Életpályáján sok a meglepő fordulat. Ám ezek egyike sem pálfordulás. Mintha inkább a világ forgott volna ön körül folyton furcsa irányokba.
– Vallástalan zsidó családban születtem. Apám villamosmérnök volt, anyám a Richter Gedeon-gyárban tisztviselő, 1935-től mindketten igazolt kommunisták. Anyám, aki gyalog járt dolgozni Kőbányára, megtapasztalta – már útközben is – a korai kapitalizmus igazságtalanságait. Apámat négyéves koromban, 1942-ben láttam utoljára. Voronyezsnél eshetett el.
– Hogyan sikerült önnek túlélnie a háborút?
– Betettek a Fehér Kereszt kórházba, ahol persze gyorsan rájöttek, hogy izraelita vagyok. Onnan Kispestre kerültem, egy mosodába. Édesanyám a Lipótvárosban, egy csillagos házban volt, onnan a Molnár utcába kerültünk, ez már nem volt védett ház. Jöttek a nyilasok, és a házmester mutatta, merre menjenek. Vannak mozdulatok, amelyek egy életre megőrződtek bennem. Mellőlünk vittek el két vagy három embert a nyilasok, akiket belelőttek a Dunába. Egyikük késő éjszaka verte az ablakot. A combján találták el, és úgy tett, mintha halott lenne. Kiúszott, megmenekült. Visszajövünk, mondták azok a nyilasok. Azóta hol kommunista, hol más köntösben vissza is jöttek. Júliusban részt vettem a Petőfi-szobornál tartott gyűlésen. Az egyik „céhbeli” azt nyilatkozta a tévében: Sándor Gyuri fasiszta tüntetésen szerepelt.
– Mit hozott a család számára a háború vége, a szovjet bevonulás?
– Anyukám természetesen felszabadításként élte meg. Egész életében hű is maradt ehhez, kis káder volt csupán a rendszerben, de meggyőződéses kommunista. Nagyapám, aki megtartotta a zsidó ünnepeket, szocdem érzelmű volt, és az maradt azután is, hogy a fűszerüzletét elvették. Én előbb a Rákosi Mátyás Gyermekotthonba, majd a Gorkij orosz iskolába kerültem. Ide járt akkor a mai SZDSZ szinte egész holdudvara, a kádergyerekek. Nemrégiben volt egy osztálytalálkozó, engem is hívott egy osztálytársam, de a többiek megfúrták. A Vasárnapi újságban 1992-ben volt egy életgyónásom. Naiv hittel bíztam abban, hogy abban az értelmiségben, amelyik annak idején zarándokolt az estjeimre, egy őszinte, feltáró vallomás elindít valamiféle megértést, fogékonyságot. Nem így történt.
– Ilyen életkezdés után nem lett volna meglepő, ha elindul a kádergyerekek felfelé tartó útján, ám Sándor Györgyből nem lett se diplomata, se jól menedzselt művészpalánta. Mikor érezte azt, hogy hívja a színpad?
– A mai napig nem vagyok biztos ebben. Hogy mi végre lettem teremtve? Mindjárt a kezdetén, az iskolában rossz tanuló lettem, és nem éreztem képesnek magam arra, hogy diplomát szerezzek. A barátaim Dosztojevszkijt és Kafkát olvastak, én meg ezalatt inkább a Városligetben focizgattam. S mivel beszédhibámnál talán csak műveletlenségem volt nagyobb, s mivel Magyarországon a fordított kiválasztódás eredményeképpen majd mindenki olyan posztot tölt be, amihez végképp nincs semmi érzéke, nyilvánvaló volt számomra, hogy nekem színpadon a helyem. Színész szerettem volna lenni, elmentem hát segédszínésznek. Ezer rafinériával próbáltam kicselezni az életet. Édesanyámtól örököltem ugyan a vers szeretetét, e téren még némi sikerélményem is volt. A gimnázium első osztályában megnyertem egy szavalóversenyt, mert a dadogásom kivédése miatt annyira bebifláztam a szöveget, hogy az egyetlen voltam, aki Vörösmarty Előszavában csonthalmok „közöl”-t mondott „közül” helyett. Egy tőlünk nem messze lakó, színművészeti kollégista jó ismerősöm tanácsolta, menjek le Kaposvárra, ott a színházigazgató nagyon rendes. A nagyapámtól kértem ötven forintot, negyvenhét volt a vonat. Otthon hagytam egy cédulát: vidékre mentem színházhoz, első állomásom Kaposvár. Könyörögtem Ruttkai Ottó igazgatónak, hogy vegyen fel. Havi háromszáz forintért lettem kisegítő öltöztető. Kaptam kisebb szerepeket is. Én voltam például a Mágnás Miskában a néger inas. Megkérdeztem, hogyan kell négernek lenni. Azt felelték, kenjem be a felsőtestem paraffinolajjal, azután kormos dugóval tegyem fel a színt. Délután öttől ott voltam a színházban, kentem magam a kormos dugóval. Teljesen értelmetlenül, mert fel kellett vennem egy fehér trikót, mire pedig Eleméry gróf csomagjaival a színpadra értem, összecsapták a függönyt. Azután utolsóként éjfélig hideg vízben mostam magamról az olajos kormot, majd három kilométert gyalogoltam – mint annak idején édesanyám – a munkásszállásig.
