Attila, a hun nagyfejedelem és Tápiószentmárton rejtélye

A Pest vármegyei község határában álló Attila-dombról hosszú évszázadok óta azt tartja a néphagyomány, hogy egykor ott állt a hun nagyfejedelem legendás fapalotája, amelyről II. Theodosius keletrómai császár követeként a hun udvarba eljutott Priszkosz rétor is megemlékezett a töredékesen fennmaradt krónikájában. Attila, a késői ókor és a világtörténelem egyik leghíresebb alakja, akinek birodalma az Uráltól a Duna–Tisza közéig terjedt, és aki a római impériumot is adófizető vazallusává tette, hatalma csúcsán, Kr. u. 453 márciusában váratlanul meghalt. Azt, hogy a hunok világhódító vezérét hol temették el, máig nem tudni; a rendelkezésre álló szegényes források alapján csak az valószínűsíthető, hogy a mai Magyarország területén valahol a Tiszántúlon, vagy pedig a Duna–Tisza közén. Számtalan regényes hipotézis ismert a hun nagy király lehetséges temetkezési helyéről, amelynek – mint az archeológia Szent Gráljának – megtalálása legalább akkora világszenzáció lenne, mint amikor 1873-ban Heinrich Schliemann felfedezte Tróját, vagy Howard Carter 1922 novemberében rátalált Tutanhamon fáraó elveszettnek hitt sírkamrájára. Az Attila legendáriumban több helyszín is megjelenik mint a hun nagyfejedelem lehetséges sírhelye; ezek közül talán Gárdonyi Géza híres regényének, A láthatatlan embernek köszönhetően Szeged környéke a legismertebb. De akadnak olyanok is akik – ki tudja, miért? – arra esküsznek, hogy Attilát a Pilisben, a legendák és az ismeretlenség homályába vesző ős-Budán temethették el. De hogy jön ide Tápiószentmárton és az egykori Blaskovich-birtok területén álló misztikus Attila-domb, mint a hun nagy király egykori fejedelmi törzsszállása és lehetséges temetkezési helye?

Attila, a hun nagykirály a késő antik világ egyik meghatározó történelmi személyisége volt Fotó: Allociné

Attila, vagy másként Etzel, illetve Etele, Mundzsuk hun nagyfejedelem fia, a késői antik világ egyik legnagyobb hatású személyisége rövid időre hatalmas birodalommá egyesítette a hunok és a velük szövetséges, illetve nekik alávetett népek területeit, amelynek a legnyugatibb határa az egykori római limes, a Duna vonalánál húzódott. Attila 453 márciusában bekövetkezett hirtelen halál után a birodalma szétesett és az egész korabeli Európa által rettegett népcsoportnak ugyanúgy nyomaveszett, mint a legendás vezérük sírhelyének.

Attila egyesítette a hun törzseket, megalkotva a késő antik világ legerősebb birodalmát. Fotó: Steam Community

Attila elveszett fejedelmi székhelyének nyomában

Attila a bátyja, Bleda, vagyis Buda 445-ben bekövetkezett halála után egymaga lett a hun törzsszövetség nagy királya, aki uralkodói székhelyét birodalma nyugati határának közelében, a mai Magyarország területén, a Nagy-Alföldön vagy valahol a Duna–Tisza közén rendezte be. Ennek az volt az oka, hogy az ekkorra már hatalmasra növekedett és az Uráltól a magyar rónáig terjedő Hun Birodalom keleti részének irányítását fiára, Ellákra hagyta, míg a stratégiai jelentőségű nyugati területek felügyeletét megtartotta magának. A Dunántúl legnagyobb része ekkor még a Nyugat-római Birodalom provinciális birtokának számított.

Bleda (Buda) és Attila. Fotó: Wikimedia Commons/Tulipán Tamás

 (Flavius Aetius, a Nyugatrómai Birodalom legkitűnőbb hadvezére és a ravennai udvar legbefolyásosabb embere, a 446-ban a hunokkal megkötött békeszerződés értelmében Attila birtokába adta a Dél-Dunántúl délkeleti szegletét, Savia tartományt.) Attila a Keletrómai Birodalom ellen már innen, a mai Magyarországon lévő törzsszállásáról indította meg a 447-es nagy hadjáratát, és ugyancsak ide tért vissza az utolsó jelentős hadi vállalkozásáról, az Itália ellen 452 tavaszán indított hadjáratából is. Attila udvaráról csak nagyon kevés egykorú leírás, forrás maradt fenn. Ezek közül messze a legjelentősebb és leginkább hitelesnek tekinthető tudósítás Priszkosz rétor keletrómai szónok, diplomata és történetíró nyolc kötetes „Követségben Attila, a hunok nagykirálya udvarában” cím műve. 

