Rakovszky Zsuzsáról sokan sok fényes észrevételt tettek. Hogy nő, hogy intellektuális, hogy Babits és Füst Milán és a Nyugat, hogy dehogyis ők, hanem az angolok, hogy dehogyis az angolok, hanem az Újhold, hogy nemzedéke egyik, hogy satöbbi satöbbi – imigyen vezette be róla írott cikkét Orbán Ottó az Egyirányú utca című verseskötet megjelenése után. „Korának tájékozott lánya”, akit többen rejtőzködő költőként jellemeznek, föltehetően értékelte a mellette szóló leplezetlen iróniát. De vajon elfogadja-e a rejtőzködő költő minősítést?
– Ha valakit így jellemeznek, azt jelenti, nem egészen azt írja, amit az olvasók várnak tőle. Merthogy az olvasó nyilván magántermészetű vallomásokat vár. Én egy ideig egyáltalán nem voltam rejtőzködő költő, de megváltozik az ember élete és szemlélete is. Talán a verseim is epikusabbak lettek, nem mindig én beszélek bennük, a figurát is kitalálom. De ha valaki a költőre kíváncsi, mindebből éppúgy vissza lehet rá következtetni, mint a személyesebb dolgokból.
– A szerepversek vezették a prózához?
– Valószínűleg azok is, lépésről lépésre. A lírai vershez az kell, hogy az ember azonosuljon saját érzéseivel, a prózához meg az, hogy többféle ember gondolkodásmódjába beleélje magát. A szerepversekben is ezzel próbálkoztam.
– Versben és prózában egyszerre tűnik nagyon tudatosnak és ösztönösnek. Hogyan fér meg egymással a két módszer?
– A tudatosság abban mutatkozik meg, hogy van tervem arról, mit szeretnék megírni. Az ösztönösség meg abban, hogy végül mégsem pontosan azt írom meg, közbejönnek váratlan dolgok, amelyek engem is meglepnek. A versben is hajlamosabb vagyok a tervezésre. Sok költő nem gondolatot, ötletet akar megírni, hanem jön egy sor, s arra rábízza magát. Velem ez ritkán fordul elő. Én inkább azt tudom, hogy miről szeretnék írni. Van olyan ember, aki egész életében ugyanazzal a néhány problémával bíbelődik, azt járja körül spirálisan egyre újabb körökben. Azt hiszem, én ilyen vagyok.
– Sopronban nevelkedett, hogyan hatott ez az életére?
– Fura családban nevelkedtem. Édesapám meghalt, amikor egyéves voltam. Édesanyám és a dadája nevelt föl. Anyám és apám családja a Felvidékről került át az első világháború után. A dada is jött édesanyámékkal, és velünk maradt a születésem után. Háromgenerációs család voltunk, három nő. Sopronban nem igazán voltak rokonaink, mert a háborúig a szüleim Pesten éltek. Ilyen szempontból is zárt volt a család, de én jól éreztem magam.
– Véletlen, hogy megint kisvárosban telepedett le?
– Nem, nagyon hiányzott Sopron. Amikor a fiam hároméves lett, úgy gondoltam, a gyereknek jár egy kis zöld. Budaörsre azért esett a választás, mert laknak itt barátaim, én is éltem már itt, igaz, a lakótelepen, de legalább a hely ismerős volt. A fiam úgy tartja, neki itt a szülőháza, mert a hároméves kora előtti időkről nincsenek emlékei. Rituális párbeszéd folyik közöttünk, ha Sopronba indulunk: „Megyünk haza”– mondom én. „Az nem haza, itt a haza” – mondja ő.
– Mikor kezdett verset írni?
– Az elsőt öt és fél évesen írtam anyák napjára. Onnan tudom, hogy anyám elrakosgatta a verseimet, és én megtaláltam őket dátumozva. Hat- és tízéves korom között ontottam magamból a verseket, aminek volt némi haszna, mert verstani jártasságra szert tettem. Megtanultam kötött szótagszámos, rímes verset írni, majd tizenegy éves korom körül abbahagytam. A kamaszok rettentően igyekeznek, hogy olyanok legyenek, mint mindenki más. Egy darabig próbáltam nem írni, és amikor kiderült, hogy ez nem fog sikerülni, tizennégy évesen, nagy titokban elkezdtem újra. Attól kezdve kisebb-nagyobb megszakításokkal mindig írtam, huszonvalahány évesen mutattam meg először a műveket másoknak, de a gátlástalan, boldog versírásnak vége szakadt.
