Árulás

Ez itt sima luc, darabra add, túl sokat ne kérj érte – mutat Marton a házfalnak támasztott zúzmarás, eldeformálódott bokrokra. A kisebbeket megemeled, mellmagasságban megforgatod, úgy szebbnek látszanak. A kopaszabbak a duglászfenyők, mellettük az ezüstök és az Özvegy normandiai jegenyéi. Mondd, hogy ezek húsvétig sem hullatják le a levelüket, azért ilyen drágák, simít végig egy jó háromméteres fenyőfán Marton. A lényeg, hogy udvarias légy, de nem kell a fenekükbe bújni.
Úgysincs sok választásuk.
Másnap hajnalban Marton sarkkutatónak öltözve imbolyog az udvaron, s amíg a csomóba fagyott fákat dobáljuk az utánfutóra, a vevőtípusokról tart előadást. Bárkinek bármit el kell tudnod adni, a kétdimenziós sarokfenyőt, de még a seprűnyélre drótozott fenyőágakat is, csak a hangot találd meg. Fő az emberismeret és az elegancia, barátocskám, de majd úgyis ráérzel, csap a vállamra Marton.
Csak semmi bénázás.
A piac zsúfolt kis négyszögében kofák, khakiruhás erdei fickók, batyus vásározók keringőznek, vevő még sehol. Piszkosul hideg van, a kéményfüst függőlegesen karcolódik a szürkéskék hajnali égre. Nyakig zsíros lángosszagban, álmosan és bepálinkázva botorkálunk, a tűzoltószertár mögött kakasok krákognak bátortalanul. Miközben a fenyőfákat a falnak és a lámpaoszlopoknak támogatom, Marton egy öregecske stüszivadászt faggat a tőzsdei helyzetről. Itt sem maradunk sokáig, morogja kedvetlenül, és szakértő mozdulatokkal leveri a havat fenyőinkről. Középre állítja a háromméteres normandiait, a gyönyörű fehér ezüstös, puha tűlevelű faóriást, mesterségünk címerét, amelyet a többi jegenyével együtt az Özvegytől vásárolt. Tizenötezer alatt el ne add, köti a lelkemre, mert ráfizetünk.
Nem alkuszunk.
Napkelte előtt megáll az idő, szemem üvegesedni kezd. Táncolni kell, nincs mese, mert a bakancson átsüt a jeges aszfalt. Marton csak röhög, pálinkával kínál.
Türelem, hamarosan beindul a bót, mosolyog rám a szomszéd pultnál álldogáló nagy kalapos cigányember, és eligazgatja a viaszosvásznon disznóölő késeit. Mögötte tarka szoknyás, fehér bőrű, macskaszemű asszony toporog, vaskos szőke copfok tekergőznek fejkendője alól. Magukat meg honnét szalajtották, méri végig az asszonyt Marton. Münk csak olyan rományok vagyunk, tuggya, nevet szégyenlősen a cigány. Udvarhely mellől. Akkor székelyek maguk, igazítom ki, nem románok, hanem székely cigányok. Azt csak maga hiszi, uram, kocogtatja késeit a férfi, mert akármerre jártunk is Magyarban, akármerre kínáltuk a portékánkat, mindenki futott előlünk, mintha mi volnánk a Drakula.
Hirtelen jönnek, Marton épp a kioszknál öblögeti a torkát forralt borral. Talán a falak repedéseiből kúsznak elő, talán már régóta a sötétben várakoznak: kezükben aktatáska, babakocsit tolnak, színültig rakott szatyrokkal egyensúlyoznak, vagy mókusfarkas Mercedes-slusszkulcsot pörgetnek mutatóujjukon hanyagul. Rendkívül vadak. Tekintetük szigorú, ágak között motozó kezüknek sem hisznek. Olykor hátralépnek, fél szemüket behunyva méricskélnek, forgatnak és emelgetnek. Nincs több, kérdik ajakbiggyesztve, miután leszedtem nekik az utánfutóról az összes fát; csak azt ne mondja, hogy mindegyik ilyen gubacsos, ilyen göcsörtös, faggatnak elkomorodva. Mondja csak, hány hete vágták ki őket, kérdik a polgárok, szemük sarkából figyelve minden árulkodó rezzenésemet. A legtöbbet még a nyáron, tavaly augusztusban, válaszolom udvariasan, még bennük van a napsütés, a tűz, az élet íze.
