Kedves ismeretlen barátom! Örömmel olvastam felhívásukat, hogy jelentkezzen, aki magyarnak vallja magát. Mi itt, Iglón nem sokat tudunk egymásról. Talán az az oka, hogy nagy a korkülönbség közöttünk, a fiatalok meg egybeolvadtak a szlovákokkal. 50 éves vagyok, a Bodrogközből kerültem ide a főiskola elvégzése után, a férjem szlovák származású, de határvidéken nevelkedett, és megtanult magyarul. Az idősebbik fiam, János a lőcsei kórházban orvos. Tökéletesen bírja a magyar nyelvet, mert ötéves koráig a nagymamánál nevelkedett. A kisebbik fiam, Andrej már kevésbé beszél, de jól ért magyarul.”
„Ma került kezembe az újság, és érdeklődve olvastam a hirdetést. Én Budapesten születtem, ott éltem 12 éves koromig, ekkor a szüleimmel átköltöztünk Pozsonyba. Most lesz három éve, hogy Kezmarkon lakom. Bevallom, a hirdetés meglepett, mert mióta itt lakom, még nem hallottam senkit se magyarul beszélni. Különben 51 éves vagyok.”
„Szeretném megtudni, milyen alapon működik a klub, mi a célja, tevékenysége, mennyi a tagja, és a Magyar Koalíció Pártjáról is néhány információt, például lehet-e tagja szepesbélai lakos. Örömmel várom válaszukat.”
-------------------------------------------
Mikor átlépjük a határt, elkezdődik. Untig ismerjük az érzést, rettegünk tőle, birkózunk vele, mégis minden alkalommal belénk hasít. Kis magyar határpszichózis. Tegyük szívünkre a kezünket: melyik népnek jelent még ekkora megaláztatást egy szimpla Kárpát-medencei vonatút? Melyiknek kell sunyt fülekkel visszasompolyognia régi városaiba, amelyekről lassan a művelt nagyvilág is elhiszi, hogy sohasem volt a mi tulajdonunk, kezünk munkája, lakóhelyünk? Melyiknek kell a vonatablakon át indulatosan vagy melankóliával bámulnia lerombolt, idegen feliratokkal, lobogókkal zsúfolt városközpontokat, omladozó kastélyokat vagy monarchiabeli állomásépületeket, amelyek előtt meghökkentő otthonossággal várakoznak a betelepedők? És elcsöndesednie Kassán, Nagyváradon, Pozsonyban, Gyulafehérvárott, amikor a kupéba idegenek telepednek, nehogy kivívja a jöttmenteknek járó roszszallást?
Utazzunk elvakultság, érzelgősség, nosztalgia nélkül, kordában tartva kultúrfölényről, származásról, érkezési sorrendről koholt nemzeti ködképeinket. Utazzunk pusztán azért, mert a térség történelmi egységét, az együttélés, a tolerancia emlékeit szeretnénk fölfedezni, cölöptologatás és agresszió nélkül; mert viszontlátnánk elhagyott és elhagyatott szigetkultúráinkat…
Ám amint átléptük a határt, az út kísértetfalvakhoz, kontúrjait vesztett, láthatatlan városokhoz visz. És tönkretett emberekhez.
Csak a miheztartás végett.
-----------------------------------------
„Szepességben élő magyarok, kérem, adjatok hírt magatokról baráti kapcsolat és megismerkedés céljából, örülni fogok minden korosztály képviselőinek. Köszönöm.” Összesen nyolc alkalommal, három szlovák és magyar nyelvű újságban jelentette meg a hirdetést a Késmárkon élő Jordán József, hogy kitörjön az elszigeteltségből, s az MKP helyi szervezetének elnökeként megkezdje a szepességi magyarság szervezését. Poprádról, Iglóról, Késmárkról kapott választ. Szám szerint öt levelet. Rövid időn belül az iglói magyar értelmiségi házaspár magánéleti indokokra hivatkozva elmaradt a találkozókról. A késmárki hölgy sem ér rá mostanában. Veszteség: 40%.
