Karácsonyi könyvesház

A legszebb magyar festmények
Kő

Valamikor szokásom volt, hogy évente kiválasztottam a magam számára azt a könyvet, amely abban az esztendőben a legnagyobb élvezetet szerezte. Ezt az ifjúkori gyakorlatot elevenítettem fel az idén, és máris jelenthetem: az aranyérmes egy magyar–angol nyelvű album lett, amely a 120 legszebbnek ítélt magyar festményt tartalmazza, Amerikából hozott tengerészkék bőrkötésben.
(A válogatást az ELTE művészettörténeti tanszékének kis kollektívája végezte, ezek a tehetséges fiatalok írták a képek elemzését is: Hegedűs Orsolya, Nárai Szilvia, Révész Emese, Rum Attila.) A képek kronologikus sorrendben követik egymást, keresztmetszetét adva a magyar festészet történetének. A reprodukciók a legkorszerűbb digitális eljárással készültek, amely lehetővé teszi, hogy az olvasók hitelesebb és részletgazdagabb élményben részesülhessenek, mint nem egy esetben a kiállítóhelyiségben.
A könyv ötlete Szántó György Tiboré, a Maecenas Kiadó igazgatójáé, aki – többek között – arról nevezetes, hogy olyan feladatokat szeret elvállalni, amelyeket más kiadók reménytelennek ítélnek. A mérce felállításakor ez az album is hiábavaló vállalkozásnak tetszett, ugyanis a képek közel egynegyede külföldön van magántulajdonban. A szerkesztő azonban a fejébe vette, hogy minden esetben az eredeti festményről készítenek reprodukciót, így aztán „utánamentek” a képeknek. Az eredmény mérföldkő lett a XXI. század művészettörténetében, mert hoszszú ideig ebből az albumból fogják reprodukálni a szóban forgó festményeket.
Szántó György Tibor vigyázó szemét egy londoni székhelyű bibliofil társaság (The Folio Society) tavaly megjelent könyvére vetette, amely a világ 100 legszebb festményét jelentette meg hasonló formában. Úgy gondolhatta: talán nem hivalkodó gondolat a 100 legszebb magyar festmény (a Nemzeti Galéria még hozzátett 20-at) összeválogatása és kiadása. De állíthatom: a magyar album kivitelezése felülmúlja a londonit!
Már csak ráadás – mint a verssorok végén a mindent feloldó rím –, hogy minden példány számozott.
(A 120 legszebb magyar festmény. Maecenas Könyvkiadó – Láng Kiadó, Budapest, 2002. Ára: 14 900 forint)

Földi mennyország
Angkor: város a dzsungel mélyén
Lukács

Csak a piramisokkal mérhető az élmény, amelyet a kambodzsai őserdőkből kiásott Angkor hatalmas templomai nyújtanak. A IX. és XIII. század között virágzó khmer birodalom az ég halhatatlan urainak szánta lakóhelyül a templomegyüttest. Az Officina ’96 Kiadó fantasztikus albuma felvázolja a khmer civilizáció erővonalait, bemutatja vallásukat, mítoszaikat, szokásaikat; a társadalmi berendezkedést és a hihetetlen munkával felépített csodát. A khmerek egyedül ezeket az épületeket emelték maradandó anyagból, és az architektúra kialakításakor arra is figyeltek, hogy a kozmikus jelképrendszer a földre vonzza az istenek tekintetét. Az emberek emlékezete azonban véges, a kíváncsi tizenkilencedik századnak kellett eljönnie ahhoz, hogy kiássák a dzsungelből a mesterséges tavak közepére épített lélegzetelállító templomokat.
A turisták számára azonban Angkor, a templomváros soha nem vált olyannyira felkapott célponttá, mint az egyiptomi piramisok. Ez a térség szerencsétlen történelmének is köszönhető, hiszen a huszadik század utolsó harmadában a világ egyik legvéresebb diktátora uralta e tájat, s az általa vezetett vörös khmerek kiirtották Kambodzsa értelmiségét. A helyzet azóta jó irányba változott, e sorok írója például tavaly személyesen is megtapasztalhatta, hogy Angkorba ellátogatni nem veszélyesebb, mint végigsétálni a Józsefvároson. Sziemreap környékén minden igényt kielégítő szállodák várják a pénzesebb turistát, de olcsó szállást sem nehéz találni. Aki látta már a templomvárost, annak is bátran ajánlhatjuk a rengeteg fotót tartalmazó vaskos albumot, aki pedig még nem jutott el oda, kedvet kaphat a kötetből.
A khmer uralkodók terve az volt, hogy a mennyországot lehozzák a földre. Az már nem rajtuk múlott, hogy az elmúlt évtizedekben a pokol pusztított azon a tájon.
(Marilia Albanese: Angkor. A titokzatos ősi khmer birodalom. Officina ’96 Kiadó, Budapest, 2002. Ára: 8500 forint)

