Miskolc északkeleti részéhez, Diósgyőrhöz közeledve egyre feketedik a táj. Az évszázados füst és korom rátelepszik a falakra, verejtékes munkáról, hiábavaló küszködésről Krisztus-keresztű sorsokról beszél. A jobb napokat megélt gyárkapun tájékoztatás fityeg: december ötig csak a főportán keresztül lehet bejutni az üzemcsarnokok közé. Ott nemcsak lehet, hanem kell is, mert a vasgyárként ismert DAM Steel Rt. bizonytalan időre leállította ugyan a termelést, ám a kisebb-nagyobb kft.-k belőle élnek, egyetlen pillanatra sem hagyták abba a munkát. A kapun nem jutunk át, a Jánosi és Társa által üzemeltetett biztonsági szolgálat ügyeletesének nem áll módjában minket bebocsátani, ám rövidesen mégis kapunk némi képet a bent folyó életről. Bajuszos férfi fordul ki a kapun, a szomszédos boltba indul kenyérért. Megszólítom, szóba is elegyedik velem, de amikor elárulom kilétemet, teljesen elzárkózik a további beszélgetéstől.
Hol itt a szakszervezet?
– Tavaly november elején kaptunk utoljára pénzt. Ha kiderül, hogy magával itt fecsegek, még az is megeshet, hogy egyáltalán nem fizetnek ki – mondja, és sietősen megy a dolgára. A korábbi néhány szavas beszélgetésből tudom, hogy acélszerkezet- gyártóként dolgozik. Nyugodtan mondhatni, éjjel-nappal, hiszen karácsonykor is bent voltak a műhelyben. Keserű mosolylyal mondta: vállalkozó, bérét számlára fizetik, ha fizetik. Amikor nem, akkor segít a szomszéd meg az anyós. Járna valami végkielégítés is – 1999-ben jött el a vasgyárból –, ám arra csak legyint. Mikor érdekvédelemről, szakszervezetről kérdezem, tágra nyílt szemekkel mondja: – Nem láttunk mi a gyárkapun belül szakszervezeti embert azóta, hogy a privatizáció megindult. Annak meg már csaknem tíz éve.
Ha már a gyárba nem követhetjük emberünket, legalább azt nézzük meg, honnan vette a kenyeret. Piciny, alig húsz-harminc négyzetméteres bolt, mindjárt a gyárkapu mellett. A tulajdonos nem lepődik meg a kérdésünkön: Mi lesz, ha bezárják a DAM Steelt, vagyis a durvahengerdét, a nemesacélgyárat és az öntödét, ahol jelenleg 1200 ember dolgozik?
– Éppen erről beszélgettünk a kollégákkal – mondja Dálnoki Zoltán, aki a gyártelepet kiszolgáló Konzum diszkontot működteti. – Ez a gyárbezárás, ha igaznak bizonyul, nagyon kellemetlenül fog érinteni bennünket. A bolt egy az egyben a vasgyárból él. Nem mondhatni, hogy fényesen, de azért mégiscsak eltart; ha ez megszűnik, lehúzhatjuk a rolót. Jobbik eset, ha csak a nyolc ember felét el kell engednem, de azt mindenképpen, mert a környék lakossága szinte semmit nem vásárol, pedig nincs is másik közért a környéken. Még az ünnepi forgalom is tragédia volt: nem ment a gyár, nem volt vevő.
Miskolc és Borsod, no meg az ország gazdasági helyzetére fordítva a szót, a kiskereskedő sommásan ítél: – Nincs abban semmi új, ami most Diósgyőrrel történik. Mifelénk minden ipari vállalkozó a foglalkoztatáspolitikai támogatására meg az adókedvezményre játszik. Ha ezek lejárnak, kivonulnak, vagy elengedik a munkásokat, s kevesebbet vesznek vissza, mint amennyi eredetileg volt. A szlovák meg az ukrán tulajdonos is eljátszotta már ezt, s úgy látszik, az olasz sem lesz különb. Úgy hírlik, európai uniós pénzekre számított, mert hogy ott a nehézipart központilag támogatják. Ez nem jött be, most ezért csinálja a cirkuszt. De nem tesznek másképp a többiek sem. Ott van például a Digép, ahol a feleségem dolgozik. A havi fizetés ötven százalékát visszatartják, amit odaadnak, azt három részletben utalják ki.