– Az a fő baj, hogy senki nem tud a szepességi magyarokról – mondja Jordán József indulatosan. – Nem tudunk egymásról sem: a szomszédban is lakhatnak magyarok, akkor sincs fogalmunk róla. És ha volna is anyaországi érdeklődés, azt itt, a Szepességben mi nem érzékeljük. Sajnos a szlovákiai Magyar Koalíció Pártja ugyancsak mostohagyerekként kezeli a szepességi magyarokat, mert nem vagyunk számukra érdekesek – fűzi hozzá Jordán József. – Úgy tekintenek ránk, mint Borneón az orangutánokra: egzotikumként. Szlovákia egyik legnagyobb megyéje a 860 ezer lakosú Eperjes megye (Pre¹ovsky kraj: a történelmi Magyarország Szepes, Sáros és részben Zemplén vármegyéje tartozik ma ide – M. G.); ebből mintegy nyolcszázan vallották magukat magyarnak a legutóbbi népszámláláson. A megye lakosságának 0,8 százaléka szavazott az MKP-ra; érthető, hogy ez a törpe kisebbség nem kelti fel a figyelmüket, hisz semmi remény arra, hogy a közeljövőben nagyobb magyarpárti választási aktivitást lehetne itt kicsikarni.
– Miért vállalja mégis a szélmalomharcot, ha nem sok remény van magyar közösségek toborzására?
– Nézze, a Szepességben három MKP-szervezet is van: Késmárkon, Tátralomnicon és Poprádon. Ezt jó üzenetnek tartom, mert így a Szlovák Nemzeti Párt nem vághatja az MKP fejéhez, hogy csak a magyarokkal törődik, és hogy etnikai alapon politizál, nem pedig univerzális párt módjára. (Ezt éppen a nacionalisták kérik számon!) Így Bugár Béla joggal mondhatja: kérem, a Magas-Tátra alatt is működnek pártszervezetek, pedig arrafelé alig vannak magyarok – mutat rá Jordán. – Mindezzel azt akarjuk üzenni a szlovák közösségnek, hogy az MKP olyan politizálást folytat, mely mindenkinek elfogadható. Talán nem eredménytelenül: noha a népszámláláskor öten vallották magukat magyarnak Poprádon, legutóbb ott mégis több mint négyszázan szavaztak a magyar pártra.
Jordán úr tehát fáradhatatlanul verbuválja a magyarokat a Szepességben. S hogy a lemorzsolódások után kik maradtak a késmárki csoportosulásban? Igazi társasági urak és úrhölgyek: egy kálnói és ádámföldi Bornemissza; egy svéd–német arisztokratacsaládból származó Kostelniková-Zwillingová; és az ősi szepesi szász nemesi família leszármazottja, egy farkasfalvi Wieland. S velük a makacs halottak: sok-sok emlékmagyar.
Ők fognak nekünk nyilatkozni.
-------------------------------------------
Ezek a felsővidéki földesuraságok másfélék ám, mint az alföldiek. Gőg, hiúság van bennük elég, talán több is, mint amennyi kellene; kastélyban laknak, és a hegytetőn mindig akad egy romba dőlt bástya, amelynek helyén egykor a családi vár volt. Mindemellett roppant szegények a földesuraságok, és gyakori az olyan lakott kastély, amelynek papirossal van beragasztva a verandája, üveg helyett – mélázik Krúdy Gyula, aki mondatainak ódon illatát, Szindbádjának középkorias vándorszenvedélyét, halódó polgárvilágának cicomáit, joviális nyugalmát szepességi diákéveiből tanulta. Krúdy rögeszmésen ragaszkodik ahhoz, hogy őszülő, potrohosodó novellahőseit visszautaztassa Késmárkra, Lőcsére, Podolinba, hogy aztán keserűen megállapíthassák: a régi házakat lerombolták, már a „Zsigmond király”-hoz címzett kocsmában is savanyú bort mérnek, és egyre kevesebb alföldi cseregyerek érkezik az egykor lengyel zálogba csapott kisvárosokba német nyelvet tanulni.