– A keserű tapasztalatok ellenére mégis majdnem színész lett, hiszen felvették a főiskolára.
– Azután egy év múlva ki is rúgtak. Szinetár Miklós osztályába kerültem, aki szeretett, védett – mindhiába. Első év végén a Nagy nő című darabot adta elő az osztály, amiben számtalan karakterszerep volt. Én a gang szerepét választottam. Ilyet Heltai nem is írt. Ültem a takarásban, a magam által választott, kivágott díszletablak alatt, és lestem azokat a lehetőségeket, ahol hézag van, ahol meg lehet szólalni. A szöveg elleni stilizált játékom, a fapofám miatt távolítottak el a főiskoláról, aminek később a sikereimet köszönhettem. Számomra a főiskola nagy kudarc volt, hiszen az értelmiségi élet lehetőségét kínálta, viszonylag kis erőfeszítéssel. Más diplomára nem éreztem magamban erőt. Itt mondanám el mellékesen, hogy édesapám a hazai numerus clausus miatt Brünnben kényszerült egyetemre járni. Mikor egy KISZ-táborban való szereplésemkor összehoztak Aczél Györggyel, fölvetettem, hogy nevelt fiaim, mivel a piarista gimnáziumban végeztek, bár elérik a maximális felvételi pontot, mégsem jutnak be az egyetemre. Aczél elvtárs, kérdeztem, ez most fordított numerus clausus lenne…? Valóban nem lett volna jó színész belőlem, vagyis az én kirúgásom jogos volt. Az utcán viszont éltem, mint hal a vízben. Lassan az elmúlásra is gondolva, szeretnék még maradék időmben valami maradandó könyvet letenni. Ülök itthon, gyötröm magam az írással, és amikor lélegzetvételhez jutok, és elmegyünk valahová, ott spontán, könynyedén azonnal elementárisan elememben vagyok ma is. Az Úristen a „könnyű” évtizedek után szerénységre intett, gályarabként (újságba) íróvá tett. Korábban állandó repertoáron tartott: több ezerszer előadott műsorommal jártam az országot, most meg sokszor napokig szenvedek egy-egy oldallal, és még sincs akkora sikerem. Sokan nem értik, amit írok, vagy nem tetszik nekik. Nem tudják, hogy ezt nem úgy kell olvasni, mint az újságcikket.
– A könnyű élet tehát csak nem akart bekopogtatni Sándor György ajtaján. Mi maradt az illúziókból?
– A színház azért közel maradt. Előbb Egerben voltam színházi bútoros, majd Szinetár hívott az akkor induló Petőfi Színházhoz. Színpadon voltam, bár nem létező szerepeket kaptam, például a néma tekerőét a Koldusoperában, de ezekkel nyílt színi tapsokat arattam. Én voltam az üdvöske a segédszínészek között. Mint partizánt becsempésztek a színházba, azután ebben a státusomban elsőnek is rúgtak ki. De volt már némi epizodista hírnevem. Megemlítettek a kritikákban. Ilyen előzmények után kerültem 1964-ben az Egyetemi Színpadhoz, ahol Mezei Éva volt az irodalmi estek felelőse. Itt kezdtem én is az önálló művészi életemet. Mindössze egyetlen saját számom volt még. Huszonnyolc éves voltam. Kései, de nem megkésett pályakezdés.
– Mi volt a váratlan siker titka?