Hogy a Digép valóban visszatartja-e a béreket vagy nem, arról most nem kaptunk képet, de hogy miként intézi szállítói tartozásait a DAM Steel Rt., arról igen. A szép kivitelezésű, korszerű szerszámbolt ott díszeleg a gyárkapu mellett, gazdája éppen indulni készül. Kitta Zsoltot nem kell sokáig faggatni, hogy elmondja: a DAM nem tartozik a legmegbízhatóbb vevők közé.
Kocsma és várakozás
– Éves szinten olyan négymillió forint árú célgépet: forgácsoló- és darabolószerszámokat, munkavédelmi eszközöket adunk el nekik – mondja. – Eleinte átutalással fizettek, de úgy fél évvel ezelőtt a többi szállítóval együtt beszüntettük ezt a fizetési módot, mert nem jutottunk hozzá a pénzünkhöz. Mi is benn ragadtunk két nagyobb számlával, úgyhogy azóta csak készpénzért szolgáljuk ki a DAM-ot.
A fizetési nehézségek ellenére Kitta Zsolt egyáltalán nem örülne neki, ha véglegesen bezárnák a vasgyár szívének számító DAM Rt. üzemcsarnokait. Nemcsak amiatt, hogy elveszítenének egy nagyobb vevőt, hanem azért is, mert a vasgyárra rátelepített kisebb nagyobb kft.-k tönkremenetelével igen jelentős vevőkörről lenne kénytelen lemondani a kiskereskedő.
Az enyhe januári nap délre hajlik, amikor felfedezőútra indulunk a hatalmas gyármonstrum környékén. A közelben több kocsmát is találunk, az asztalok mellett komor arcú, sört kortyolgató férfiakkal. Az egyikben először tagadják, hogy bárkinek köze lenne a vasgyárhoz, de aztán igen hamar kiderül, hogy mindhárom késő délelőtti kuncsaftnak van némi köze az egykori Lenin Kohászati Művekhez. Nevet megintcsak nem sikerül beszélgető- partnereimből kicsikarni, de nem is erőszakoskodom, hiszen nyilvánvaló, hogy félnek. – Kilencvenhatban küldtek el a vasúti csoporttól – mondja az egyik ember, söröskorsója mögül lassúkat pislogva. – Asztalos vagyok, de most nincs munkám. Arra a kérdésre, hogy volt-e azóta, némi gondolkodás után válaszol. – Hogyne lett volna! Egy évben hat hónapig mindig van, addig ugyanis fel tudja venni rám a tulaj a foglalkoztatási támogatást. Aztán megint marad a kocsma, meg a várakozás.
Nem találkozunk másfajta emberekkel a vasgyáriak legkedveltebb kocsmájának számító Szőlőskertben sem. Putnoki Béla éppen pipára gyújt, amikor a csapos kislány odakísér hozzá.
Az ötvenhat éves, fekete ember inkább látszik egykedvűnek, mint szomorúnak: nem ittas, nem ideges, nem türelmetlen. Sorsa nem éppen szívderítő, mégis első pillanatra világos: tartását nem törték meg a nehézségek.
– Szakközépiskolai érettségivel, esztergályosszakmával és minőségbiztosítási tanfolyami végzettséggel rendelkezem, mégis elküldtek 2000-ben. Fura egy helyzet: dolgozni öreg vagyok, nyugdíjasnak fiatal. Egy év végkielégítést kaptam, abból éltünk úgy-ahogy, de közben mindig dolgozni akartam. – Dolgozott is – kottyant közbe az asztalszomszéd –, csak baleset érte, aztán meg se szó, se beszéd elküldték. – Feketemunka esetén mit vársz? – mordul rá Putnoki, majd szívja tovább a pipáját. Annyit azért még elmond, hogy 18 éves fia még eltartásra szorul, csakúgy, mint kisebbik lánya, aki az egri főiskolán másodéves. Nincs munkája az asszonynak sem. Hogy is lenne: a vasgyáron kívül hol tudna elhelyezkedni kohásztechnikusi végzettséggel?