Flavius Aetius, az „utolsó római” és III. Valentinianus császár Stilicho V. századi márványszarkofágján. Fotó: Wikimedia Commons

Sajnálatos módon ez a forrásértékű mű csak töredékesen maradt fenn, 

amelynek egyes részei Cassidorius nyugatrómai történetíró, valamint a VI. században működött Jordanes gót püspök és historikus, továbbá Bíbrobanszületett Konstantin bizánci császár 950 körül íródott műveinek kivonataiból ismertek. Priszkosz 449-ben II. Theodosius római császár Attilához menesztett és a szenátori rangú Maximinosz által vezetett diplomáciai küldöttségének tagjaként jutott el a hun nagy király fejedelmi udvarába. Priszkosz naplószerűen megírt művének szerencsére több olyan része is fennmaradt, ami a Konstantinápolyból a hun udvarba tartó hosszú út egyes szakaszainak, továbbá Attila fejedelmi törzsszállásnak bemutatására vonatkozik. Ugyancsak megörökítette Attila híres fapalotájának, valamint a hun előkelőségek szálláshelyeinek a leírását is. 

Attila fapalotájának rekonstrukciója. Fotó: Attila Alapítvány/Kocsi János

Ezek más későbbi forrásokkal egybevetve lehetőséget adnak arra, hogy megpróbáljuk jobban behatárolni, vajon hol állhatott Attila katonai táborszerű fejedelmi központja. 

Priszkosz rétor leírása szerint Naissos (ma Nis, Szerbia) érintésével haladtak tovább és a Dunán átkelve értek el Attila első táborába, de ez még nem a nagyfejedelem törzsszállása volt. Priszkosz útleírása három olyan folyó megnevezését is tartalmazza, amelyen átkeltek, illetve amiket érintettek miközben a keletrómai követség a hun kísérőik kalauzolásával Attila törzsszállása felé tartott. „Ettől kezdve rónaságon húzódó sík úton haladtunk és hajózható folyókra akadtunk amelyek közül a Duna után a Drekón a Tigas és a Tiphésas voltak a legnagyobbak. Ezeken fatörzsből vájt csónakokon vittek át bennünket, amilyeneket a folyók mellett lakók szoktak használni, a többin pedig tutajokkal keltünk át, amelyeket a barbárok e mocsaras helyeken szekereiken szoktak szállítani” – írja Priszkosz. E folyók közül kettő nagyobb érdemel figyelmet, a Duna, illetve a Tigas, vagyis a Tisza. A törzsszállásról ugyancsak több érdekes és igen figyelemreméltó feljegyzés található Priszkosz naplójában.

Attila a római gondolkodásmódot jól ismerő erős és határozott fejedelem volt.  Fotó: Civilization Wikia

 „Miután néhány folyón átkeltünk, egy nagy kiterjedésű faluhoz érkeztünk. Itt állt az a palota, amelyről azt mondták, hogy Attila minden más lakóhelyénél különb volt, fából és gyalult deszkákból összeillesztett fakerítéssel volt körülvéve, amely nem a biztonság végett hanem csak dísznek épült.” De amit Attila nagy fapalotáján és néhány hun előkelőség ugyancsak fából épített szálláshelyén kívül Priszkosz rendkívül furcsának talált a sátorvárosban, az egy római stílusú villa és a hozzá épített ugyancsak kőből épített római fürdő látványa volt. Ez a hun hierarchiában Attila után a második hatalmasságnak számító Onégésios szálláshelye volt. Onégésios ugyanis nem hun származású, hanem nyugatrómai patrícius volt, aki a 440-es években Attila fogságába esett és a Hun Birodalom második emberévé küzdötte fel magát a nagy király egyik legfőbb bizalmasaként. A hunná vált patrícius azonban Attila környezetében is megőrizte a római kultúrát és szokásokat, ennek tudható be például a római stílusban kőből épített fürdője is, ami valóban szokatlan látványt nyújthatott az alapvetően jurtákból álló hun fejedelmi székhelyen.

Attila udvarának romantikus ábrázolása Than Mór festményén.  Fotó: Wikimedia Commons

„Nem messze a kerítéstől (ti. Attila palotájától, a szerk.) volt egy fürdő, amelyet Attila után a szkíták közt a leghatalmasabb Onégésios építtetett, Pannoniából hozatván hozzávaló köveket, mert errefelé a barbároknak nincs semmijük, sem kövük, sem fájuk, még a fát is máshonnan hozatják” – írja Priszkosz.

