Élet az unión kívül

Van-e élet az Európai Unión kívül? Van. Lényegében ezt üzente Svájc és Norvégia feltűnő hallgatásával a koppenhágai csúcs után az EU-nak. A két ország kormánya testületileg nem foglalt ugyan állást a kérdésben, ám ez a csend igazi üzenet Brüsszelnek.
Az EU-bővítés – mint kiemelkedő világpolitikai kérdés – ugyanis nemcsak (Nyugat-)Európa, hanem Svájc és Norvégia kényes „belügye” is immár évtizedek óta; a belépésről szóló referendumok rendre csúfosan megbuktak mindkét országban. Svájc és Norvégia lakosai több alkalommal azért is szavaztak nemmel a csatlakozásra, mert attól tartottak: az EU-ban nincs nemzeti függetlenség, nincs saját pénz, kvóták alapján szabályozzák a termelést, mérséklődik a jólét, de a hasonló lélekszámú államok integrációja is negatív példával szolgált.
A jelek szerint Koppenhága után sem kaptak különösebb kedvet a csatlakozáshoz a norvégok és a svájciak. Sőt Koppenhága ismét jó alapot nyújt arra, hogy a „kényszerjelöltek” megtorpedózzák az integrációt, noha az unió tárt karokkal várja őket. Aki átlapozza a svájci és a norvég lapokat, erős kritikával találkozik a koppenhágai döntés kapcsán. A két ország vezető kommentátorai az EU által vállalt kötelezettségeket zömében így jellemzik: a szervezet nem verte magát nagy költségekbe a bővítéssel, valamint a belső intézményi reformok meghozatala a kis országok háttérbe szorításának lehetőségét eredményezheti.
Kjell Magne Bondevik norvég miniszterelnök a témát firtató újságírói kérdésre mindössze annyit közölt: valószínű, hogy 2005 és 2010 között az országban ismét referendumot írnak ki a csatlakozásról. Bondevik úgy véli, a kérdésben két népszavazás megtartása lenne célszerű: először arról, hogy az ország kérje-e felvételét, majd a csatlakozási tárgyalások eredményéről. Svájc – még jóval a keleti bővítésről szóló döntés előtt – bejelentette, hogy kész ugyan tárgyalni az unióval egy sor gazdasági és politikai megállapodásról, közöttük a rendkívül kényes adóügyi problémákról is, ám a csatlakozásról hallani sem akar. Svájc ragaszkodik ahhoz, hogy a tíz kérdéskört – amelybe beletartoznak a vámcsalásoktól a rendőrség ügyén át egészen az igazságszolgáltatásig, a menekültügyi politikáig terjedő témák – egységes csomagként kezeljék, és az EU ne mazsolázhassa ki azokat a területeket, amelyekben Svájc együttműködésére számít.
Norvégia és Svájc persze az unió nélkül is jól boldogul. Míg előbbi hatalmas olajkészletei, utóbbi legendás banktitka és kiemelkedően magas életszínvonala miatt csak vesztese lenne a csatlakozásnak.
Nagy kérdés azonban, Brüsszel meddig enged, hiszen a tekintélyveszteségen kívül az EU-nak gazdasági érdeke Norvégia és Svájc mielőbbi felvétele. Arról nem is beszélve, világpolitikai értelemben kellemetlen, hogy a gazdag Nyugat reprezentánsai nem tagjai a közösségnek. Éppen ezért az EU részéről Svájc és Norvégia diszkrét zsarolása megkezdődött, elég csak néhány transzatlanti szerződés hátterére, illetve a fokozatosan keményedő szabályokra gondolni. A Nyugat-Európa szívében fekvő Svájc az EU-val kötött megállapodás értelmében például hamarosan kénytelen lesz uniós normák alapján átengedni a teherforgalmat, míg Norvégia nyersanyagkészleteit, árualapjait speciális sarc „védi”. A két dúsgazdag állam tehát előbb-utóbb ugyanúgy kénytelen lesz alkalmazkodni az európai integrációs döntésekhez, mintha tagja volna a közösségnek. Miként egy brüsszeli diplomata fogalmazott nemrég a Der Spiegelben: Svájc és Norvégia „bedarálása” elodázhatatlan feladat az EU számára. Addig is azonban az egész világ láthatja: van élet az unión kívül.