Jönnek a vállalatiak, akik a leghatalmasabb, legszélesebb lucot keresik aulájukba, legyen legalább ötméteres, követelik; és berosálsz, amíg egyedül összekötözöd nyavalyás mamutfenyőjüket. Ezer apró, gyulladt tűszúrás kézfejeden, ágyékodat dögönyözik a karvastagságú ágak, ha elég szerencsés vagy, és nem szakítják szét a spárgát, hogy katapultként vágódjanak újra és újra a lábad közé.
Mindjárt megérkeznek a labancok a határ túloldaláról, azok aztán a legnagyobb parasztok, mondja Marton. Gumicsizmában, trágyás gatyában mászkálnak, kilóg a traktor a szájukon, de schillingben fizetnek, úgyhogy légy odaadó, figyelmeztet. Azt nem értem csak, hogy lehetnek ilyen faszariak: pár száz forintot spórolnak egy fán, de azért átpofátlankodnak ide parancsolgatni.
Kora délelőtt jön a hörcsögarcú emberke, hörcsögarcú feleségével és lányaival, szuszogva vonszolja magával az öntöttvas karácsonyfatalpat – ő a gombhoz keres kabátot. Ez a neked való asztalosmunka, vigyorog Marton, és a kezembe nyomja a fejszét. Amikor belefaragom a fát a tartóba, hogy homlokomra fagy az izzadság, a hörcsögarcú emberke gondosan körbetapogatja a gyantás tövet, billegeti a talpra állított fenyőt, hümmög, tarkóját vakarja, majd azt mondja: adok érte négyszázat.
Ne vicceljen, mondom.
Hórihorgas férfi nézegeti fenyőinket. Semmi baja ennek, forgatok meg egy kétméteres fát, dúsak, egészségesek az ágai, jó terebélyes a szoknyája, akár a szoba közepére is állíthatja. De hiszen két csúcsa van, ember, mordul rám a férfi, nem látja?! Közben megérkezik felesége, együtt ócsárolják a fát. Nézze, mondom nekik lefegyverző mosollyal, külön esztétikai értéket ad a fának, hogy kettős, villás alakú csúcsa van. Milyen szépen mutatna rajta két csillagos csúcsdísz. Ugyan már, legyint a férfi, s nejére kacsint, a szép az lenne, ha az enyém volna kétágú. Ezen mindketten jót vihorásznak.
A feliből mennyit enged, suhintja el a muki a slusszpoént.
Na várj csak, jönnek a nyanyák is, az lesz az igazi mulatság, gyújt cigarettára Marton. Szegény özvegy vagyok, múlt héten halt meg a férjem, kántálja a társam siratóasszonyos hangon. Idén nem állíthatok plafonig érő karácsonyfát, nekem a legkisebb, legbetegebb fácskájuk is megfelel, kééérem. Nincs valami ünnepi hangulatban ez a Marton, ezt gondolom magamban. És mintha olvasna az agyamban, azt mondja: De ne feledd, biznicben nincs karácsony.
Nem alkuszunk, barátocskám.
Jó lesz nekem egy egészen kicsi fenyő is, szólít meg egy zöld lódenkabátos néni. Egyedül vagyok, múlt hónapban temettem el az uramat. Csak a szekrényre tennék egy kisebb fenyőt, az illat kedvéért, néz rám kérlelőn. Marton diadalittasan felnyihog. Nem tetszik ez nekem. Van itt elég zöld gally, kotrok bele az utánfutón maradt fenyőtörmelékbe, abból vihet, amennyit akar, közlöm a nénivel. A legkisebb fáját csak, kisnyudíjas vagyok, mondja ő. Nincsenek kis fáink, de nézze, milyen szépek ezek az ezüstfenyőgallyak, akár ezekből is adok magának, krákogok Martonra sandítva. De az csak a fogait villogtatja, mint akinek arcára fagyott a vigyor. Lassan mozdul, kiveszi a fűrészt a csomagtartóból. Kétszáz forintom talán akad egy fára, töpreng a néni. Nem felelek. Marton közben odaballag a tizenötezer forintos jegenyéhez, puhán a földre dönti, megfogja csúcsa alatt egy méterrel, és elfűrészeli. Szép karácsonyt, mondja a lódenkabátos néninek, és átnyújtja a fehér ezüstös csúcsot.
Nem néz rám.
Na menjünk, mondja végül.