– Remélem, nemcsak a tiszavirág-életű aktualitás, pusztán a szókimondás bátorsága, hanem valami időtállóbb esztétikum is. Különben soha nem voltam párttag, sőt mindig kőkemény antibolsevik. Előfordult, hogy Örkény, Huszárik, Garas Dezső, Mándy, Réz Pál, Csurka István rám csodálkozott: te még szabadlábon vagy? Valahogy fű alatt terjedt a hírem, már első önálló estemen ott ült Kellér Dezső. Hamarosan szólista lehettem a Vidám Színpadon, ahol ilyen kivételezés csak az akkori nagymenőknek járt, majd rendszeresen felléptem a Mikroszkóp Színpadon is. Az értelmiség krémje jött az estjeimre, hiszen vadonatúj műfajt teremtettem. Mondtam egy fél mondatot, amit a közönség gondolatban befejezett, ám megleptem őket, mert nem ott folytattam, ahol abbahagytam, hanem úgy, hogy hozzászámoltam az ő reakciójukat is még. Tehát valami váratlan dolgot kaptak. Olyan lehetek majdnem, mint a gondolatolvasó. Ehhez persze a gondolatot médiumként átadni is tudni kell, nem csak átvenni. E tekintetben a csúcs az, ami egyszer Miskolcon történt. Betértünk előadás után egy vendéglőbe, ott üldögélt egy jellegtelen, szerény, bolti eladóhelyettesszerű emberke is, akitől minden előzmény nélkül megkérdeztem: és a Laci mikor írt utoljára? Már három hete, és majdnem belebetegszem ebbe, válaszolta könnyes szemmel. Kiderült, hogy Mensáros Lászlóról beszéltünk. Ezért mondom, hogy mágikus beleérző képességem lehet, látom a szándékot az emberekben.
– Soha nem kapott büntetést a rendszertől, amely oly érzékeny volt az értelmiség „eltérő” gondolataira?
– A csehszlovákiai invázió után bementem a színpadra egy vulkánfíber bőrönddel, amelyikre krétával rá volt írva: „Ami, go home!” És annyit mondtam: Ezek a csehek! Őrületes taps volt. Másnap reggel már feljelentettek. Fél év szilenciumot kaptam. Rózsa Zoltán és Horváth Árpád tartotta a hátát értem. Később Gyurkó László, majd Fehér György filmrendező és mostanában, igen, Gyárfás Tamás. Makovecz Imre! Fekete György! 1970-ben már három tanulmány jelent meg műfajomról, szakmai álarcba bújtatott politikai védelemként, Molnár Gál Péter, Kőszeg Ferenc s a legtöbbször Szalay Károly elemző írásai, mind a mai napig. Széles Klárán kívül még nagyon-nagyon sokakat illene hálásan, köszönettel megemlítenem, de félő, így is elveszünk a nevek tengerében. Tragikomikus volt, hogy én, az eszköztelen ember, mindenféle médiaháttér nélkül, hisz televízióban, rádióban nem szerepeltem, egyre veszélyesebbé váltam. Fogalommá. Zarándokoltak az emberek az estjeimre. Ott ült Pilinszky, Weöres Sándor, Latinovits Zoltán. Sokszor bele kellett mozognom a vastapsba, hogy ne legyen túl nagy a siker. Erőt adott az is, hogy feleségem hitt bennem, segített. Neki nagyszerű az ízlése. Mindig tudta, hol kell változtatni, rövidíteni, hol sok, felesleges a szöveg. A végén már akadt olyan hónap, amikor huszonnyolc–harminc fellépésem is volt. Ezzel szemben az elmúlt tizenkét évben összesen, ha ennyi.
– Amikor televíziós szereplési lehetőséget kapott, megnövekedett a rajongói tábora. Érezte, hogy sztár lett?
– A nagy tömeg számára valóban a Farkasházy Tivadar segítségével és lehetőségéből készülő utcai jelenetek tettek ismertté. Ez 1987-ben történt. Addig csak egy szűk, de hangadó értelmiségi krém előtt voltam a … szóval olyan csúcsszerű. Amikor Hofit megkérdezték, mi a véleménye rólam, azt felelte: én lefordítom prolira, amit Sándor György csinál.
– Azután elkezdett megfagyni a levegő ön körül. Önkéntes száműzetésbe vonult, vagy politikai száműzetésbe kényszerült?
– Az Erkel Színházban, Sinkovits Imre utolsó pódiumi fellépésén, Bessenyei, Eperjes, Balczó András között is nagy sikerem volt. Azután egyre jobban visszafogtam magam, mert éreztem, hogy a siker egy része annak szól, hogy „zsidó” létemre a „nép-nemzeti oldalon” vagyok. Sehogy se szerettem volna ezt meglovagolni. Amikor korábban, még a szocializmus idejében Amerikában léptem fel, akkor is úgy kezdtem az estemet, hogy nem vagyok politikai üldözött Magyarországon. Pedig éppen akkor voltam szilenciumon. De nem akartam, hogy ezért szeressenek. 1990-ben azt hittem, elég a tehetség. Ám kiderült, mit sem ér, ha az ember nem tartozik bele a brancsba. 1978 elején katolizáltam, gyóntatóatyám azóta Jelenits István. 1992-ben az ÉS-ben megglosszáztak, sandán, hogy az akkori kormányon üssenek egyet: Gyurikánk, ennyire rossz a helyzet?!
– Mégis miből derült ki, hogy nem tartozik a brancsba?