Szabadságköltészet
Tamási Áron összegyűjtött elbeszélései
Szakolczay Lajos

Tamási Áront olvasni mindig gyönyörűség. De kiváltképp advent idején. Mert – Dsida Jenővel szólván – „Üdvöz légy, Titkos Eljövő!” Akárhányszor vesszük is műveit kezünkbe, titkot közöl velünk. A megvilágosodás titkát, a szabadságét? Azt a sosem volt égi és földi köztársaságot, amelynek Erdély a neve, és Farkaslaka az „észt és bűbájt” osztó központja? Mondataira várunk, helyzeteire, történeteire, az álomvilágba oltott realizmusra?
Nézzük csak a prózát költőként művelő Tamási mondatait! Fényük, mert a közeget igencsak megvilágítják, helyi fény, ám szinte mindegyikükben rejlik valaminő többlet – a kép, a metafora sugárzása. Ettől lesz a Tamási-mondat mindig több – s ez fölöttébb áll a novellákra –, mint egyszerű közlés. Maga a legszemélyesebb világmagyarázat.
Ha valaki megásta a sírt halott anyjának, és az árverésre szánt házat fölgyújtotta, véghetetlen fájdalmával közel került az összeomláshoz: „ezen a csendes estén ráesett egy szikra a világ szívére” (Tüzet vegyenek!). Az Erdélyi csillagok egyetlen mondata – „valami tragédia történt itten, a falu félelmetes ölében, ahol a halál közös dombon ül a virággal” – ugyancsak jelzi, hogy miféle végkifejletet von maga után a más-más nációból való fiatalok szerelme. Aki vét a tisztesség ellen, akárcsak azzal, hogy a kisgyermek kezéből kiüti a kenyeret, az bűnös: „Amíg embernek hitvány, magyarnak nem alkalmas” (Tulipános téli sapka). És végül az életműre és Tamási Áron erkölcsiségére olyannyira jellemző mondat a Hajnali madárból (amikor a pap meghallja a szülőföldje elveszejtéséről szóló hírt): „én azt hiszem, hogy Erdélyt nem lehet eltemetni soha: az áll, mint egy örök szikla, amelyről lehullhat a fáradt madár, de maga össze nem romolhat”.
Meglehet, kevésbé ismert novellákból idéztem, de bennük ugyanúgy ott van élet és halál, öröm és bánat, hűség és megcsalatás prózaköltészetként élvezhető csodája, mint a remekművekben. Márpedig az Ördögváltozás Csíkban-tól a Himnusz egy szamárral című remekig vagy a Hegyi csatától a Világló éjszakáig, illetve a Kivirágzott kecskeszarvig számtalan ilyen található az életműben. Amikor utóbbiról Féja Géza elemzését olvasom, igazságának adózva nem tudok másra, mint a Tamási-féle teremtésre, a szabadságvirágból – a küzdés szabadságából – kifejlő költészetre gondolni.
(Tamási Áron összegyűjtött elbeszélései, I–II. Szerk.: Ugrin Aranka. Kortárs Könyvkiadó, Budapest, 2002. Ára: 4600 forint)