A késő antik római szerzők a szkíta elnevezést gyűjtőfogalomként használták az összes sztyeppei lovas-nomád népre, köztük a hunokra, akiket ugyancsak sommás gyűjtőfogalomként barbárokként is emlegettek. Attila, aki a fiatalkorát Honorius császár ravennai udvarában töltötte fejedelmi túszként, egyáltalán nem barbár, hanem latinul és görögül is beszélő, a római kultúrát, közigazgatást és hadművészetet, valamint a diplomáciát jól kiismerő tehetséges hadvezér és államférfi volt. 

A kíváncsi keletrómai követ még azt is megtudta, hogy a fürdőt egy Sirmiumból származó hadifogoly római építész tervezte, illetve építette. Priszkosz leírásából kiderül, hogy a törzshely egy olyan rónán feküdt, amelyen sem elegendő fa nem volt, követ pedig mutatóban sem lehetett ott találni.

Faragott római kövek és szkíta aranyszarvas Duna–Tisza közi rónán

De miért is számíthat különleges nyomnak a hun fejedelmi törzsszálláson állt római kőépület amit Priszkosz is megörökített, és mi köze lehet ehhez a kiskunsági Attila-dombnak, illetve Tápószentmártonnak? Tápószentmárton már a XVIII. századtól kezdve a tekintélyes és jómódú nagybirtokos Blaskovichok családi székhelyének számított. A család a falu határában fekvő Attila-domb mellett építette fel az első nemesi kúriáját még a XVIII. században. A család leghíresebb sarja, Blaskovich Ernő a régi kúriát elbontatta és annak helyén építette fel 1863-ban az új rezidenciát és istállókat, hiszen a nemes úr nemzetközi hírű lótenyésztő volt, akinek világhírű versenylova, az angol telivér Kincsem is itt született Tápószentmártonban.

Blaskovich Ernő nagybirtokos egykorú fotója. Fotó: Wikimedia Commons

 Blaskovich Ernő bátyja, Blaskovich János lelkes helytörténészként komoly kutatásokat folytatott a birtokukon álló Attila-domb néphagyományaival kapcsolatban amit publikált is. A környék sok évszázados hagyománya szerint ugyanis az Attila-dombként emlegetett halom helyén, illetve tágabb környékén állt egykor a hun nagyfejedelem törzsszállása. 

Amikor a XIX. század közepén a régi Blaskovich-kúriát elbontották, a bontási anyagban Blaskovich János számos római eredetű faragott kőre bukkant, 

amit rendkívül szokatlannak tartott, hiszen római épületek az egykori Pannonia Inferior provincia, vagyis a Dunántúl területén kívül soha sem állhattak a Duna–Tisza-közének a szívében. Onégésios a limestől távoli rónán álló villája és fürdője éppen ezért számított különleges kuriózumnak Priszkosz számára  a „barbárok városában”. A néphagyományon kívül más további érdekességek is fűződnek az Attila-dombhoz. Az 1900-as évek elején Blaskovich János az addigi kutatásai alapján régészeti feltárást kezdeményezett e területen, de néhány kutatóárok kimélyítésén kívül elmaradt a részletesebb archeológiai feltárás. 

Az Attila-domb Tápiószentmárton határában.  Fotó: Kirándulástervező

Az első világháború után, 1923 őszén a Magyar Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárának két hivatásos archeológusa, Hillebrand Jenő és Bella Lajos ismét megkutatta az Attila-dombot és egy, a maga nemében páratlan leletre bukkant. A világhírűvé vált leletet, az erős szkíta hatást mutató aranyszarvast a népvándorlás kori sztyeppei népek kultúrájának elismert szaktekintélye, Fettich Nándor nem hun korú, hanem a Kr. e. VI. századból való fejedelmi műtárgyként datálta. 

A tápiószentmártoni aranyszarvas. Fotó: Wikimedia Commons

Azonban még e rendkívül ígéretes felfedezés ellenére sem folytatták tovább kutatást, és az Attila-domb rejtélye ismét visszasüllyedt a feledés homályába. Azóta sem került sor kiterjedtebb ásatásokra, noha a legmodernebb földradaros és más hasonló felderítési technikák sokkal hatékonyabbak mint az 1920-as évek feltárási módszerei.

Tisza-meder és hármas érckoporsó, vagy kiskunsági róna és halomsír?

