Petike kínlódva feszeng a délutáni korrepetáláson. „Gondolkodj már kicsit, Petike – nógatja egyre ingerültebben a tanító néni –,
mennyi öt meg öt?” A vörös hajú, kövér kisfiú orra hegyére tolt szemüvege mögül pislog ellenségesen, nem szól. „Figyelj rám – makacskodik a tanító néni –, öt meg öt annyi, ahány ujj van a lábadon.” „Öt meg öt: tizenkettő” – vágja rá Petike habozás nélkül. „Nem lehet igaz, – csikorgatja a fogát a tanító néni –, ennyire nem lehetsz sötét, fiacskám!” Amikor a tanító néni másnap belép az osztályterembe, Petike a padlón ücsörög zokniját szorongatva, körülötte nyüzsögnek osztálytársai. Lábán mustrálják ujjait: „… négy, öt, hat, a másikon is hat” – álmélkodnak. „Na, most már elég!” – horkan föl a sámáni jegyeket hordozó kisfiú. „Aki meg akarja nézni, tegyen le egy húszast!”
Persze nem Petike az egyetlen kisdiák Magyarországon, akit tompának, butának, csökkent értelműnek könyvelnek el tanítói, félreismerve a különleges észjárást, a hétköznapitól eltérő logikát és képzelőerőt. Számítások szerint a gyerekek 15-20 százaléka, mintegy negyedmillió általános iskolás küzd ma tanulási, beilleszkedési gondokkal. Számuk járványszerűen nő, problémáik egyre kuszábbnak, egyre kezelhetetlenebbnek tetszenek, miközben a pedagógustársadalom eszköztára, konfliktusmegoldó stratégiája, morálja finoman szólva hanyatlik. Hogy valóban többen lettek-e a „problémás” gyerekek, vagy csupán mind gyakrabban ismerjük fel őket, különösen húsba vágó kérdés annál a tanulási zavarnál, amely a társadalmi lét és a kulturális hagyományozás alapjait veszélyezteti.
Szülők remegnek meg, tanárok kapnak fejükhöz rémülten a diszlexia szó hallatán. Betegség? Fogyatékosság? Hiba a rendszerben? Ma még sem eredetét, sem gyógymódját nem ismerjük, ám számtalan tudományos elmélet és még több sarlatán áfium között tallózhat, aki megoldásra vágyik. Vannak azért evidenciák. A diszlexia jelentése gyenge, visszamaradott olvasás, a Dictionary of Psychology szerint „az olvasáselsajátítás terén jelentkező kudarc”. Aki diszlexiás, a kommunikáció nélkülözhetetlen formájában, az írásban, olvasásban és gyakran a beszédben is súlyosan akadályozott: számára a kezdetlegesen megfogalmazott használati utasítás kibogarászása éppoly reménytelen feladat, mint egy nyakatekert szerződésszöveg értelmezése. Kiszolgáltatott, végtelenül feszélyezett a napi forradalmait élő információs társadalomban, amelyben nem maradhat talpon, aki elszigetelődik az írásbeliségtől.
„Rossz nap volt például, amikor órákat töltöttem azzal, hogy férjem zsebkendőjének sarkába hímezzem »halálosan szeretlek« helyett ezt: »halosan szeretlk«. (…) Vagy amikor azt hittem, hogy 16 hetes turnét írtam alá – mert a szerződésben 16-nak néztem a 6-ot. (…) Vagy amikor ötször próbáltam egyszerű gratulálólevélkét megírni, s végül így fejeztem be: »Köszönöm, nagyon tetetszett, nagyon tettszett, nagyon tetetetszet élveztem szeretettel – S.«” – írja a diszlexiás Susan Hampshire Egy színésznő küzdelme a szavakkal című önéletrajzi művében. A betűtévesztéshez, szótagcseréhez, kiolvashatatlan krikszkrakszok papírra gyötréséhez azonban egyéb súlyos gondok is társulnak. A diszlexiás diákot nem vigasztalja, hogy a hasonló zavarokkal sújtott Beethovennel, Picassóval, Einsteinnel vagy Churchillel példálózik neki logopédusa, amikor baj van összpontosító képességével, szenved saját hiperaktivitásától, ha agyonütik, sem birkózik meg elvont problémákkal, elveszett térben és időben, mert agya nem döntötte el, jobb vagy bal féltekéje uralkodjon-e – következésképp eltéved irányokban, dimenziókban, logikai hierarchiákban.
