A hátsó kapu

Mostanában gyakran eszembe jut a régi Osvát utca, amelyet valaha a körút csendes lányának neveztünk mi, bennfentesek. Sarki kocsmájában sokszor üldögéltem fröccsözgetve, aztán úgy este tíz óra felé elindultam a találkára. Nem lányokkal találkoztam, hanem egy kopott épület hátsó kapujához osontam. Ez volt az Athenaeum mellékutcai bejárata.
Néha ismerőssel is összeakadtam, a Rákóczi út felől feltűnt a siető Karinthy Cini ismert, jellegzetes alakja. Aztán jött egyszer, emlékszem, Devecseri Gábor is. Meg Dallos Sanyi, Ruffy Péter. Sőt egy ízben Tamási Áronnal is itt találkoztam.
Amikor kinyílt a bűvös hátsó kapu, kihozták a nyomdából a Magyar Nemzet vasárnapi számának első példányait. Akkor még szombaton kinyomtatták.
Még most is érzem az egész testemet átjáró bizsergést, vacogtató hideglelést, amely csak akkor múlt el, amikor kinyitottam a vasárnapi számot, és megláttam benne a cikkemet. A nem mindennapi érzésnek ez a kábító öröme hozta ide a többieket is. Azt el se lehet mondani, még kevésbé megérteni, hogy mit érez az író, amikor nyomtatásban látja a művét. Csodálatos varázsa van. Mámoros pillanat, amely másnapra elmúlik. De ezért a pillanatért érdemes a friss lapot itt megvárni, a hátsó bejáratnál.
Egyszeriben a hangja is megváltozik az embernek, mások lesznek a mozdulatai, feloldódik, átalakul egy pillanatra: nincs ennél szebb, jobb, felemelőbb érzés.
Olvasgattuk, betűzgettük az utcai lámpa gyér fényénél az írást, bosszankodtunk, ha sajtóhibára leltünk, aztán zsebre gyűrtük a friss újságot, és visszamentünk a sarki vendéglőbe. Ott aztán egymás cikkeit is elolvastuk, s egy újabb fröccsöt ittunk. Felejthetetlen szombat esték voltak ezek, soha vissza nem térők. Ki tudja, merre jár most Karinthy, Dallos, Tamási, Ruffy, már én is megvárom, amíg reggel a postaládámba dobja a lapot az újságkihordó. Egyébként is, már rég nem abban a nyomdában állítják elő a Magyar Nemzetet. Zárva van az épület Osvát utcai kijárata.
Jól emlékszem még a régi időkre, eszembe jut olykor, hogy Cini és Tamási milyen jó barátságban élt egymással. Ma már kevesen vannak, akik emlékeznek a Karinthy–Tamási vitára, amely felbolygatta az irodalom állóvizét.
Még 1930-ban történt, amikor a Brassói Lapok közölte Karinthy Frigyes cikkét. Az író ebben lekicsinylőleg nyilatkozott Erdély irodalmáról. Tamási válaszolt az írásra epésen, bántó éllel: „A magyar föld porától sosem dugult be az ő lelki orrlika” – írta, majd közölte Karinthyval: úgy illik nyilatkoznia, mint mondjuk egy litván írónak. Ezzel a származására utalt.
A vitának Kosztolányi Dezső vetett véget a kolozsvári Ellenzékben megjelent Üzenet Tamási Áronnak című írásával, amelyben megvédte Karinthyt: „Nem engedhetünk meg magunknak ilyen testvértagadást” – írta.
Megkérdeztem erről egyszer Cinit Tamási Áron társaságában, amikor egymás mellett ültünk a Miroslav Krleza horvát író tiszteletére rendezett vacsorán. Az egészre csak legyintett: „Azóta se került szóba, otthon sem. Szeretjük mindannyian Áront.”
Már csak régi emlék ez a hátsó kapu: amikor utoljára más ügyben arra jártam, senki sem várt a friss újságra éjszaka. Kihordja majd reggel a postás. De belelapozhat az is, akinek van internet-hozzáférése, olvashatja cikkeit az érdeklődő akár Ausztráliában, New Yorkban, szerte az egész világon. Csak egy gombnyomás. Elsuhant felettünk a hőskor a régi izgalmakkal, újabb, még nagyobb izgalom érkezett a helyébe: a XXI. század, s lejárt az irodalom hőskora. Becsukódott mögöttünk a csendes utca hátsó kapuja. Tűnődöm: agóniáról vagy újjászületésről van szó?
Úgy érzem, nekem az volt az élet kapuja.