– Számított, hogy mit mondanak a kritikusai?
– Persze. De ez is több lépcsőben zajlott. Mutattam valakinek, ő is megmutatta másvalakinek, kedvező visszajelzések jöttek, akkor úgy gondoltam, mégsem akarok költő lenni. Húszévesen az ember a magánéletben oldódna föl, de amikor az sem ment simán, megint újrakezdtem.
– Kiket érzett közel magához a magyar irodalomból?
– Nem feltétlenül azt csodáljuk a legjobban, akit közel érzünk magunkhoz. Az valami többlet: van, akit a művészetéért csodálunk, és van, akivel rokoni kapcsolatba is kerülünk. Gyerekkoromtól Aranyt szerettem mindenkinél jobban, kamaszkoromtól Babitsot, az esszéit legalább annyira, mint a verseit, az egész jelenséget. Kosztolányit később kedveltem meg, s leginkább a prózáját. Azok közül, akiket még ismerhettem, szerettem és csodáltam Weöres Sándort, de soha nem jutott volna eszembe, hogy hozzá forduljak verseimmel. Vas Istvánhoz viszont oda mertem menni.
– Rokonították Nemes Nagy Ágnessel is. Jogosan?
– Nem irodalmár olvasó is mondta egyszer, hogy talált köztünk hasonlóságot. De ezek a hasonlóságok nem eltökélt dolgok. Nemes Nagy Ágnessel szinte átitatódtam fiatalkoromban, lehet, hogy most mutatkozik meg a hatása, anélkül hogy törekedtem volna rá. Van ilyen: az ember egyszer csak fölfedezi, hogy jesszusom, ez itt egy József Attila-sor, az meg ott egy Babits-rím – ami elkerülhetetlen.
– Miért ment angol szakra?
– Túl sok választási lehetőség nem volt. A németről kiskoromban kiderült, hogy nem igazán vonzódom hozzá, értem, de máig nem tanultam meg beszélni. Kamaszkoromban a külföldi rádiókban angol slágereket hallgattunk, és boldogok voltunk, ha elcsíptünk egy-két szót. Angol és német között lehetett választani ott, ahova beírattak – angolra jelentkeztem. Többször elgondolkodtam azon, mi lett volna, ha másik irodalmat ismerek meg belülről. Az angol költészetet sok szempontból nagyon közel érzem magamhoz. Lehet, hogy a német más tulajdonságaimat erősítette volna fel, de nem biztos.
– Nemzedékének bölcsészhallgatói közül sokan kötöttek ki egyik-másik könyvtárban az egyetem után. A Gorkij milyen volt?
– Ez volt az első hely az életemben, ahol felhőtlenül jól éreztem magam nagyobb közösségben. Úgy látszik, a könyvtárakban az a szelekciós szempont, hogy az kerül oda, aki nem szeret törtetni, akiből hiányzik a becsvágy, hogy valami jobb állásra tegyen szert. A Gorkij Könyvtár menedék volt azoknak, akik kicsöppentek a társadalomból. Egyik az orvosit hagyta félbe, a másik a jogot, volt kiugrott pap, voltak mindenféle fura bogarak, akik éppen azért, mert hiányzott belőlük a túlzott becsvágy, nagyon jól megértették egymást. Rengeteg angol újság meg folyóirat járt a könyvtárba, és a munka is színtiszta gyönyörűség volt. Angol újságokból kellett kiírogatni cédulákra, hogy hol, kiről, mit írtak. Átböngészhettem a teljes angol sajtót. Nem volt más periódus az életemben, amikor ilyen töménységben kaptam volna információkat a világról.
– Később alkalma adódott arra, hogy világot lásson. Mit jelentettek ezek az utak?