– Már csak nevetek magamon, amikor olvasás közben hirtelen visszafelé, jobbról balra kezdek haladni – mondja a diszlexiásokat oktató budapesti Öveges József Középiskola egyik diákja. Kilencedikes szakmunkástanulókkal beszélgetünk, szívesen, nyíltan szólnak megpróbáltatásaikról.
– Az általános iskolában kiközösítettek a tanárok – panaszolja Maxim –, szemét módon bántak velem, folyton meg akartak buktatni. Negyedikben Waldorf-iskolába iratkoztam át, ott legalább emberként kezeltek.
– Mindig nagyon rossz volt, amikor arra kértek, hogy olvassak – mondja Sándor –, majdnem meghaltam ilyenkor. A diszlexiát egyfajta szégyennek veszem.
Zoli: – Amikor olvasni kellett, úgy fölidegesítettem magamat, hogy fölálltam, és ráborítottam az asztalt az osztályfőnöknőre. Hetediktől magántanuló voltam, pszichológushoz jártam, de az is úgy fölidegesített, hogy otthagytam. Egyszer a rendőrök is elvittek, mert én nekimegyek bárkinek, ha harmincéves, részeg, és kést tart a kezében, akkor is.
Kifinomult önirónia, agresszió, megkeseredettség – ki-ki másként ellensúlyozza végeláthatatlan kudarcsorozatát. Egy diszlexiás gyerek fejlődésregénye a legtöbb esetben ugyanis félreértések, méltánytalanságok, bukdácsolások epizódjaiból áll össze – ha nem ismerik fel idejében a bajt. A közoktatásból kiszoruló vagy perifériára sodródó tanulók sorsa felveti a gyermeki méltóság problémáját. A diszlexiához nem értő, saját egzisztenciájával, társadalmi elfogadottságával elégedetlen tanár részben maga is a magyar közoktatás áldozata; áldozati tudata és a ráerőltetett oktatási tempó azonban tovább rontja a részképességzavarokkal küszködő diákok helyzetét is. Sok szakember még mindig hajlamos fogyatékosnak minősíteni a diszlexiásokat; a szülő pedig kétségbeesetten törheti fejét: kisegítő iskolába adja-e gyermekét, ahol ténylegesen fogyatékosokkal és szociálisan hátrányos helyzetűekkel zárják őt össze, vagy legyen a gyerek magántanuló, amihez gyökeresen megváltozott családi életformára, munkarendre van szükség.
– Kezdetben semmi különbség sincs a diszlexiás és a problémamentes kisgyerek között. Ugyanolyan örömök és intellektuális tevékenységek jellemzik őket. A diszlexiáson nincs semmi föltűnő, így nincs az a gyakorlott pszichológusi vagy pedagógusi szem, amelyik felfigyelne a bajra – mutat rá Ranschburg Jenő gyermekpszichológus. – Ám az érzékelési zavarokat mérő szűrőteszteken fennakadnak a problémás gyerekek. Ma már egyértelmű, hogy a diszlexia genetikus betegség: a gyermek kitűnően érzékel, mégis valami hibádzik, amit többnyire csak írás és olvasás során veszünk észre. Ám a magyar társadalomban óriási ellenérzés van a diagnózissal szemben: sok szülő úgy véli, diszlexia nem létezik – a gyerek hülye vagy lusta. Ez végzetes tévedés – hangsúlyozza Ranschburg Jenő –, hiszen a kitűnő képességűek között is vannak diszlexiások. A diszlexiás gyerek leginkább a felnőttektől, a szülőktől és a pedagógusoktól szenved: a szülőt villámcsapásként éri a diagnózis, amelyre gyakran rosszul reagál. Az iskolában elszenvedett kudarcok következtében pedig torzulhat a személyiség: a diszlexiásnak állandóan éreznie kell alkalmatlanságát. Sok pedagógus durván kezeli a problémát, gyakran visszafordíthatatlan sérüléseket okozva a gyereknek. Mogorva, gyanakvó, viszszahúzódó, olykor agresszív emberré serdül a kisdiák, akit ráadásul a diszlexia mellett gyakran sújt az írás (diszgráfia) és a számolás (diszkalkulia) zavara is.