Az ürücomb meg a ciántea
Roald Dahl meghökkentő meséi
Margittai Gábor

Ifjú férfi vendégeit megmérgező, majd holttestüket kipreparáló nyájas házinéni; szadista férjét életfogytig a megakadt liftben felejtő feleség; szomorú férj, aki azt latolgatja, nyakánál beszorult kikapós nejét fűrésszel vagy fejszével szabadítsa-e ki csodás Henry Moore-szobrából; fogadás Cadillacben, egy kisujj ellenében – megannyi klasszikus történet, mely a legkifinomultabb módon egyszerre hat alantas ösztöneinkre, és csiklandozza intellektusunkat. Roald Dahl ínyencprózát ír: kicsit perverz, kicsit hullaszagú, mindig sebészi pontosságú, légies humorú rémtörténeteket, amelyeket első betűjüktől az utolsóig megmagyarázhatatlan balsejtelemmel kell végigolvasnunk. Hogy a csattanó, a novella ódon boccacciói sólyma még így is fejbe kólintson, nevetségessé tegyen bennünket, kicsinyes megoldási javaslatainkkal egyetemben.
Kétségtelen: Roald Dahl a csattanó, a váratlan novellafordulat zsenije.

Kötetei könyvespolcomon valahol Joseph Sheridan le Fanu, Ambrose Bierce és Edgar Poe szomszédságában tanyáznak: meghökkentő meséinek őse az a szikár, arisztokratikus humorú, az abszurdra és a bizarra rendkívül érzékeny angolszász prózahagyomány, amely a hétköznapi esetekben, figurákban, találkozásokban lappangó démonit szabadítja föl. Illetve – ócska fordulattal – a démoni, a perverz hétköznapiságát, mindenütt jelenvalóságát. Ezért olvassuk mohón Dahl történeteit, szippantjuk magunkba e tüntetően korszerűtlen, ködös és dohos viktoriánus világ szagát; ezért hökkenünk meg látszólag dísztelen, szerény, mégis ravasz novellaformáin; és ezért kenyerez le könnyed bennfentességével és minden szarkazmusát túlélő együttérzésével, szomorúságával.
Dahl, a csattanó zsenije észrevétlenül átröpít bennünket azon a határon, melyen mi gyáván, képzeletben, csak nagylábujjunkkal merünk átlépni. Át a mánia demarkációs vonalán. A Szukits Könyvkiadó kétkötetes gyűjteményes kiadványa minden eddiginél gazdagabb összeállítást ad meghökkentő meséiből.
(Roald Dahl összes meghökkentő meséje, I–II. Szukits Könyvkiadó, Szeged, 2002. A kötetek ára: 2890 és 3200 forint)

A lélek válasza
Régi-új Szerb Antal-tanulmánykötetek
Ferch

Irodalmár körökben illett fanyalogni Szerb Antal tanulmányain. Kritikusai közül némelyek már életében azzal vádolták, hogy nem tiszteli az irodalmat, túl barátságosan beszél róla. Pedig 1933-ban ő nyerte meg az Erdélyi Szépmíves Céh irodalomtörténeti pályázatát, s akkor már komoly tudományos múlttal dicsekedhetett (volna). Számára az irodalom a lélek válasza a sorsra. Az olvasók többsége – immár több nemzedék – talán éppen ezért olvassa úgy irodalomtörténeti köteteit, akár egy regényt. „Ezt is akartam – írta Szerb Antal A királyné nyaklánca megjelenésekor. – Kiemelni az irodalomtörténetet az iskolás porrétegből, eleven valósággá tenni, és ezáltal az emberekbe kedvet önteni ahhoz, hogy ne csak a bestsellereket olvassák, hanem az úgynevezett irodalomtörténeti nagyságokat is.” Erre buzdítanak összegyűjtött esszéi, tanulmányai és kritikái is, amelyeknek témák szerint csoportosított második és harmadik kötetét jelentette meg a Magvető. (Az elsőt az idei könyvhétre adta ki Hétköznapok és csodák címmel.) Bárhol ütjük fel őket, nemigen tudjuk letenni.
A Mindig lesznek sárkányok című kötetben a magyar irodalomra, „a latin leányára” vonatkozó írásokat gyűjtötte össze a szerkesztő. A Magyar preromantika vagy a Vörösmarty-tanulmányok az „irodalomtörténeti lélektan sikerült kísérleteinek” is tekinthetők. Berzsenyiről kevesen írtak olyan szépen és okosan, mint Szerb Antal. Babitsot világirodalmi jelenségként siratja el halálakor, és arra figyelmeztet: a magyar művek vagy költők világirodalomhoz tartozását nem a gyakorlati sikereken vagy sikertelenségen kell mérni, hanem azon, hogy „virtuálisan hozzátartozik-e ahhoz a magasztos és inkább csak elvben létező egészhez, amelyet világirodalomnak nevezünk”. A Kétarcú hallgatás című kötet vegyes tárgyú írásait, útirajzait – köztük a remek humorral és finom iróniával megírt Budapesti kalauz marslakók számára címűt –, nyilatkozatait, interjúit és a Nagy írók kis mondatokban címet viselő kisantológiáját fogja össze. Mindkét kötethez forrásjegyzék is járul. A kitűnő esszék, cikkek közül jó néhány először a Magyar Nemzet hasábjain jelent meg.
(Szerb Antal. Mindig lesznek sárkányok. Összegyűjtött esszék, tanulmányok, kritikák, II. Magyar irodalom, Kétarcú hallgatás. ÖETK, III. Vegyes tárgyú írások. Magvető, 2002. A kötetek ára: 2900 és 1990 forint)

