Afrika mostohagyermekei

Volt egy időszak a hatvanas–hetvenes években, mikor a történelmet azzal gondolták lezárni a nyugati specialisták, hogy a gyarmati rendszert univerzális negatívumnak kiáltották ki. 1960-tól kezdve, mikor a gyarmat elleni hullám megindult, egy jó szót sem volt ajánlatos szólni e jelenségről, amely így a kárhozat más tárgyaival együtt, a római cirkuszjátékokkal, az inkvizícióval, a keresztes hadjáratokkal vagy éppen a Galilei-perrel egyetemben beszorult a történelem egyik sötét zugába.
A kép persze, a sugalttal szemben, nem volt ilyen egyoldalú. A pozitív és a negatív keveredett benne, mint ahogy Julius Caesar is hozott Galliának jót és rosszat is hódítása nyomán. A nyugati gyarmatosítók megnyomorították Kongó törzseit (Leopold belga király), de fel is építették a kontinens struktúráit, útjait és egyéb hálózatait, egészségügyi ellátását; mindezt London és Párizs vitte véghez. Nem felejtem az ENSZ által delegált antillai francia feketét, aki elmesélte a civilizációs haladás egyik fejezetét: a törzsfőnöknek ki lett adva a parancs, hogy építsenek jól járható utakat, melyek nélkül a későbbi független afrikai államok megannyi anarchiává estek volna szét.
És nem csak az utak szelték át a nagy földrészt: az európai egészségügy vetett véget a sárgaláznak, vezette be az időszámítást (a naptár fogalmát), szüntette meg a rabszolgaság intézményét, a törzsek közötti állandó háborúskodást, és hozta el a kondenzált tejet, amely által a benszülött anyák a szülés után is képesek voltak ellátni házastársi kötelességüket. (Óriási lépés volt ez a monogám házasság felé!)
Egy szó, mint száz, a gyarmatosító európai nemzetek segítették Afrikát a civilizáció útján, ám ezzel kétségkívül sok rossz dolgot is elkövettek. Nem felejtem a belga asszonyt, aki nyiltan tagadta a néger nő anyasági érzelmeit („ezek mind majmok”, köpte oda), és azt sem, amikor Johannesburgban külön engedély volt szükséges ahhoz, hogy dr. Motlana, Nelson Mandela orvosa és sowetói elöljáró együtt ebédelhessen velem egy „csak fehéreknek” fenntartott szállodában. Sohasem felejtem megalázott tekintetét, majd goromba kitörését. Ez tizenöt évvel az apartheid eltörlése előtt történt. Hozzátartozik az epizódhoz, hogy vitánk során Motlana követelte tőlem, hogy foglaljak állást az apartheid ellen. Rendben van, válaszoltam, ha ön is ezt teszi a kommunizmussal szemben. Erre nem volt hajlandó. A vita lezárult, de elismerte, hogy az egyetlen fehér vagyok, aki őszinte vele: se nem durva, sem pedig hízelgő.
A beszélgetés persze nem történt volna meg, ha a dél-afrikai kormány akkor nem folytat valamiféle emberségesebb politikát, ha nem édesget magához egy néger elitet – amelyből azután a rezsim elleni lázadók, marxisták és más hitűek is kikerültek. A gyarmati kormányok és az ottani politika meghatározói, akarva-nem akarva, megnyitották a feketék előtt a „külföldi” utat tanulmányok és más célok irányában. Ami tehát Afrikában történt, az eléggé hasonló az európai történelemhez és annak szociális és ideológiai viszontagságaihoz: mind szélesebb körű lázadás (nem osztályharc, hanem faji összecsapás), az uralkodó réteg önkételye és gyengülése, a „forradalmi” osztály erősödése, harcképessége – és külföldről való támogatása. Azzal a különbséggel, hogy mindebben a modern ideológiák nem vettek részt, a feketék között alig volt marxista képzettségű (tanulmányok Prágában, Szófiában, Moszkvában), inkább törzsi lázadók voltak a törzsi struktúra ellen.
De ez már egy másik történet. Tény, hogy a mostani Afrika, negyven–ötven év után, lassan visszacsúszik a történelem létráján, bár betartja a gyarmatosítóktól örökölt felületes politikai kultúrát, annak szólamait és gesztusait. Az új elit alig különbözik a régitől, csak harciasabb, mert nem támaszkodhat a törzsi struktúrára és annak megtépázott presztízsére. Erőszakot és belháborút kénytelen alkalmazni, példák erre Mugabe (Zimbabwe), a tuszi vérengzés, a kongói események, és egészen északon a muzulmán Algéria.
Ez többek között arra is utal, hogy Afrika óriási területei ismét készen állnak egyfajta gyarmatosításra, mely azonban nem mondhatja ki nevét és mibenlétét. Nagyvállalatok és bányák, külföldi érdekeltségű cégek működnek annak tudatában, hogy helyi szövetségesekre van szükségük – mint annak idején, mikor a rabszolgára vadászó hajcsár lefizette a törzsfőnököt, aki összejátszott vele a néppusztító razziákban. Ma zsoldos hadseregek mészárolnak hasonló ügyekben, zsebre téve a gyémántüzletből és az értékes ércek kereskedelméből származó milliárdokat.
A kérdés, mint ilyenkor általában, van-e kilátás polgári társadalom és középosztály kialakulására? Ahol ezt megjósolták – vagyis Dél-Afrikában –, ott a dolgok alig fejlődnek; feltételezhetjük, hogy dr. Motlana most kevésbé bizakodó, bár az új hírek szerint ma már nem rendel, hanem egy multinacionális vállalat főnökeként tevékenykedik. Egy új beszélgetés érdekesnek bizonyulna vele, de mással is, esetleg egy tradicionális törzsfőnök leszármazottjával.
Ez utóbbiak története viszontagságos és tarka. A gyarmatosítás idején a főnök elsőszülött fiát olyan névre keresztelték, amitől a mindenütt jelen lévő ördög vagy rossz szellem megijed és távol tartja magát. Ez biztosítaná immunitását a gonosszal szemben. Csakhogy a főnök mostohafiát „cserébe” kiszolgáltatták az ördögnek: őt küldték külföldre tanulni, belőle lett a radikális népvezér, a nyugati módra választott köztársasági elnök!
Látjuk a törésvonalat, melyek átfutnak az új Afrikán. A gyarmatosítás nyomán megindult modernizáció új ellentéteket szított Afrika burjánzó, még mindig titokzatos földjén.
A titkok közé tartozik az is, merre indul Afrika ezzel a történelmi örökséggel.