A harmadikos langaléta Győző beszélgetésünk után még marasztal, amikor négyszemközt maradunk, elmondja, hogy szülei kezdettől fogva próbálták szó szerint kiverni belőle a diszlexiát: „Semmi bajod neked, fiam, csak pokolian lusta vagy” – harsogták fenyítés közben.
Vannak drámaibb példák is.
A tavaly érettségizett Tomi egyedüli gyermeke szüleinek, akik középfokú végzettségű, reggeltől estig robotoló emberek. Beszélgetésünkből úgy tetszik, a félelem a szülők elvárásaitól valósággal blokkolja a kamaszfiút. Tomi túlsúlyos, aránytalan testfelépítésű. Kisiskolás korában megesett, hogy a lányok tollat szúrtak tenyerébe, ezért a mai napig nem volt szerelmes, nem is foglalkozik a másik nemmel. Tanárai sokszor igazságtalanok voltak a túlérzékeny fiúhoz: esetenként megütötték, vagy megalázó büntetéseket szabtak ki rá. Ma is rémálmai vannak: sötét folyosón fut, amelynek végén útját állja a nagy kaszás, az elnök, aki matematikateszt kitöltésére kényszeríti – de ő soha nem tudja megoldani a feladatokat. Tomi nagyon magányos, gyakran beszél tárgyakhoz, rengeteget olvas, és furcsa, szürreális verseket, történeteket ír, amelyek olykor értelmetlenek, máskor viszont elképesztőek.
Ez a diák súlyosan diszlexiás, diszgráfiás és diszkalkuliás: helyesírása abszurdum, központozása értelmetlen, emlékezőtehetsége és irodalmi érzékenysége ugyanakkor messze átlagon fölüli. Ám fel nem foghatja a számrendszereket, csak írásban képes összeadni és kivonni, térképen semmi esélye tájékozódni. A szülők mégis homokba dugják fejüket. Hallani sem akarnak arról, hogy gyermeküket vizsgálatra vigyék. Úgy veszem ki Tomi halk szavaiból, hogy továbbra is sanyargatják érzelmileg és fizikailag egyaránt.
– A diszlexia gyakran globális magatartászavar része – fejtegeti Ranschburg Jenő. Valakinél a sorozatos kudarcélmények devianciához vezethetnek. Akár a Bolond Istókban, amikor a kétségbeesett szőlősgazda csépelni kezdi tőkéit a jégverésben: „én uram isten! Csak rajta! hadd lám: mire megyünk ketten!” De előfordult az is, hogy az édesanya föladta állását, csak hogy a gyerek leérettségizhessen: ebből a diákból jól szocializált felnőtt lett, akit biztosan nem fenyeget a deviancia veszélye. Az önfeláldozó szülők át tudják vezetni a gyereket a diszlexia Szküllái és Kharübdiszei között, csak sajnos ma igen kevés az empatikus szülő – sóhajt a gyermekpszichológus.
– Amikor az 1994–95-ös tanévben Meixner Ildikó iránymutatásával elindítottuk az első diszlexiás osztályt, pedagógusi és szülői tapasztalatainkat kapcsoltuk össze – mondja Köpf Lászlóné, az Öveges József Középiskola igazgatónője. – Számos olyan gyerek került a nem érettségiző osztályokba, aki valamilyen képességével kitűnt, mégsem volt alkalmas az érettségire. Magam szülőként is szembesültem a problémával: férjemmel együtt magyartanári végzettségünk van, az egyetem után mégsem tudtunk semmit a diszlexiáról. Amikor a fiunk iskolába került, felkészületlenül ért a baj. Tudtuk, hogy a gyerek nem buta, segítettünk neki, mégsem térült meg a munka – sóhajt az igazgatónő.
