Valahol Oroszországban

Hatvan éve már, hogy a királyi 2. magyar honvédhadsereg beteljesítette tragikus sorsát: a kemény tél és az elszántan támadó oroszok miatt magyar katonák tízezrei maradtak a Don-kanyar hómezőjén. A kemény föld be sem tudta fogadni a holttestüket, a helyiek tavasszal, az olvadás után heteken át csak temettek és temettek. Az elesett, megfagyott, hadifogságban meghalt katonákat, a nyomorultul elpusztult munkaszolgálatosokat fél évszázadig tilos volt nyíltan meggyászolni – a bűnös nemzet önvádló fogalma befészkelte magát a lelkekbe.

Talán még ma is mi vagyunk az egyetlenek, akik nem egyértelműen hősökként tiszteljük meghalt katonáinkat, akik önként vagy parancsra öltötték magukra a mundért, s vonultak egy megnyerhetetlen háborúba. Nem azért, mert rossz katonák voltak, hanem mert nem győzhettek.
Majd minden család elveszített valakit a második világháborúban. Apákat, fiakat, testvéreket vártak vissza, akik közül kevesen térhettek haza a végzetes útról. Bús János és Szabó Péter – fiatal katonatörténészek – a rendszerváltozás óta lázasan kutatják az időközben elferdített, átmosott történelmi eseményeket. Fáradhatatlanul böngészik a dokumentumokat, a katonai irattárakat, járják a katonatemetőket Magyarországon és az egykori hadszíntereken. A mai napig is kapják a reszketeg betűkkel írott leveleket és az e-maileket, amelyekben az eltűnt, ismeretlen helyen nyugvó, örökké fiatal katonákat keresik, akik ma már a századik életévükhöz közelednének…
Sok tévhit tapad a 2. magyar hadsereg 1942–43 fordulóján elszenvedett veszteségeihez – szögezi le a két kutató. Már az ötvenes években kétszázezer áldozatról beszéltek csak az orosz fronton, konkrétan a Don-kanyarnál bekövetkezett vereség kapcsán. Ez téves adat, s nem véletlenül plántálták el a magyar közvéleményben azok, akik nemcsak a politika formálói voltak, hanem a történelmet is átírták. Részint a kommunista rendszer előtti érát és annak vezetőit akarták még inkább befeketíteni, részint titkolni kívánták, hogy a Szovjetunióban csaknem 350 ezren haltak meg hadifogságban az éhség, a hideg és a kegyetlen bánásmód miatt.
Az ukrán, illetve orosz hadműveleti területre német követelésre 1942 áprilisa és júliusa között 207 ezer fős magyar hadsereg érkezett, köztük 17 ezer munkaszolgálatos. Utóbbiaknak nem volt fegyverük, szemben a kilenc könnyű és egy páncéloshadosztály katonáival. Áprilistól októberig 1100 tiszt és huszonkilencezer főnyi legénység vesztette életét – hivatkozik Szabó Péter Szombathelyi Ferenc vezérezredes 1942. évi jelentésére. A Don menti temetőkben egyre szaporodtak a magyar sírhantok, de 1942 novemberében újabb 40-45 ezres kontingens érkezett, hogy felváltsa az elcsigázott bajtársakat. Fegyvert alig vittek magukkal, a kintiekkel kellett volna cserélniük, mert itthon már takarékoskodtak a felszereléssel, a román konfrontáció miatt tartalékolni kényszerültek. Nem igaz, hogy papírtalpú bakancsban eresztették neki őket a kegyetlen télnek, de az ottani éghajlat zordságát elképzelni sem tudták idehaza. A szovjet támadás miatt ráadásul szó sem lehetett váltásról, a tervek ellenére nem tértek haza az előző csapatok sem. A szomorú leltár szerint 250 ezer magyar katona és munkaszolgálatos járta meg a 2. magyar hadsereg kötelékében a keleti hadszínteret.
