Anatómiai kísérletek ’56-os kivégzetteken?

Sárgás, a szélein megtépett, géppel teleírt papírlapot kaptam egy orvos ismerősömtől. Még az ötvenes évek végén írta le, amit végzős orvostanhallgató korában élt át a Sebészeti, Anatómiai és Műtéttani Intézet bonctermeiben. Mint mondta, eddig azért nem mert előhozakodni ezzel a szörnyűséggel, mert félt a megtorlástól: még élhetnek azok, akik tudnak minderről, és a bosszú bizonyára nem maradna el. De a titkot nem akarja továbbra is magában tartani, ezért nekem adja felhasználásra a megsárgult iratot, természetesen inkognitóját megőrizve.
A kérdés óhatatlan: mennyire vegyem hitelesnek a leírtakat, s azok közzétételével nem szakítok-e fel újabb sebeket? A feljegyzett tapasztalatok azonban tényszerűségük miatt hitelesnek, elképzelhetőnek tűntek, sőt az akkori vérgőzös boszszú halottgyalázó „megoldásai” – mint például az, hogy a kivégzetteket dróttal összekötözve, arccal lefelé földelték el, vagy eltörték Maléter Pál lábát, mert nem fért el a koporsóban –, nos, ezek az embertelen módszereket igazolták.
Ennek ismeretében döntöttem úgy, hogy az 1956-os forradalom utáni véres megtorlás teljesebb megismeréséhez arról is tudnunk kell, mi történhetett a budapesti orvostudományi egyetem bonctermeiben.
A feljegyzés szerint mindkét intézet a gyakorlatok céljából kapott holttesteket. Ezek az anatómiai intézet pincéjébe érkeztek meg, ahol a boncmesterek – ahogy a világ összes orvosi egyetemén – formalinban tartósították azokat. A halottak egy része idős korában hunyt el, hozzátartozó nélkül, valamelyik elfekvőkórházban, de időnként – említi meg orvos ismerősöm – a kivégzőhelyekről érkeztek a hullaszállító autók. Természetesen a bonctermekben elhelyezett holttestekhez személyazonosító nem volt mellékelve, de voltak gyanús jelek, amelyekből az egyszerű orvostanhallgató is rájöhetett, hogy ki fekszik a boncasztalon.
A többször összehajtott papírlapon a szöveg így folytatódik: „A Sebészeti, Anatómiai és Műtéttani Intézet által használt boncteremben a gyakorlatra érkező felsőbb éves egyetemisták is döbbenten konstatálták, hogy a terem oldalfalai mellett alumíniumvödrökben levágott emberi fejek láthatók. Ezek nem idős emberek fejei voltak, hanem fiatal és középkorú férfiakéi. Ugyanis az anatómián az öregeket kopaszra borotválták, ezek viszont »megtartották« hajukat”. A gyakorlatvezető tanársegéd – emlékezik vissza a tanú – azonban nem sok időt hagyott a csodálkozásra, hanem nyomban felszólította a legközelebb álló hallgatót: „A kolléga a fejet a hajánál fogva gumikesztyűvel kiemeli a vödörből, a boncasztalra helyezi, kezeivel rögzíti, a mellette álló kolléga lesz az asszisztens, kampózik, és a következő hallgató gyakorolja a műtét elemeit.” Orvos ismerősöm szerint azonban a levágott fejekkel a nyak minden esetben azt a „szöget” zárta be, amely jellegzetesen az akasztásnál jön létre.
Emlékeinek valóságát az is alátámasztja, hogy évekkel később, a hatvanas évek elején, egy április negyedikei ünnepségen, egy nevezetes veterán kommunista újságírónő volt az orvosokból álló ünneplő közösség díszvendége és szónoka. A következőket mondta: „Elvtársak! A mi rendszerünk magasabbrendűségét bizonyítja többek között az is, hogy míg a nyugati egyetemeken kénytelenek a medikusok műanyag bábukon tanulni, nálunk annyi a hulla, amennyit akarunk!” Ezt nyilván ő sem gondolta végig, de tanulságos elszólás volt, és sajnos igaz – jegyezte meg főorvosunk.
Több, akkor sebészeti gyakorlatát ott végző volt medikust is megkerestem. Ezekről az évekről azonban nem szívesen beszéltek, sőt többen elzárkóztak minden megerősítéstől. Az intézet professzora a hatvanas években elhagyta az országot. A kivégzéseknél tevékenykedő igazságügyi orvos szakértők már mind meghaltak.
A múlt és a lelkiismeret azonban kísért; semmi nem marad titokban. Ennek ellenére úgy tűnik: jelenleg a félelem a nagyobb úr. A holtak már nem beszélhetnek, az élő tanúk pedig nem mindig akarnak megszólalni. 1956 életben maradottjai közül egyre többen érzik úgy, hogy ki kell beszélni a történteket, amíg lehet. Az Angyal-csoport egyik még élő tagja, aki utolsóként beszélt a kivégzés előtt Angyal Istvánnal, és akit már csak az oxigénpalack tart életben, sok mindenről szeretne beszélni. Már nem fél. Őt nem végezték ki, másként büntették. Hosszú, hosszú börtönévekkel és azzal, hogy télvíz idején egy szál ingben napokig térdepeltették a pufajkások a szénrakás mellett. Az ütlegelés, a verés a szeme világába került. A múlt miatt nemcsak lelke zaklatott, de annak nyomait megromlott egészsége is viseli. Mint mondta: ha sípolva, zihálva is, de fel kell tárni az igazságot.