– A gyerek másodikban már bukdácsolt, talán mert rendkívül teljesítményközpontú tanítónője volt, aki képes volt naponta öt egyessel hazaküldeni. Fiunk olyan lelkiállapotba került, hogy kénytelenek voltunk házról házra járva kutatni a probléma forrását. A szülőnek és az oktatási rendszernek tudomásul kell vennie, hogy a diszlexiás gyerek a tanulás teljes folyamatában segítségre szorul, sajátos feltételeket igényel. Sajnos még mindig sokan rettegnek attól, hogy gyerekük rossz skatulyába kerül, ami egész életét negatívan határozza meg. Pedig ha a diszlexiás és családja hajlandó szembesülni a tényekkel, hatalmasat lépnek előre az érvényesülés útján.
„Voltegyszer egy sárkány akicsah szines tüzet tudot fúlyni ugyhívták hogy Drájm. mégmi elött kikelt még a tojás is nagy és szine volt. Ez a sarkanybébi más lesz mint a többi és várható an volomi kulonleges fog a gyerekkel történni, monta az orvos a szülöknek” – írja a diszlexiás Chris Bonnay, angol és magyar anyanyelvű kisfiú színpompás és csavaros képzeletre valló sárkánytörténetében (forrás: www.diszlexia.hu). A diszlexiával sújtott gyerekek sokak szemében egzotikus lényeknek tetszenek, akikkel nem tudni, mi történik az iskola után. Akár még valami különleges is megtörténhet. De nagy csodák nincsenek. Felmérések szerint a magyar börtönlakók között igen nagy számban fordulnak elő diszlexiások – ők azok, akiknek beilleszkedését nem könnyítette meg a társadalom, vagy reménytelenül szálltak szembe génjeikkel. Ranschburg Jenő figyelmeztet, hogy határozottan meg kell különböztetni azokat a gyerekeket, akik rosszul tanultak meg olvasni és azokat, akik veleszületett észlelési zavaroktól szenvednek. Ők az igazi diszlexiások – jelenti ki a gyermekpszichológus –, ugyanis nem mindenki diszlexiás, aki nem tud olvasni. Akik az elhibázott olvasástanítási módszereket, például a szóképolvasást okolhatják olvasási gondjaikért, azok nem diszlexiások. Az igazi diszlexiást semmilyen olvasási módszerrel nem lehet megtanítani olvasni!
– A diszlexia a szóképolvasásban beállt rendszerhibának köszönhető – nyilatkoztatja ki Szilárd, harmadikos diszlexiás szakközepes az Övegesből. – Ránézek egy szóra, és a kezdőbetűk alapján automatikusan kiegészítem valami hülyeségre – mondja, miközben a többiek, kivétel nélkül e módszer áldozatai, hevesen bólogatnak.
– Osztálytársaim járványnak hitték a diszlexiát előző iskolámban – veszi át a szót Barbi –, elültek mellőlem, sőt a tanárom is azt mondta: „Tudom, hogy dikszis vagy, mert szemüveget hordasz.”
– Szerintem egyszerűen rossz a magyarirodalom-oktatás – folytatja Szilárd –, a Vukot meg a Kelét örömmel olvassa egy felnőtt, de mit kezdjen vele a kis elsős? Nem megfelelő kötelező olvasmányokat nyomunk az egyes korosztályok kezébe.
Arra a kérdésre, hogy az élet milyen területén szenvedik meg diszlexiájukat, így válaszolnak: minden területen.
Zsolt: – Olvasni nem tudunk, de ha bármelyikünk megnéz egy filmet, szinte szóról szóra, képről képre vissza tudja mondani – feltéve, ha nem feliratos. Mert az a halálunk.