– Angliában jártam először külföldön, 1974-ben. Lenyűgöző volt. Hogy zöldebb a fű, hogy márciusban lehetett epret, sült gesztenyét, banánt kapni. Meg hogy amikor a királyi haditengerészet támaszpontjára kanyarodtunk be véletlenül, rendkívül udvariasan tessékeltek ki ahelyett, hogy a rendőrségre vittek volna. Döbbenetes újdonság volt az is, hogy a jegyszedők udvariasak voltak a múzeumban, kedvesen figyelmeztettek, hogy ezt vagy azt nem szabad. Aztán kiderült, hogy négy hónapig más ott lenni, mint két-három hétig. Bele kellett tanulnom mindenfélébe, én pedig fuldokoltam a mély vízben. Egyszer három hónapot töltöttem Amerikában is, tavaly pedig Bécsben jártam a fiammal, fordítói ösztöndíjjal. Angliában előbb-utóbb összebarátkoztunk a háziasszonnyal meg a másik albérlővel, de Bécsben nagyon magányosak voltunk. A fiamnak hiányoztak a barátai, németül sem tudott. Svájc viszont, ahol két hónapot töltöttünk, maga volt a mennyország. Egy XIX. századi költő XVIII. századi házában laktunk a Boden-tó partján. Nagy csönd volt, a hajóállomás a ház előtt, lehetett jönni-menni. Még verset is írtam, hosszút.
– Hogyan hatnak a költő saját művei a fordításra és fordítva?
– Erősen. Ha egy verset sokan fordítottak, fölütöm valamelyik változatot, és az esetek többségében meg tudom állapítani, ki a fordító, ha nevét nem látom is. Ha pedig egy idegen nyelvű vers nagyon megtetszik, az előbb-utóbb zakatolni kezd az ember fejében, vajon hogyan lehetne magyarul mondani. Volt regény is, amely erősen hatott rám, nem a stílusa, hanem a világa miatt. A próza nagy előnye, hogy a napi életből egy másikba nyit átjárást, és abba bele lehet veszni, annyira, hogy egy évig nem itthon élek, hanem a XIX. századi Amerikában vagy a XVII. századi Sopronban.
– Szirtes György fordításában sikerrel jelent meg Angliában kötete, a New Life. Soha nem próbálta angolra fordítani a saját verseit?
– Soha.
– Egy interjúban azt mondta, hogy nem elsősorban a nyelv érdekli. Értsük ezt úgy, hogy – újra Orbán Ottót idézve – „Rakovszky olyan költő, aki szinte semmiben sem felel meg a Hogyan Legyünk Posztmodern Költők című szabálygyűjtemény előírásainak”?
– Igen, a posztmodern nekem nagyon idegen volt az első pillanattól fogva. Az érdekel, amit a nyelv mint eszköz segítségével szeretnék elmondani, nem maga a nyelv.
– Hogy osztja meg idejét a vers- és a prózaírás között?
– A költőnek arra van szüksége, hogy a fejét szabadon tartsa – a kezével mindenfélét csinálhat. Amerikában ismertem egy finn költőnőt, aki polgári foglalkozását tekintve lóápoló volt, nagyon szerette a lovakat. Azt mondta, így lehet nyugodtan várni a verset, ha jön, jön, ha meg nem, ott vannak a lovak. A regényemet folyamatosan tudtam írni. Napjában rendszerint olyan helyen hagytam abba, ahol a folytatásos tévésorozatok szokták: épp történt valami, hogy másnap, amikor leülök, legalább a bekezdést be tudjam fejezni. Ez rendszerint elég volt ahhoz, hogy kicsit fölpörgessen. De közben másnak nem volt helye a fejemben.
– Hogyan alakult ki a regény sajátos nyelvezete?
– Tömérdek korabeli szöveget olvastam, és puskáztam is különböző segédkönyvekből, a növények nevét például a Jávorka–Csapodiból vettem. Nem törekedtem rá, hogy hűségesen adjam vissza a korabeli nyelvet, hiábavaló is lett volna, inkább csak jelezni akartam. Ahogy a fordításban is csak jelezzük a tájnyelv vagy régebbi korok ízeit.
– Az álmokkal teleszőtt regény folyamában alapszimbólumok sora kap fontos szerepet: a tűz, a víz, a kígyó…
– Ezeket a szimbólumokat csak akkor tudom használni, ha nekem is jelentenek valamit. A tűz mindig is a kedvenc félelmem volt, sokféleképpen értelmezhető, nemkülönben a kígyó. Ha a tűz nem lenne visszatérő rossz álmom, akkor nem használtam volna. Abban biztos voltam, hogy a regényben lesz tűzvész, azért tettem a történetet a XVII. századba, mert olvastam egy nagy soproni tűzesetről. De egyik jelkép sem egyértelműen pozitív vagy negatív, ahogy a szereplők egymás közötti viszonyai, érzései is ambivalensek. A tűz lehet pusztító akkor is, ha a szeretet vagy a szenvedély tüze, a kígyó Aesculapius a gyógyítás istene, de az édenkerti kígyó is kígyó.