Juhos Józsefet otthonában keressük fel. Ő még most is a DAM Steelnél dolgozik: a technológiai műhelyben a lakatosok munkáját irányítja.
– Fél, retteg itt mindenki – mondja –, de mégsem hiszi senki komolyan, hogy végleg bezárják a gyárat. Ha mégis megtörténne, az beláthatatlan következményekkel járna. Gondolja meg: ezerkétszáz ember meg a hozzájuk tartozó még legalább háromezer családtag egyszerre az utcán?!
Kérdésemre, hogy mire alapozza optimizmusát, hasonlókat mond, mint korábban a sarki fűszeres: – Közel egy évtizede mindig a munkások látták a kárát a gazdasági nehézségeknek, de a vasgyár és a belőle élő kft.-k mindig megmaradtak, és segítettek magukon, ahogy tudtak. Volt itt már fizetés-visszatartás meg létszámleépítés máskor is. Az első „megoldás” nagyon sok családnak hozott nyomort, még ha csak átmenetileg is, az utóbbi „válságkezelésnek” meg az emberek egészsége látta és látja kárát. A létszám ugyanis most már olyan kicsi, hogy azzal a kiszabott munkát elvégezni szinte képtelenség. Elég, ha annyit mondok, hogy a fénykorban 18 ezer ember dolgozott itt, manapság alig másfél ezer. Nálunk például négy kovács helyett kettő dolgozik, és ügyeletes lakatos is csak kettő van. Ez azt jelenti, hogy ha az egyik megbetegszik – amire a napi több tonna megmozgatásával járó fizikai munka esetén szép számmal akad példa –, akkor a másiknak kell a munkáját elvégezni. Vagyis nyolc óra helyett tizenhatot dolgozni. Ebből pedig minden lesz, csak egészséges ember nem.
„Pesten jobban járok”
Balog András tudta ezt, hogyne tudta volna, nemhiába dolgozott tizenöt évig öntő és formázóként a vasgyárban. Gondolt egyet, fordított a sorsán, és elment Budapestre, egy hasonló profilú céghez dolgozni.
– Én nem vártam meg, hogy kirúgjanak, amikor lehetőségem kínálkozott rá, léptem. Szétnéztem Borsodban is, de napi kétezer forintnál több pénzt sehol nem ajánlottak. Abból meg nem lehet megélni, körülnéztem hát Pesten. Ott napi ötezerért végzem ugyanazt a munkát, amit a vasgyárban csináltam. Fizetik az útiköltségemet és a szállást is, így sokkal jobban járok, mintha itthon maradtam volna. Kell a pénz, az asszony gyesen van, két gyereket kell eltartani.
Rugalmas gondolkodással találkozunk egykori kollégájánál, Lakatos Árpádnál is, aki most is a vasgyárban lakatoskodik, de nem gondolja, hogy másutt nem tudna megélhetést találni.
– Nem hiszem, hogy véglegesen bezárják a gyárat – mondja. – Nekünk legalábbis azt mondták, hogy hétfőn menjünk be dolgozni. Ha mégis megtörténne, mit tehetünk, ha menni kell, hát megyünk. Én nem feltétlenül keresnék a megyén kívül munkát, de az biztos, hogy más területen próbálkoznék, mint a vasipar. Nincs az kőbe vésve, hogy az ember csak azt csinálhatja, amiről papírja van – mondja, majd becsukja a kaput. Komótosan felballag évtizede vakolatlan háza lépcsőjén hároméves fiához és az asszonyhoz, aki idén júliusban hiába próbált visszamenni gyesről a vasgyárba. A portaszolgálatot ugyanis, ahol korábban dolgozott, egy újabb – a rossz nyelvek szerint igen jó régi-új politikai kapcsolatokkal – rendelkező biztonsági cég vette át, s nekik már nem volt szükségük a fiatalaszszony munkájára.
origo.hu
Gál Kinga: Az EP Patrióták frakciója szavazatával nem támogatja az új, Ursula von der Leyen vezette Európai Bizottságot