Csavargások rég múlt időkben
Száraz Miklós György lírai képeskönyve
Fehér Béla

A csoda mindig rejtélyes, a titok pedig, mióta ember az ember, piszkálja a fantáziát – éppen ez viszi a világot előre. Az írói titokfejtés persze egészen más, mert az író nem a kvarkok vagy az üstökösök mibenlétével van elfoglalva, hanem mindazzal, ami a tudomány számára érdektelen. Azt szeretné megérteni, ami végső soron megérthetetlen, talán nem is létezik, vagy ha igen, akkor is csak úgy, ahogy a végtelen: csak őbenne ragyog fel, s ebből a fényből jut valamennyi az olvasó homlokára is.
Száraz Miklós György szellemi és valóságos csavargásairól készült útinaplója vagy még inkább kincsestára, sőt „álomfejtése” bevezetőjében így fogalmaz: „A könyvben leírt tárgyak, természeti tünemények, épületek története mind a valaha létezett, ám azóta a múltban fényes katedrálisként alámerült történelmi Magyarország terében és idejében, az elmúlt korok embereinek sorsával együtt bomlik ki.” Vagyis a részletek töltik meg élettel a titkokat. Alig hiszem, hogy tévednék, de regény kerekedik ki Magyarország csodáiból.
A szerző csavargásainak első stációja Csontváry Baalbekje. Tudom, miért. A Baalbek nélkülözi az időt, magába sűríti a múltat és a jövőt. Ezt a képet újra és újra látni kell, mert csak innen indulhatunk el az időtlen, nagy utazásra. A Baalbek utáni első állomás a Baradla cseppkőbarlang, ahol – mint most értesülünk róla – Csokonai is járt egy társasággal, és arra vetemedtek, hogy nevüket bekarcolják egy kőbe. Ezzel szemben Kossuth Lajosnak, aki 1928-ben járt ott, eszébe sem jutott effajta emléket hagyni maga után, hanem a zsebórája számlapját figyelve mérte a két vízcsepp lehullása között eltelt időt.
Az ember ölébe ereszti a könyvet, és hosszasan elgondolkozik ezen, aztán hagyja magát továbbrepíteni, hogy Száraz Miklós György társaságában látogatást tegyen többek között a Hortobágyon, a komáromi várban, járja az erdőket, hogy eljusson az erdélyi templomerődökbe, az esztergomi Bakócz-kápolnába, az ipolytarnóci ősmaradványokhoz, vagy hogy újra meglássa a késmárki evangélikus fatemplomot, a garamszentbenedeki úrkoporsót, a Feszty-körképet, hogy belelapozzon a corvinákba, a Képes Krónikába, s maga elé terítse Lázár deák Magyarország-térképét…
Ezt az utat többször is szívesen megteszi az ember.
A kincskereső és kincstaláló albumot a szöveggel egyenértékű csodálatos fotográfiák egészítik ki.
(Száraz Miklós György: Magyarország csodái. Magyar Könyvklub, 2002. Ára: 6500 forint)

