A mai kurzus kárvallottjai

A (tudományos) szocializmusnak nevezett, majd kommunizmussá vedlett utópia születése pillanatától kezdve egyház- és keresztyénségellenes volt. A transzcendens megváltást elvető és önmegváltásban tévelygő ultranacionalista kollektivizmus képviselői a keresztyén hitet a nép ópiumának s az elnyomók és kizsákmányolók fegyverének tekintették, amellyel szemben a földi paradicsom lehetőségét hirdették jobb ügyhöz méltó buzgalommal. Nem vitás az, hogy az egyházak – mint e világi intézmények is – sok hibát, sőt bűnt is elkövettek, s a hatalomhoz kötődő „konstantinoszi” egyház kritikája gyakran teljesen megalapozott volt.
A heves egyházellenesség kommunista hagyománya azonban a hibákat és bűnöket a hit és az egyház kiirtásának igazolására használta csupán, és nagy „tudományosságában” tudomást sem vett a lélek és a szellem mélyebb szükségleteiről (hiszen azok – véleménye szerint – csupán az anyagi lét függelékei voltak). Nem csoda hát, ha a hívő keresztyének és az egyházak nem kedvelték a kommunizmust, s önvédelmük jegyében alkalmanként vállalták a politikai harcot is. Ezt a magatartást aztán halálos bűnnek tekintették azok, akik saját hitük szerint hivatottak voltak az emberiség felszabadítására. S az áltudományos ideológia pótvallássá lett, amely semmiféle versenytársat nem tűrt el.
Az úgynevezett proletárdiktatúra teljes kiépítése után lényegében már csak az egyházak és a vallásos hit maradt olyan szervezett társadalmi erő, amelyet a kommunisták nem uralhattak közvetlenül. Közvetve azonban az egyházakat is gettóba zárták, s a legdurvább eszközökkel szekularizálták a társadalmat. Vulgármaterialista kényszerneveléssel irtották a hitet, és erőszakosan léptek fel a „túlságosan” aktív lelkészekkel és hívőkkel szemben. Normává tették a hitetlenséget, irtva a lélek és szellem egyéni, valamint közösségi autonómiáját. A magyar kommunisták nemzet- és egyház-/hitellenes beállítottsága ritka erős doktrinérizmussal érvényesült, sok pragmatikus elvtársukkal ellentétben ők az ateizmust valóban magasabb rendűnek (s persze „tudományosnak”) gondolták.
Az egyházak a kommunizmus idején szabadon támogathatták a kommunizmust, egyetérthettek annak népboldogító politikájával s persze kinyilváníthatták azt is, hogy a „haladás” és a keresztyén hit kiválóan összefér egymással. A kollaboránsok és a kényszerítettek tehát egyértelműen politizáltak. Merhettek volna mást tenni? Az egyházakat és az államot olyan jól elválasztották egymástól, hogy az egyházakat teljesen államosították, noha – az elvek miatt – persze állandóan „párbeszédet” folytattak velük. Érdekes módon a párbeszéd mindig a szocializmus igazát igazolta. Szóval, minden rendben volt. Az egyházak elhalása – bosszantó lassúsággal ugyan – haladt, már magyar modell is volt rá, ahogyan önálló (protestáns) teológiát is kaphattak erre nézve a világ haladó erői.
S aztán a rendszerváltás után felháborító módon mégiscsak jelentkezett az örök ellenforradalmi „klerikális reakció”. Bágyadtan és bátortalanul, de világos lett, hogy – a nem kevés gyakorló békepap ellenére – az egyházak megmaradt népének zöme nem a haladó erőket fogja támogatni. S az idők múlásával az egyházak nem óhajtottak a számukra kiépített gettóban maradni, s obskurus tanaikat még a politikában is hirdetni merészelték. Kész fasizmus, antiszemitizmus és a Horthy-rendszer kezdte fenyegetni a mit sem sejtő magyar népet. S így a szólásszabadság legnagyobb dicsőségére sorompóba állt a legprimitívebb s a legprofibb médiahad azért, hogy a sötét szándékú papokba belefojtsa a szót.