A borzalom legemlékezetesebb három napja és éjszakája 1943. január 12–14. közé esik. Ekkor törték át a szovjetek a magyar hadsereg arcvonalát a Donnál, s mértek végzetes csapást a reménytelenül védekező katonákra. Eme néhány napról él a legendaszerű rettenet legalább két generációban, amely minden bizonnyal olyan borzalmas volt, mint ahogyan azt elképzeljük. Mínusz 30-35 fokos hidegben meneteltek a vakító fehérségben állandó harcok közepette a visszavonulók – számol be Szabó Péter a mozaikokból kirakott tragikus képről. A májusi keltezésű veszteségkimutatások szerint 42 ezren haltak hősi halált és fagytak meg, 26 ezren pedig hadifogságba estek. Áprilisig mindössze 28 ezer sebesült és beteg katona került haza honi egészségügyi intézményekbe. A teljes veszteség a rengeteg eltűntnek nyilvánított miatt nem megállapítható. S többé már nem is lesz az, bár az utóbbi egy-két évben újabb adatok kerültek napvilágra a Hadtörténeti Intézet és Múzeum Központi Irattárából és a megnyíló orosz levéltárakból.
Németh János római katolikus tábori lelkész a megfagyottak halotti céduláját, a kis azonosító fémlapocskát akasztotta le a nyakukból, s vitte magával, hogy a hozzátartozóknak legalább bizonyossággal szolgálhasson. A lelkész kétezer nyakba való fémlapot cipelt. Péteri Ferenc, a 2. magyar hadsereg református tábori lelkésze megőrizte a tisztek által papírra vetett temetők ábráit, gondosan megjelölve rajtuk a sírhelyeket, a jellegzetes és beazonosítható pontokat: templomot, falut, utakat. Küldi az otthoniaknak – írta a vigasztaló sorokat.
A hadifoglyok tömegeit képtelen volt ellátni a nyomorgó és erre felkészületlen Vörös Hadsereg, amely nem írta alá, ennélfogva be sem tartotta a genfi konvenció hadifoglyokra vonatkozó passzusait. Német, olasz, román és persze magyar hadifoglyok gyalogoltak erőltetett menetben, szállították őket zsúfolt vagonokban, s szenvedtek a földbe ásott barakkokból álló táborokban. Levelet alig küldhettek, hozzátartozóikat nem értesíthették, őreik többnyire kegyetlenül bántak velük.
A hatvan éve történt doni áttörés után a tavaszi hóolvadáskor a helyi lakosok az utak mentén, a szántóföldeken ástak tömegsírokat Lugiban, Petrenkovóban, Novij Olsanban, Bugyonnijban, Szlonovkában, Nabokinóban, Arnantovóban, hogy eltemethessék a hó alá kapart, szerencsétlen magyarokat. A csata után a doni arcvonal mögül, a krenovojei, marsanszki, oranki, davidovkai gyűjtőtáborokból vitték a magyar foglyokat tovább. A megpróbáltatások alól később az úgynevezett antifasiszta iskolákra toborzottak mentesültek.
A második világháború magyar katonatemetőinek teljes dokumentációjára 1998 tavaszán bukkant rá Bús János a Hadtörténeti Intézet és Múzeum Központi Irattárában. Erről és a kutatásokról lapunk is többször beszámolt. Előkerült 900 hősi temetőről készült kataszterlap a sírok helyvázlataival. A veszteségi okmánygyűjtők az elesetteknél talált apróságokat rejtik: a csaknem harmincezer borítékban fényképek, tábori lapok, noteszek, kicsiny emléktárgyak – bicska, írószerszám, karikagyűrű, naptár stb. – rejtőztek, sokukon a katona vérével. S korabeli jegyzőkönyvek, jelentések a halálesetről.
Az idős, egykori katonák közül többen szeretnének elutazni a szenvedés helyszínére, többnyire azért, hogy még egyszer halott bajtársaik közelébe juthassanak. Nehezen sikerül egy-egy ilyen zarándoklatot megszervezni. Engedélyek szükségesek hozzá és pénz, amit talán nem kellene sajnálni tőlük. A Béke poraikra… két kötete elkészült. A könyvet Bús János és Szabó Péter írta, részletes dokumentációval, névsorral a második világháborús áldozatokról és a katonatemetők mai állapotáról. Kéziratban kész a harmadik kötet is, ám a szerzők hiába kilincselnek pénzért, nem tudják megjelentetni.