölnek, főleg, ha magyarokról van szó. Egy közelben lakó asszony főiskolás fia ügyében kilincsel hónapok óta: magyarországi iskolába jár a fiatalember, a negyedik évfolyamot kezdte, most tölti tizennyolcadik évét. Csakhogy ukrán törvény szerint a hadköteles korba lépett ifjak nem utazhatnak külföldre bevonulásukig. A hadkiegészítő parancsnokság adhat engedélyt arra, hogy a fiú befejezhesse az iskolát. Az ottani hivatalnok közölte: megoldható, de száz dollárt kér. Ami egy kárpátaljai családnak nagy összeg, de az asszony azt mondja: ha nincs más lehetőség, kikoplalják – a fiú jövőjét nem engedik derékba törni.

Szürke reggel van, széles, sáros utcán megyek az iskola felé. A legtöbb orosz utcán, még a kisebb településeken is elférne egy díszszemlére igyekvő páncéloshadosztály. Autó kevés van, s az többnyire Lada. Anyókák, barázdált arcú férfiak billegnek át kerékpárjaikkal a pocsolyákon. A legtöbb ház oszlopos-tornácos, sok köztük a pucolatlan; egy sor vörös tégla, egy sor vályog. Száraz lugasok minden udvarban, már csak néhány csimpaszkodó levél zörög rajtuk. Nedves a hideg, csontig hatol.
Beregrákos főterén libák totyognak át. Itt áll a győztes szovjet hadsereg emlékműve, betonszobor: hosszú kabátos, robusztus, gyermekarcú szovjet katona nézi az átellenben emelt Krisztus-keresztet. NIGT KLUB – kente valaki mésszel a romos kultúrház oldalára. Bekandikálunk az egykori könyvtár ablakán: a tető beszakadva, törmelékkupacok mindenütt.
A magyar iskolában tanárhiány van, öt oktató kellene még, ezért több osztályt összevontak. A magyarigazolvány bevezetése után a gyerekek száma tíz százalékkal emelkedett, hiszen évenként negyvenezer forintot kap az a határon túli magyar szülő, aki anyanyelvi iskolába íratja a gyerekét. István civilben földrajztanár, Margó gyorsan megkéri, ha már itt van, tartson egy órát. Nekem magyaróra jut, nyolcadikos-kilencedikes csoporttal beszélgetek az újságírásról. Az iskolában takarékon megy a fűtés, a tanárok kabátban tanítanak. Feltűnő, hogy a kárpátaljai gyerekek jóval fegyelmezettebbek, mint az itthoniak. A szünetben sincs lökdösődés, kiabálás; amikor a tanterembe lépek, némán felállnak, egyszerre köszönnek. A faliújságon Petőfi arcképe, mellette a Himnusz és a Szózat szövege. „Hazádnak rendületlenül légy híve, óh magyar…” – a beszélgetés után egy kisfiú felolvassa házi feladatát. Fogalmazás arról, hogy mi a néphagyomány. Szép, kerek mondatokat írt, magas dallamú kárpáti tájszólással mondja el: a hagyomány nem azt jelenti, hogy megvesszük a népies szuvenírt, és kirakjuk a polcra. Azt jelenti, hogy vigyázunk anyanyelvünkre, verseinkre, zenéinkre, és szeretjük mindazt, ami minket nemzetünkhöz köt.
Később egy potyogó vakolatú zugban, az igazgatói irodában ülünk Tar Bélával, az iskola vezetőjével. Vége a műszaknak, az íróasztalból házi kisüstit, poharakat kotor elő – míg tölt, zakója könyökén egy szakadásból elősejlik az ing világos szövete. Nem gyújtunk villanyt, pedig sötétedik. Itt ül Vass Jenő is, jól öltözött férfi, a szülői tanács elnöke; vállalkozó, élelmiszerboltjai vannak a környéken. Indítványozza, nézzünk meg egy disznóvágást. Elmagyarázza, hogy kétféle vágási szokás dívik errefelé: szíven szúrják a disznót, vagy elvágják a nyaki ütőerét, és kivéreztetik. Abból kicsit más ízű hús lesz.