Mit szólna ma Szindbád bánatosan bolygó kísértete?
Igazán nem állíthatjuk, hogy nincs nyomuk a girbegurba, fölfelé kígyózó utcácskáknak, amelyeket mindkét végükön boltívek zárnak; hogy nem láthatók az omladozó bástyáknak támaszkodó, omladozó házak, a megfeketedett fahidak, és az udvarokon a kerekes kutak, melyek egykor az egész várost betöltötték nyikorgásukkal. Nem mondhatjuk, hogy nem állnak a dohos kúriák, amelyeknek pincéjében ki tudja, miféle zsoldos katona fegyvereit eszi a rozsda még ma is. Megvannak hát az óvárosok, bár mintha zsilettpengével vágták volna le széleiket: néhány lépés, és egy-egy kongó sikátorból, félbehasított udvarházból panelrengetegbe, sztálinbarokk lakótelepekbe botlunk.
De egyvalamit biztosan nem láthatunk: a szepességi polgárt, aki anyatejjel szívta magába a függetlenség, a méltóság, a szolidaritás és az irónia szabadságjogait.
Láthatatlan polgárok, zárványvárosokban.
A környezet már elszokott attól, hogy itt magyarok is éltek és élhetnének, mondja Jordán József. Az utcán nem hallani, csak szlovák beszédet; és a betelepített falusi szlovákságnak fogalma sincs arról, milyen magyar–német múltra tekint vissza a cipszer föld – de nem is érdekli őket. Mivel ma nem látnak magyarokat, úgy vélik, ez a térség mindig is háborítatlan szlovák tenger volt. Mindenki más betolakodó.
Sehol olyan büszkék nem voltak a magyarok az államra, a címerre, a nemzeti történelemre, mint ezeken a helyeken. Minden ember büszkén verte magyarságáért a mellét, minden lányka nyájas volt, minden kémény boldogan füstölgött, amikor a magyar diákok betették ide a lábukat – emlékezik meg Krúdy Gyula a húszas években arról a tájról, amelyet a tatárjárás óta leginkább szász telepesek civilizáltak. Mely sokáig őrizte a talán kabar, székely határőröktől származó ősi önkormányzatiságát, a lándzsás nemességet, és amely magyar királyi könnyelműségeknek, pestisjárványoknak, szomszédvári hadakozásoknak köszönhetően lassan elkoptatta gazdagságát és tekintélyét. Az egykor zálogba csapott városok a Lubomirsky grófok óta ma is tunya álmukat alusszák.
Késmárkra a hetvenes években települt be a szlovák parasztság a környező hegyvidékből: szocialista lakótelepek épültek számukra, míg az óváros elhanyagolt, komfort nélküli házaiba a városi tanács a rohamosan gyarapodó cigányságot költöztette.
– Ma ezek az egykori szlovák gazdálkodók érzik magukat a legtősgyökeresebb késmárki polgároknak – csóválja a fejét Jordán József. – Pedig hétvégenként szinte kiürül a város, mint egy kisvárosi kollégium: igyekszik mindenki haza falura, a szülői házba tojásért, tyúkért. Ám ha hétköznap találkozol velük az utcán, meg sem említheted, hogy ők, ne adj’ isten, nem született késmárkiak.
– Hogy számolnak el ők Késmárk történelmével?