Székely Bertalan, az européer
P. Szabó Ernő

A kilenc évvel ezelőtt elhunyt kiváló művészettörténészt, Szíj Bélát nemcsak az adattár és a műtárgy-meghatározó bizottság vezetőjeként végzett tevékenysége miatt övezte megbecsülés a Magyar Nemzeti Galériában, élete első és utolsó munkahelyén, de kiváló ismerője volt ő a XIX–XX. századi magyar festészet történetének is. Könyvet írt Gulácsy Lajosról, Berény Róbertről, tanulmányai pedig a korszak több jelentős művészéről hagyatékában maradtak fönn.
Közéjük tartozik a Székely Bertalanról írott rövid, ám annál magvasabb dolgozat, amely vázlatos pályaképet ötvöz értő, beleérző képelemzésekkel. Akkor is méltó bevezető lenne a kötetben közölt majdnem nyolcvan reprodukcióhoz, ha csupán összefoglalná mindazt, amit a magyar történelmi festészet egyik legnagyobb alakjáról tudniuk „illik” a kései generációknak – majd száz évvel Székely Bertalan halála után (a Kolozsvárott 1835-ben született festő 1910-ben hunyt el Mátyásföldön). Szíj Béla tanulmánya azonban ennél többre vállalkozik: hangsúlyok áthelyezésével, műcsoportok kiemelésével, no meg a művész és kora közötti kapcsolat néhány mondatos elemzésével a művészi korszerűség, a vizuális műveltség napjainkban ugyancsak aktuális kérdéseire hívja föl a figyelmet. Miközben ismerteti azokat az értékeket, amelyeket a romantikus történelmi festő hozott létre, megmutatja a „másik” Székely Bertalant is, aki életképeivel, Szadán festett kései tájképeivel az európai léptékkel mérhető művész fontosságára hívja föl a figyelmet. A Székelyt még személyesen is ismerő Réti István festőművész megállapítását idézve: „Kisebb méretű tájképei a természetlátás igazságában… s a kifejezés bátorságában messze megelőzik nemcsak a hazai és német kortársainak, de a francia impresszionistáknak az alkotásait.”
(Szíj Béla: Székely Bertalan. Corvina Kiadó, Budapest, 2002. Ára: 6600 forint)

Az államalapító
Tanulmányok, források Szent Istvánról
Fáy

A Szent István-kutatásban fordulópontot jelentett az államalapító halálának kilencszázadik évfordulójára készített 1938-as emlékkönyv. A háromkötetes, Serédi Jusztinián szerkesztette munka csaknem minden hozzáférhető információt feldolgozott, és a történeti források pusztulásának becsült mértéke miatt nem sok remény mutatkozott arra, hogy ismeretlen adalékok kerülnek elő a későbbiekben, amelyek jelentősen átformálják az államalapítóról kialakult képet. Ám a történelemtudomány felgyorsult fejlődésének következtében az elmúlt rövid idő alatt számos történész igyekezett változtatni az 1938-as emlékkönyv sugallta, többé-kevésbé egységes képen. E törekvések közül a legjelentősebb a közelmúltban elhunyt Györffy György munkássága, aki a források újraértelmezésével, a vizsgálódásból eddig kiszorult adatok felhasználásával tudott újat mondani.
Az elsőként 1977-ben megjelent Györffy-monográfiával persze nem zárult le Szent István és kora megismerésének szándéka, a kutatás több különböző aspektus szem előtt tartásával folytatódott, de egy átfogó szintézis elkészítése, úgy tűnik, még várat magára. Veszprémy László ebben az „átmeneti” korban választotta az öszszegzésnek e sajátos, de hagyományos formáját, amely mind a szakemberek, mind a nagyközönség érdeklődésére számot tarthat. A Szent István és az államalapítás című gyűjtemény mindenekelőtt tartalmazza a szövegforrások meghatározó csoportját; korabelieket és későbbieket, mint az egyik találó fejezetcím nevezi, az emlékezet forrásait. Olvashatunk tanulmányokat a Szent István-recepció történetéről, a koronázási jelvényekről és a Szent Korona-tanról, Szent István alkotásairól és környezetéről, végezetül az államalapítóról kialakult kép napi politikai kapcsolatairól, elsősorban a XX. század tükrében.
A válogatás határozott és elgondolkodtató képet sugall. Tükröt tart az egyes részkutatásoknak, a kutatástörténetnek, a hatástörténetnek és a politikának egyaránt.
(Szent István és az államalapítás. Szerk.: Veszprémy László. Osiris Kiadó, Budapest, 2002. Ára: 7980 forint)