– Fogyunk – mondja az igazgató, ügyet sem vetve a disznográfiai értekezésre. – Méghozzá gyorsuló ütemben. Ezerhatszáz? Persze ezt mondják. De higgyék el nekem, nem vagyunk nyolcszázan sem. Elszökik, aki csak tud, nyugatra.
– Nyugatra?
– Magyarország nyugatra van. Elmegy egy magyar, idejön két ukrán. Régen úgy nézett ki az utca: egy ukrán, egy magyar család. Most jó, ha utcánként egy magyar családot találni. De mi, idősebbek már itt maradunk, itt halunk meg. Ez a hazánk.
Átballagunk az állami óvoda háromszintes épületébe. Nataszja, az ukrán óvoda-vezetőnő kedvesen fogad; kétségbesetten töri a magyart. Egyetlen helyiségbe zsúfolták össze a gyerekeket, itt esznek, alszanak, játszanak. A falat beborító, hatalmas festményen virágos réten guggoló, telt idomú szocialista óvónő emel magához egy pirospozsgás gyermeket, miközben tekintete a messzeségbe (a boldog jövőbe) réved. Teljes erővel üzemel két hősugárzó. Az ovisok uzsonnáznak, itt ülnek a magyarok – mutatja az óvónő –, ott az ukránok. Az óvoda többi helyiségében egyáltalán nincs fűtés, didergünk, látszik a lehelet. Átmegyünk egy irodába, meleg kávét és vízízű csokoládétortát kapunk, mindkettő nagyon jólesik. Az ablakon át a kazánház kormos épületére látunk; az óvodaépületbe tartó rozsdás fűtéscsövön fekete csomókban lóg az egykori szigetelés. Néhány valószínűtlenül terebélyes, késői káposzta elszórt kukoricakórók között, leszállt a köd, a távolban a Kárpátok első vonulata sejlik.

Az óvoda fűtése cirka egymillió forintba kerülne, új kazánra, új csövekre volna szükség. Az ukrán állam úgy gondolkozik: segítsen a gazdag Magyarország, hiszen magyar gyerekek is járnak ide. Az itthoni magyarok többnyire azt mondják, ez tulajdonképp ukrán óvoda, segélyt csak magyar intézménynek küldenek. Így hát ukrán, ruszin és magyar gyerekek együtt fáznak.
Miközben a parókia felé ballagunk, István elmondja, egyre csüggedtebbek az itteniek, kezdenek igénytelenné válni. Persze nem mindenki szegény, vannak vállalkozók, de kevesen. Csakugyan épül néhány újgazdag ház is, hatalmasak, cifrák, de ugyanúgy vályogból és kis téglából.
Nagy kukoricagóré áll a parókiaudvarban, a templom és a paplak közt. Ebben lakik a harang, mutatja Páll László református lelkész. A huszonhárom éves fiatalember nemrég végezte a teológiát Budapesten, egy hónapja került a Beregrákosi Egyházközség élére. Pesti fiú, de életre szóló döntést hozott, hogy itt fog szolgálni. Autója nincs, a buszközlekedés katasztrofális. Még nem kapta meg a letelepedési engedélyt, ezért havonta egyszer át kell lépnie a határt. Megbeszéljük, hogy hazafelé elvisszük a Kálvin térig, ahol szülei laknak. A lelkészi fizetése egyelőre elég kettejüknek a feleségével, de ha gyerekek is lesznek… az isteni gondviselésben bízik, amely – állítja – még sohasem hagyta cserben.
– Itt is ugyanaz a feladat, mint másutt – mondja Páll László –, hirdetni az evangéliumot, igazi reményt adni az embereknek. A gyülekezet nagyrészt magyarokból áll, de szívesen nyitunk az ukránok felé is, bár ők többnyire ateisták vagy pravoszlávok. Az itteniek már nehezen hiszik, hogy valaha erőre kapnak, és újraszervezhetik életüket. Ha beszakad a tető, siránkoznak, hogy befolyik a víz – de csak kevesen hajlandók arra, hogy fölmásszanak és kijavítsák.