Szilárd: – A buszról képtelen vagyok elolvasni az óriásplakátokat. Legalább tízszer kellett ide-oda utazgatnom, hogy végre kisilabizáljam: „Legalizálja szoftvereit.” Ugyanakkor nem tudom megjegyezni, mit olvastunk órán, de ha a tanárnő kétszer-háromszor fölolvassa hangosan, ott helyben kívülről megtanulom. Kisiskolás koromban így kerültem el, hogy harmadikig megtanuljak olvasni: fejből fújtam a szöveget, miközben úgy tettem, mintha könyvből bogarásznám.
Megkérdezem a harmadikos szakközepeseket, mit gondolnak, mikor tanulnak meg tűrhetően olvasni. Barbi abban reménykedik, ha gyereke lesz, és mesét olvas föl neki. Szilárd úgy véli, a diszlexia csak álprobléma: akkor olvasnak majd jól, ha már nem használják kibúvónak a részképességzavart.
– Nem vagyunk diszlexiások, csak nem tanítottak meg bennünket rendesen írni-olvasni – vonja le a végkövetkeztetést.
Pesszimista számítások szerint ma az iskoláskorúak 7-10 százaléka, nagyjából százezer gyerek szenved a diszlexiától. Ám sokan túlzónak tartják ezt a statisztikai adatot. Ranschburg Jenő állítja, ma jóval több a diszlexiásnak minősített gyerek, mint amennyi valójában van. Mindez veszélyt rejt magában: a nem diszlexiások is diszlexiásként élhetik le életüket, egyre nagyobb műveltségbeli és egzisztenciális hátrányt halmozva föl – puszta félreértés miatt.
Diszlexia: Járvány vagy babona?
Csabay Katalin, a Beszédvizsgáló Országos Szakértői Bizottságának igazgatója a szerzett (tehát nem veleszületett) diszlexiáért elsősorban a környezeti ártalmakat teszi felelőssé: a mai gyerek életéből hiányzik a szóbeliség, a családi beszélgetés, nem mesélnek neki. A szóbeliség hiányához kapcsolódik az igazgató asszony szerint a túlzott iskolai követelményrendszer, amelynek a gyerek biológiailag sem tud eleget tenni: a kézfej csontozata még nem elég fejlett a ceruzafogáshoz első osztályban. Ráadásul 1978 után bevezették a globális, szóképes és gyorsított olvasástanítási módszereket, amelyek nem alkalmazkodnak a magyar nyelv írásbeliségéhez és belső logikájához, csak zavart keltenek a fejekben.
– A magyar nyelvet kizárólag hang-, betű-, szótag-, szó-, mondat-felépítményrendszerben lehet oktatni. A legnagyobb probléma a korai írástanítás, a gyors tempó, amelyet nem tud követni a kisgyermek, ezért leesik a futószalagról, és menten kikiáltják diszlexiásnak. Itt van a probléma kulcsa. Az olvasástanítás radikális reformjára volna szükség – fejtegeti Csabay Katalin. – Szükség volna évfolyamonként differenciált oktatásra. A szótagolás számonkérésével elejét lehetne venni annak, hogy középiskolások fölmentést kérjenek magyar nyelv- és irodalomból. Túl ezen rendkívül fontos a logopédus- és tanítóképzés is: nem a logopédus feladata volna az írás-olvasáskészség ellenőrzése, hanem a tanítóké. És tudja, mire volna még nagy szükség: pedagógiai szeretetre – zárja be a kört az igazgató asszony.
– A diszlexiás osztályokban a diákok megtanulják kompenzálni a részképességzavarokat – elemzi a diszlexiás oktatás sajátosságait Köpf Lászlóné, az Öveges- középiskola igazgatónője. Segít ebben a számítástechnika, a fokozott szóbeliség, a multimédia, a gyakori ismétlés, a kis lépésekben haladás, a csoportbontás. Egyvalamiben nem tér el a diszlexiás osztály a többitől: a követelményben – hangsúlyozza Köpf Lászlóné. – A diszlexiások vizsgaeredményei nem rosszabbak a nem diszlexiásokéinál.
– Nem hordozta magában a gettósodás veszélyét a diszlexiás osztályok kialakítása? – kérdezem az igazgatónőt.