Lobogók kézikönyve
Történelem zászlókban elbeszélve
Szikszai Péter

Népek, nemzetek történetéről sem könnyű lebilincselő könyvet írni, hát még nemzeti jelképekről. De hogy nem lehetetlen, azt bizonyítja Alfred Znamierowski lengyel szerző Zászlóenciklopédiája. A kötet ékes példája annak, hogy a történelmi segédtudományok eredményei is érdemesek a szélesebb olvasóközönség figyelmére. A zászlótan (vexillológia) segítségével bepillantást nyerhetünk a nemzeti jelképek történeti fejlődésébe és jelentésébe. A kötet rengeteg illusztrációval mutatja be a korábban nem közismert szempontokat, amelyek révén a különböző zászlók csoportosíthatók. Nem is gondolnánk, mennyi történeti összefüggésre világítanak rá például az arab országok vagy a régi királyi családok lobogóinak színösszeállításai, mintázatai. A történelem folyamatába helyezve gyakran látott, de érthetetlen szimbólumok jelentésére kapunk a szerzőtől magyarázatot.
Az enciklopédia lapozgatása során nemcsak a jelképek világa nyílik meg előttünk, hanem a népek évszázadai is leperegnek szemünk előtt. A könyv a csaták első zászlótartójától a nemzetek hivatalos zászlaiig követi a lobogók változásait és hagyományait. Nem maradtak ki a különböző szervezetek lobogói sem, amelyek történetéről az átlagember annak ellenére kevesebbet tud, hogy némelyik keletkezése nem évezredekre megy vissza, hanem csupán néhány évtizedre.
Bár Znamierowskitól a lengyel–magyar barátság szellemében több adatot várnánk a magyar nemzeti trikolór kialakulásáról, sajnos csalódnunk kell. A könyv meglehetősen szűkszavúan tárgyalja az Árpád-sávostól a lyukas zászlón át a koronás címeres lobogóig ívelő jelképtörténetet. Ennek ellenére a gazdag képanyag és az informatív stílus értékessé teszi a kötetet, amelynek minden történelmet kedvelő ember polcán ott a helye, a krónikák mellett.
(Alfred Znamierowski: Zászlóenciklopédia. Nemzetek, országok és népek zászlóinak és lobogóinak legteljesebb kézikönyve. Athenaeum 2000 Könyvkiadó, Budapest, 2002. Ára: 6980 forint)

Radioaktivitás és művészet
Színes tudománytörténet
Major Anita

Hogy kerül a Halley-üstökös mellé a növények szexualitása, vagy a röntgensugárzás és a radioaktivitás közé a tudattalan leírása? Mi köze a csimpánzok viselkedésének a földön kívüli civilizációkhoz, a poszméhek repülésének a férfiasság génjéhez? Persze: ez csak játék. Az első pillantásra tematikai zűrzavarnak tűnő „nagykönyv” ereje éppen e témák rapszodikus egymásutánjában van: időrendi sorrendben mutatja be a szerkesztő a fejlődés jelentős állomásait, Kr. e. 35 000-től Kr. u. 2000-ig válogat. A cikkek végén található hivatkozások azonban eligazítanak az egymástól nagyon távoli témákban. A kettős spirálnak, a genetikai unokatestvéreknek vagy a humán genomnak már van némi köze a férfiasság génjéhez.
A fejezetek felölelik a hagyományos természettudományokat éppúgy, mint a pszichológiát, régészetet, paleoantropológiát, orvoslást, matematikát, de a technológia is szóba kerül, ha közvetlen tudományos eredményekhez vezetett. Ahogy Robert K. Merton szociológus megfogalmazta: „A világ legnagyobb része a feltétlen hitre épül, de a tudomány világa erénynyé tette a kételkedést.” A könnyen érthető, rövid ismertetőket külön-külön olvasgatva közvetlenül megismerhetjük a tényeket, de elmélyült áttekintéssel fejlődésvonalat is kapunk. A történeti perspektíva gyönyörű képanyaggal lesz teljes: az összeállító nem titkolt célja, hogy hidat verjen a tudomány és a művészet között tátongó szakadék fölé. Vállalja: minden válogatás elkerülhetetlenül szubjektív, s így a tudomány is lehet ízlés dolga.
(A tudományok nagykönyve. Kossuth Kiadó, Budapest, 2002. Összeállította: Peter Tallack. Ára: 9900 forint)