– Egyszerűen – legyint Jordán. – Jó példa Szlovákia legnagyobb festőművészének, Mednyánszky Lászlónak az esete: az itteni sajtó szerint e szlovák festőzsenit a magyarok szellemileg kisajátították. Ellopták. Az egyik cikkíró fölteszi a kérdést: „Vajon ezek után mi fog történni a képeivel?” Ez a szlovák média tömegpszichózisának lényege: a magyarokat olyan nemzetnek tünteti fel, amelyik csak arra vár, hogy kikezdjen valakivel, és hogy idejöjjön, s teherautóra pakolja Mednyánszky minden képét. Másik példa Késmárk cipszer nagyjainak méltatása: itt van Fröhlich Dávid, a XVII. század egyik legnagyobb matematikusa, a Tátra fölfedezője vagy Grósz Alfréd, a zseniális alpinista és kutató – Szlovákiában senki nem beszél az ő nemzetiségükről, hiszen akkor ki kellene mondani, hogy német származásúak voltak. Ehelyett ilyesféle jelzőket agyalnak ki: „híres késmárki”, „közép-európai”.
Kurta, töredékes vagy kudarcos históriájú nemzeteknek fejlett történelmi komplexusuk van. Ahogy a szlovákoknak: ami nincs nekik, azt kölcsönveszik, majd elfelejtik visszaadni.
-------------------------------------------------
És ahogy nekünk is. Ócska szalagot gyűr a magnó a lőcsei városházán, valaki aggályosan pontos, mégis esetlen magyarsággal oktatja a látogatót. Valamin megakad a figyelmünk. Visszatekerjük, egyre harciasabban fülelünk. A magnó kattintgatására idegesen közeledik a jegykezelő kislány.
Mit akar ez jelenteni, vonom kérdőre angolul.
„Lőcse a Szent Miklósról elnevezett templom körül terült el, mely a XI–XII. század fordulóján épült. A templom nagy méretei, a település jelentékeny kiterjedése, az, hogy közvetlenül az üzleti útkereszteződésnél terjedt el, és végül a templom védszentje, Szent Miklós, akit főleg a kereskedők tiszteltek, arra biztatnak minket, hogy Lőcse nevezetes szláv település volt, valódi elődje a mai városnak.”
Hogy mire biztatnak minket? Miféle szláv település, kérdem tőle, mint aki nem akar hinni a fülének.
Így van, Levoca ősi szlovák város, feleli kimért mosollyal a lány. Mi ezzel a probléma, kérdi, és igyekszik ugyanolyan bután kerekíteni a szemét, mint én.
Ekkor felhívom a figyelmét, hogy történelmi ismereteim szerint Lőcse a Magyar Királyság szabad királyi városa volt, jelentős szász és magyar lakossággal. II. Géza, Brewer-nyomda a XVII. századtól, meg a lőcsei fehér asszony, hogy mást ne mondjak.
Tudatja velem, hogy mint történelem szakos egyetemista mélyen egyetért velem: a Brewer-nyomda valóban Szlovákia legrégibb nyomdája, és olvasta A lőcsei fehér asszonyt Jókaitól, szlovák fordításban.
És hogy tetszett, érdeklődöm.
Egész jó, mondja a diáklány. Csak egy kicsit poros és nyakatekert a nyelvezete, meg hát kicsiny a történelmi hűsége. Jókai rosszul tudta, a fehér asszony nem is volt áruló. Talán át kellene ültetni a regényt modernebb nyelvre.
Térjünk csak vissza az ősi szlovák városra, figyelmeztetem.
Ha éppen kíváncsi vagyok rá, Levocát szlovákok alapították a VI. században. Magyarok csak a XIX. században költöztek ide, előtte nem éltek a környéken sem.
Szlávok alapították, helyesbítek, nem szlovákok. És ha jól emlékszem, Szvatopluk után támadt némi űr a szlovák történelemben. Mintegy tíz évszázadnyi.
Valóban nem beszélhetünk szlovák történelemről, mert Szlovákia csak a XX. századtól létezik, bólogat a jegykezelő lány a verőfényes lőcsei városházán. A nagyterem faláról magyar és szász nemesek arcképe néz le ránk. De beszélhetünk a Magyar Királyság területén élő szlovák emberek történelméről, makacskodik.