– Készül újabb regény?
– Többet is forgatok a fejemben. A rövidebb lélegzetűt elkezdtem írni.
– Szabadságot ad a szabadfoglalkozás, vagy épp ellenkezőleg, elzárja a „fősodortól”?
– Van egy-két alapproblémám, ezek köré kristályosodik ki az is, amit írok, meg az élet is. Ha éppen vannak emberek, akik osztoznak ebben az állapotban, megtalálom köztük a helyemet, de ez viszonylag ritka. Talán túlságosan sokféle embert ismerek, és túlságosan sokféle szemszögből látom a dolgokat az ő szemükön keresztül. A fősodorba csatlakozáshoz homogén környezet is kell: család, barátok, akik ugyanazt mondják. Nekem sose volt homogén a környezetem, mindenütt menthetetlenül nem is az ördög ügyvédje, hanem tolmácsa szerettem volna lenni. Sokra nem mentem vele, mert az emberek nem nagyon hallgatnak mások érveire. Gyerekkoromban szerettem volna igazán tartozni valahová. Akkor még láttam magam körül olyan családokat, amelyeknek volt szokásrendszerük, irigyeltem is őket; és irreálisnak éreztem magamat, amiért nálunk nem volt meg az, ami mondjuk X. barátnőméknél, ahol a vasárnapi ebédtől az öltözködésen át a viselkedésig mindennek megvoltak a szabályai. Mára ez legföljebb nyomokban maradt meg a társadalomban, és lehet, hogy sokan érzik irreálisnak magukat, mert nem tudják, hogy kicsodák.
– Gondolt rá, hogy feladja az önként vállalt függetlenséget?
– Szoktam néha töprengeni azon, hogy valahová ki kellene mozdulni, de nem tudom, van-e leágazás ebből az egyirányú utcából. Bölcsészdiplomával éppenséggel taníthatnék, de az kicsit sok lenne a jóból: a külső ingerekből meg a feszültségből. Egy angol író mondta: az emberek el szokták fogadni, hogy mindenfajta tevékenységhez idő kell – kivéve az írást. Az író soha nem mondhatja, hogy kérlek, ne gyere, most írok.
– A kisfia hogyan viseli, hogy a mama író-költő?
– Nem sokat kell viselnie. Reggel beviszem az iskolába, szeret ott lenni. Hogy napközben mit csinálok, az őt nem érinti. Ha megjön, akkor meg nem mondom neki, hogy, fiam, most foglald el magad, mert én írok. Este mindig olvasok neki, ez a fix pont az életünkben. Olyan is volt, hogy közösen találtunk ki történeteket. Meg olyan is, hogy ketten kezdtünk írni egy regényt, de a végén már csak a gépírónő szerepére korlátozódtam, ő vette át az irányítást. Elég hamar kiderült, hogy neki inkább természettudós agya van, és a matekot szereti, de azért, ha olvas, vagy ha lát valamit, sokszor mondja: „Na, akkor ezt beleírom a regényembe.”
Rakovszky Zsuzsa költő, író, műfordító 1950-ben született Sopronban. 1975-ben szerzett tanári diplomát az ELTE angol–magyar szakán. 1975– 1978: az Állami Gorkij Könyvtár, 1978–1981: az ELTE angol tanszékének könyvtárosa. 1982–1986: a Helikon Könyvkiadó szerkesztője. 1986-tól szabadfoglalkozású fordító. Főleg angol és amerikai szerzőket fordít, elsősorban költőket, de prózaírókat is. Graves-díj (1980), Déry Tibor-jutalom (1986, 1991), József Attila-díj (1988), Az Év Könyve (1989), IRAT nívódíj (1992), Soros-életműdíj (1992), Salvatore Quasimodo-díj (1999), Magyar Irodalmi Díj (2002), Márai Sándor-díj (2003).
ÁGOTA Közösség
Nevelőszülőknél élő gyermekek gyűjtöttek meghatározó élményeket az ÁGOTA® Táborban