Első követelésük az lett, hogy a korábbiakkal, tehát a reálszocializmussal ellentétben az egyházak ne politizáljanak (bár a „haladó erők” támogatása meg volt engedve, amit alkalmanként „haladóan hívő értelmiségiek” s különös szekták példája mutatott). Egyszerűen semmi köze az egyházaknak a politikához, azzal foglalkoznak a szakszervezetek, a gyermekbarátok, az antifasiszták, a tsz-elnökök szervezetei, a humoristák stb., egyszóval bárkik, akik a szocialistákat és a „liberálisokat” támogatják. A papok hallgassanak, hiszen egyébként is csak pénzt akarnak s persze a Horthy-rendszert visszahozni.
A rendszerváltozás előtti és utáni liberalizált kommunisták egyszerűen nem értik azt, hogy az egyházak közéletileg/politikailag elsőrendűen értékelvű szervezetek, csak másodlagosan követik létezési érdekeiket. S azt pedig egyenesen tűrhetetlennek gondolják, hogy az értékelvű – hitbeli alapokon nyugvó – magatartásuk egybeessen nem kommunista, illetve nem materialista ideológiákat valló pártok felfogásával. Érdekes módon fel sem merül bennük, hogy ha a szakszervezetek – állítólag – eleve baloldaliak, akkor – értékelvileg – az egyházak zöme miért ne lehetne akár „jobboldali”. S különösen is miért ne lehetnének a történelmi egyházak azok – amelyek azon túl, hogy a kommunisták egyik legfőbb áldozatai voltak – miután nem várhatnak sokat attól a baloldaltól, amely akár a legobskurusabb szektákat is favorizálja velük szemben. Ha a vallásszabadság libertinus értelme az, hogy a magyar vallási piac legyen minél kuszáltabb s primitív – alkalmanként tisztán üzletes – „új vallási szervezetekkel” lehessen sarokba szorítani a történelmi egyházakat, akkor a baloldal miért csodálkozik rokonszenvhiányon a történelmi egyházak hívei körében?
A nagyrészt szétesett magyar társadalom értelmes regenerációjának legfőbb bázisai a keresztyén történelmi egyházak. Ezt az előző kormány fel- és elismerte. Érthető hát, ha kedvező visszhangra lelt. E felszabadult keresztyénséget kormányzati (pénzügyi) nyomás alá lehet helyezni – mint ahogyan az a Horn-kormány idején is történt – de megfélemlíteni már nem nagyon lehet. S hiábavaló bevetni a hívő tagozatokat, és az alkalmi „hitvalló” értelmiségiek is zömmel hiába fáradoznak, a megmaradt és öntudatosodott keresztyén népet ezzel csak megerősítik hitelvi/értékelvű közéleti-politikai döntéseiben. A fenti sorokban nincs semmiféle fenyegetés, pusztán állampolgári öntudat. S annak a természetes meggyőződésnek a kifejezése, hogy a politikai erőszakos diktatúra után elfogadhatatlan holmi politikailag korrekt szellemi-médiabeli uniformizálás. A keresztyénség nem lehet „liberális”, mert akkor felszámolja önmagát, viszont a keresztyénség közel áll az értékkonzervatív politikai irányzatokhoz. A hívő keresztyének – amennyiben rajtuk áll – mindenkivel békében akarnak élni, de az üzletes materializmussal nem kötnek, köthetnek kompromisszumot s jogaikat sem adják fel csak azért, hogy „haladó voltukért” megdicsérjék őket, vagy netán azért, hogy több pénzt kaphassanak.
Nem csoda ezért az, ha a szociálliberális média mellett a kormánypolitika is támadásba lendült. Megindult mindenhol az „egyházi pénzek” lefaragása vagy – például a szociális gondozás területén – az egyházak egyesületté degradálása. Nyilvánvaló az is, hogy újra (mint Hornéknál) sorra kerülnek az egyházi iskolák is. S közben – mint a be nem hódolók esetében szokásos – zúgni fog állandóan a jól fizetett gyalázkodó médiakórus, hogy… Hogy aztán az européer miniszterelnök esetleg itt is „nagyvonalú” – vagyis a törvényeknek, szerződéseknek megfelelő – megbékítési ajánlatot tegyen. Az uraknak csak egyféle forgatókönyvük van, s egyetlen létértelmezésük, amelynek lényege: mindig ők legyenek hatalomban. Ha ennek valaki nem áll így vagy úgy útjában, akkor élhet mindenki szerényen kijelölt kuckójában.