Úgy legyen. Végigsétálunk a folyosókon: a hatalmas pallosokon félig letépett, megsárgult címke: „…bad királyi város tulajdona”. Másutt egy szó sincs magyarul a tájékoztató múzeumi feliratokon. Fellapozzuk a vendégkönyvet: a magyarok szomorú méltatlankodásától hemzseg. „Boldogok vagyunk, hogy megtudhattuk a szlovák feliratokból, hogy a magyarság csak a XVI. századtól, akkor is csak jelentéktelen számban volt jelen. Jó, hogy innen származom. Utóirat: Ja, mégis találtunk egy magyar feliratot: »Ne nyúljon hozzá!«”
------------------------------------
A szlovákoknak nincsenek autentikus nemzeti mítoszaik. (…) Vannak ellentétben mesterséges mítoszaink és legendáink, melyek a spontán nemzeti mitológiától abban különböznek, hogy az ún. nemzetébresztők (…), szóval a nemzeti entellektüelek agyalták ki őket. Vagyis azok, akik annak szentelték életüket, hogy pótolják mindazt, amiből a nemzetnek természetes úton nem jutott, vagy ami útközben elveszett.
Ezeket a szavakat egy különc szlovák értelmiségi vetette papírra. Miroslav Kusy tősgyökeres szlovák létére a magyar kisebbség gondjaival foglalkozik A magyarkérdés Szlovákiában című kötetében (Kalligram Kiadó, Pozsony, 2002). Vállalva akár azt is, hogy ismerősei rendre megkérdezzék tőle: csak nem tűröd, hogy magyarbérencnek nézzenek?! A szlovák igazság című esszéjét így zárja:
Ez a nemzet csak akkor érik komplexusoktól mentes, modern európai néppé, ha képes lesz elszakadni az általuk kitalált szlovák igazságtól, és elfogadja az egyszerű, ideológiamentes, jelzők nélküli igazságot. Azt az igazságot, amely ugyanaz az igazság lesz a szlovákok, a magyarok és a csehek számára, és nem lesz sem szlovák, sem magyar, sem cseh igazság.
Csak a miheztartás végett.
----------------------------------
– Nem tudnék konkrét magyarellenességről beszélni a Szepességben – rázza a fejét Jordán József, a helyi MKP-szervezet elnöke –, azon egyszerű oknál fogva, hogy a magyarokat itt szlováknak hiszik. A nevük is szlovákos írású. Engem is úgy tekintenek, mint eredetileg szlovákot – hiszen korábban a törvények szerint én is csak szlovákosan írhattam a nevemet –, aki olyan szemtelen, undok pasas, hogy átállott a magyarokhoz, és most zaklatja a környezetét a magyarkérdéssel meg mindenféle emlékművekkel.
Jordán úr elismeri, hogy a szepesi magyarok többsége nem vallja magát magyarnak, mert nincs mersze hozzá. Féltik az állásukat. Inkább azt mondják: őseik németek voltak, mert az itt sokkal elfogadhatóbb.
– Ön mégis vállalja származását.
– Felkészültem az egzisztenciális következményekre. A ’98-as választásokon a koalíciós megegyezés szellemében én lettem volna a járási hivatal vezetőjének helyettese. Írásban megállapodást kötöttünk erre. Amikor azonban kinevezték a Dzurinda-párti elöljárót, többé ránk se fütyült. Ha a szlovákok úgy érzik, politikailag túlságosan aktívak vagyunk, azonnal megakadályozzák minden lépésünket. Bár név szerint voltam kinevezve, az elöljáró kijelentette: amíg ő itt a vezető, nemhogy helyettes nem leszek, de semmiféle állami állást nem fogok kapni a térségben.