– Kisebbik nevelt fiamnál, Dél-Franciaországban voltam, amikor Csoóri megírta azt a cikkét, amiért antiszemitának minősítették. Számomra Csoóri az egyik legfontosabb ember volt, és az itthoni nevelt fiam azt mondta nekem, ha zsidó oldalról nem védem meg, nem áll szóba velem. Elvittem egy írást tehát a Magyar Hírlaphoz, tudtom és engedélyem nélkül cenzúrázva közölték is. Az eredeti, teljes szöveg így végződik: Édesanyám az Auschwitzba menetelő sorból kilépve mentette meg az életét, édesapám zsidó munkaszolgálatosként halt meg Voronyezsben, családomban többen lettek áldozatai a fasizmusnak. Számos barátomnak a szülei 1945 után, a bosszú következtében váltak, szintén ártatlanul, áldozattá. Az indulatokat mindig meg lehet indokolni, de soha sehová nem vezet. Ugyanígy ez a már kialakult „végleges” polarizálódás, megosztottság sem. Elhatároztam hát, hogy életem hátralévő részét még markánsabban – jobb szó híján – a zsidó–keresztény párbeszédnek szentelem. Kérem, m i n d e n k i segítsen ebben! „Mondjátok hát, hogy nem reménytelen.” Úgy tűnik föl, ezt a szándékomat a mai napig nem értik. Kristóf Attila nemrégiben a Magyar Nemzetben így írt rólam: hiszen lényege és szellemisége éppen azt a kultúrát gazdagítja, amellyel a zsidó származású honfitársaink ajándékozták meg hazánkat, a hazájukat, Budapestet: a magyar intellektuális, filozofikus humort és iróniát. Jobboldali, mondják rá, akinek szellemisége Karinthyéval rokon. Miféle gulág ez? „Találkozik az előítéletes az ítélet-végrehajtóval. Csak el ne hamarkodják!” – mondtam jóval korábban egyik estemben. Úgy látom, Kristóf értett meg engem egyedül. Hogy nekem nincsen oldalam. „Ugranék egy jó szóra nyomban”, de nem szólít meg senki. Így nem kellek.
– Van-e, amit megbánt, elrontott, amit másként kellett volna tennie?
– Változatlanul hiszek azokban az értékekben, amelyeket töretlenül próbálok képviselni. Ha látom, hogy egy csoport hasonló értékeket véd, akkor mellé állok. Tulajdonképpen szerencsés vagyok. Nem koptam el, nem járatódtam le, nem untak meg. Tudom, hogy két alázatos embernek egymással nem lehet soha semmi baja. Egykor Esterházy Péteréknél töltöttük mindig karácsony másnapját. Ma, ha becsöngetnék hozzá, talán beengedne, ha épp nem lenne nála senki. De ha megérkezne mondjuk Vásárhelyi Mária, akkor engem el kellene bújtatnia. A barátaink foglyai vagyunk. Talán – biztos – az egekbe vittek volna, ha a liberális oldalra állok. Ennek a nép-nemzeti oldalnak a lelkem, a szívem adtam. Azt hittem, észreveszik, de nem így lett. Mindennek ellenére harmóniában élek magammal. Márai azt írja, az emberek legnagyobb baja, hogy nem tudják magukat elfogadni olyannak, amilyenek a maguk végességében. A mi kitüntetésünk, hogy szerethetjük a hazánkat, és ez jó érzés. Rájöttem, az az igazi boldogság, ha Szent Ferenc-i alázattal tűrjük a megaláztatásokat. Fontosabbak már azok az órák, amikor a szeretteimnek tudok békességet, enyhülést adni, mint a hangos siker. Bár Kosztolányi éppen az ellenkezőjét állítja. Ki a költő? – kérdezi. Az az ember, akinek a szavak fontosabbak, mint az élet.
– Most azonban, úgy tűnik, mozgalmasabb korszak következik az életében. Nemrég megkapta a Köztársaság Elnökének Érdemérmét, s februártól ismét rendszeresen fellép a Budapesti Kamaraszínházban. Új írásokkal készül?
– Egyelőre még a régieket vettem elő. A tíz, húsz, harminc évvel ezelőtti műsoraimat mondom el, egyetlen szó megváltoztatása nélkül. Nem az én szégyenem, hogy aktuálisabbak, mint valaha. Én maradtam, aki voltam.
Sándor György író, előadóművész Budapesten született 1938. április 4-én. 1965-től hivatásos előadóművész, humoralista. 1991-től az Új Magyarország munkatársa, 2000-től a Magyar Nemzet állandó szerzője. Kitüntetései: Jászai Mari-díj (1988), Petőfi Sándor Sajtószabadság Díj (1992), a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (1994. március), Magyar Örökség Díj (1998), a Köztársaság Elnökének Érdemérme (2002).
origo.hu
Helyesírás: Ön tudja, hogy kicsi vagy nagy kezdőbetűvel írjuk ezeket a szavakat?