Az egyik legnépszerűbb teória Szeged környékére, illetve a Tisza alsó folyásvidékére helyezi Attila törzsszállásának és temetkezési helyének a lehetséges, sőt egyesek szerint a legvalószínűbb helyszínét. Az elmélet nem veszi figyelembe, hogy Attila korában, az V. században a mai Szeged környéke, illetve általánosságban is a Tisza hatalmas kiterjedésű ártere olyan egybefüggő vizes, zsombékos-mocsaras terület volt, ami aligha lehetett alkalmas a nagy tömegű nomád hun lovasok számára fejedelmi törzshelynek. 

Az Attila-domb lábánál elterülő róna. Fotó: Elter Tamás

Ezzel szemben az árterektől távoli száraz és sík Duna–Tisza-közi vidék nemcsak hogy kiválóan alkalmas területnek számított erre a célra, hanem mivel nagyjából egyenlő távolságra feküdt a két ellenséges nagyhatalom, a Nyugatrómai, illetve a Keletrómai Birodalom határaitól, stratégiailag is ideális terület lehetett Attila és hunjai számára. A Tisza ágában történt árasztásos temetés elméletének alapjai a VI. században élt gót történetíró, Jordanes Attila halála után egy évszázaddal később megszületett Getica című munkájára, pontosabban annak a hun nagy  király halálával és temetésével kapcsolatos fejezetében foglalt egyes részek félrefordítására vezethető vissza. Jordanes a munkájához Priszkosz és Cassidorius krónikájából is sokat merített, amit más forrásokkal és nemegyszer a saját fantáziája szülte színes történetekkel egészített ki. 

Éppen ezért Jordanes művét csak erős forráskritikával szabad kezelni. 

Gárdonyi Géza A láthatatlan ember című történelmi regényének megírásához több forrást, köztük Jordanes krónikáját is felhasználta. 

Gárdonyi Géza, A láthatatlan ember szerzője. Fotó: Wikimedia Commons

Az először 1901-ben kiadott és zajos közönségsikert aratott regény nyomán vált elterjedtté az a népszerű és A láthatatlan emberben is megjelenített történet, miszerint Attilát a Tisza egyik leválasztott mellékágába temették el hármas érckoporsóban, majd miután a koporsó köré felsorakoztatott összes szolgálóját lenyilazták, ismét elárasztották a medret, hogy soha, senki se bukkanhasson rá Attila sírjára. A regényben is megjelenített hármas érckoporsóba, illetve a folyómederbe temetést Gárdonyi Jordanes munkájának téves értelmezéséből szűrte le. Jordanes a Getica című krónikájában az eredeti latin szöveg pontos lefordításával ugyanis azt írja, hogy Attila sírja a „föld mélyén” vagyis nem egy folyómederben van.

           Jordanes VI. századi  gót-római történetíró büsztje.                 Fotó: Wikimedia Commons

 A hármas érckoporsó legendája szintén a latin ferculum szó téves értelmezéséből ered, 

ez a kifejezés ugyanis nem koporsót, hanem szemfedőt jelentett a rómaiaknál. Egyébként az elárasztott folyómederebe temetés teóriája szintén ellentétben áll a sztyeppei lovas nomád népek, így köztük a hunok régészetileg is igazolható temetkezési szokásaival. Az archeológiai bizonyítékok szerint a hun előkelőket fakoporsóban a földbe temették, a vezérek, illetve a fejedelmi személyek sírja fölé pedig földhalmot, úgynevezett kurgánt emeltek. 

Attila emlékműve Tápiószentmártonban. Fotó: Wikimedia Commons

A tápiószentmártoni Attila-domb jelenlegi formája szerint már nagyobb részt elhordott, de bizonyíthatóan nem természetese, hanem mesterséges eredetű. Külön érdekesség, hogy a halom környékén egy rendkívül erős és nemcsak a műszerekkel, hanem emberi érzékeléssel is jól megérezhető, csak a világ pár részéről ismert ritka földsugárzás tapasztalható. A Blaskovich-féle kutatásban leírt római épületmaradványok, továbbá a szkíta aranyszarvas és nem utolsósorban az erős helyi néphagyomány is talán elegendő okot adhatna az Attila-domb és környéke XXI. századi technológiával való átfogó archeológiai feltérképezéséhez.

Az Attila-domb:

• Tápiószentmárton határában álló, nagyobbrészt elhordott de mesterséges eredetű halom,
• amelyről a helyi néphagyomány azt tartja, hogy egykor itt állhatott Attila fapalotája,
• és ahonnan már több különleges lelet, köztük a szkíta aranyszarvas is előkerült.