– A mostani választásokon már nem csináltam semmit, mert nem érdemes – tárja szét a kezét Jordán József. Ha a magyarok csak a kisujjukat mozdítják, s egyáltalán magyar nemzetiségűnek nevezik magukat, az összes szlovák párt, Dzurindáéktól a nacionalistákig, teljes összhangban fojtják el a magyar kezdeményezéseket. Félnek az emberek, nem lépnek be az MKP-ba, mert senki nem akarja, hogy felfigyeljenek rá. Otthon anyanyelvükön beszélnek, de ha megjelenik a szomszéd, egymás közt is szlovákra váltanak. Aki nem akarja, hogy kirekesszék a közéletből, annak szlováknak kell vallania magát az utcán és a népszámlálásokon, vagy legalábbis szlovákként kell megnyilvánulnia minden körülmények között.
Kérdésemre, hogy mekkora esély van az utódok magyar nyelvtudására, Jordán József csak legyint. Semmi esély rá szerinte, hiszen Késmárkon sem fogy a magyar újság: az Új Szó a tizenhét és fél ezer lakosú városba két (!) példányban fut be, és néha abból is van remittenda. Még a nyugdíjasok, akik életük egy részét a magyar korszakban élték le, azok sem tartanak igényt a magyar nyelvű lapokra, könyvekre. Nekik is kényelmesebb a szlovák.
Magyarok inkognitóban.
------------------------------------------
Iskolai oktatóim szerint a magyarok vérszomjas, torzonborz és barbár hordaként törtek be a Kárpát-medencébe: ártatlan szlovák hajadonokat erőszakoltak meg, s mindent elraboltak, tönkretettek, amit a szorgos és békeszerető szlovákocska összegyűjtögetett magának. Ez utóbbi fájdalmasan kiáltott föl, amikor a nomád magyar kitörte az ajtót sarkaiból: „Azt is (szlovákul aj to) elviszed?” „Igen, ajto, ajto” – ismételte a rabló az „ajtóval” a hátán. Így születtek meg a mi civilizációs vívmányaink magyar elnevezései, azon vívmányokéi, amelyekről ők addig nem is álmodtak – erre még emlékszem az iskolából – írja Miroslav Kusy.
A szlovákokat az irritálja leginkább, hogy a magyarok nem beszélik kielégítően a szlovák nyelvet, vélekedik Barát-ellenség kép változatok Szlovákiában című tanulmányában Bordas Sándor és Huncik Péter. Vizsgálataik szerint a szlovákiai magyarok identitástudata fejlettebb a szlovákokénál. Ugyanakkor az etnikai konfliktus elmélyülésének legnagyobb veszélyét mindkét nemzetnél a „leselkedő veszély”, illetve a „nemzeti kálvária” mítosza jelenti. A szerzők megjegyzik, a ’89 utáni új szlovák identitáskeresési hullámban a szlovákok nem saját nemzeti értékeiket kutatták, hanem a környező nemzetek (főleg a magyarok, csehek) értékeinek elutasításával törekedtek az önmeghatározásra. Így a hivatalos szlovák történetírás szerint a magyar honfoglalók felelősek azért, hogy a IX. században Szvatopluk megbuktatásával megszakították a szlovák történelem fonalát.
A szlovák–magyar történelmi vákuumban magyar hordák, kizsigerelt jobbágyok, kíméletlen magyar földesurak és muszáj-Herkules szlovák szabadságharcosok keringenek békétlenül.
-----------------------------------------
Háromkirályok éjszakáján, amikor elkezdődik a pravoszláv karácsony, nagy hó hull a Szepességre. Elindulunk északra, Podolin felé, hogy lássuk, hol koptatta az iskolapadot a kis Krúdy Gyuszi; elindulunk délre és keletre, hogy felkeressük a késmárki társaság úri közönségét. Az út tönkretett kastélyokhoz, tönkretett emberekhez visz. Sorstörténetükben ott feketéllik a XX. század.
Amint maga Krúdy írja:
Ma már csak sóhajtani tudunk, ha eszünkbe jutnak régi diákéveink. Elmúlt a messzeségben a sok régi torony, régi iskola, régi boldogság. Sóhajtunk, de nem tudunk felejteni.
FOLYTATJUK
origo.hu
Menczer Tamás: Lenézik a magyar embereket!