– Eleinte gond volt, hogy szegregáljuk-e a gyerekeket, hiszen a korszerű trend az integráció – felel Köpf Lászlóné. – Az Öveges-középiskolában a szegregációt és integrációt ötvözzük, mert amikor szükség van rá, önálló csoportokba szervezzük a diszlexiásokat, egyszersmind beillesztve őket az iskola teljes közösségébe. A diszlexiás osztály ugyanakkor arra is alkalmas, hogy a diák ne érezze magát különlegesnek, hiszen körülötte mindenki olyan, mint ő – ez talán csökkenti az önfelmentésre való hajlamot is.
– A diszlexiás osztályban az olvasási igény minimálisra csökkentésével közölnek alapvető információkat – mutat rá Ranschburg Jenő. – Ez a forma arra nyújt lehetőséget, hogy a jó képességű gyermek ne vesszen el ilyen tragédia miatt. Ám az áldiszlexiások nagy hátrányba kerülnek, ha ilyen osztályt választanak.
Ma Magyarországon tizennégyféleképpen tanítják a betűvetést, miközben nincs lehetőség a káros módszerek megszüntetésére. A magyar pedagógustársadalom tizenötből a tizedik fontossági helyre sorolja az alapképességek fejlesztését. Diszlexia: járvány vagy hihetetlen nagy melléfogás? Futótűzként terjedő, generációnyi leépülés vagy közöny, butaság, érdektelenség? Egyáltalán: mi lesz a diszlexiások sorsa, amikor kikerülnek az iskola védő-fojtogató szárnyai alól?
Hallatszanak keményebb hangok is.
– Régebben a társadalmi, biológiai kiválasztódás jóval természetesebb volt, mint ma, amikor minden gyereknek joga és lehetősége van tanulni – vélekedik Mudri Zsuzsa, az Öveges-középiskola tanára. – Nem vagyok híve a Taigetosz-módszernek, de nincs elképzelésem arról, hogyan lehetne a diszlexiásokat maradéktalanul beilleszteni a társadalomba. Ma olyan tudással engednek hozzánk gyerekeket, amely a szakma szégyene. Akik korábban nem jutottak volna el a nyolcadik osztályig sem, ma vidáman leérettségizhetnek. A diszlexia ugyanolyan gyűjtőfogalom, mint a gyerek, ezért teljesen használhatatlan. Előfordul, hogy nem diszlexiás gyereket próbálnak elbújtatni a fogalom mögé, mert a diszlexia társadalmilag elfogadottabb, mint az, hogy valaki szerény képességű. Valójában azonban nem a nívót kell lesüllyeszteni, hogy boldog-boldogtalan le tudjon érettségizni, hanem új utakat keresni, az érintettek más képességeit kibontakoztatni. Végül is a diszlexiás lediplomázhat könnyített követelményekkel. De bármit csináljunk is: a diszlexiás diszlexiás marad. Egész életükben küzdelem vár rájuk: elmennek egy szimpóziumra dupladoktorként, és egy szót sem értenek abból, amit ott hallanak. Világraszóló találmányok veszhetnek el, mert képességeik kihasználatlanok.
Talán valóban nő a diszlexiások száma – ki tudja. Sokkal lényegesebb gond azonban, hogy ma még képtelenek vagyunk méltó módon kezelni az ügyet. Struccpolitikát folytatunk, agressziót, hazugságokat választunk. Az óvodában ki nem szűrt gyerek pedig megkezdi reménytelen útját a közoktatás mókuskerekében. Patyomkin-érettségik, -diplomák kerülnek kézbe, alig elégséges tudást igazolva. S amikor álláskeresésre kerül sor, az elsők között szórhatják ki a diszlexiást a kézírást elemzők javaslatai alapján. Lassan talán eljutunk oda, hogy a diszlexia legalább a közbeszéd tárgya legyen. S nemsokára adhatunk még egy esélyt a Petikéknek.
origo.hu
Szavaztak az olvasók: ez Magyar Péter legbotrányosabb kijelentése
