Az unió és a sóhivatal

Az előzetes tervek szerint március 17-én az ENSZ leszerelési konferenciájának elnökségét Irak veszi át. Ez nem elírás és nem vicc. Az abszurd helyzet azért alakulhatott ki, mivel a leszerelési kérdésekben igen tekintélyesnek számító nemzetközi grémium elnöki helyén az egyes országok – igazán demokratikus módon – ábécésorrendben váltják egymást. A helyzet komikuma, hogy Irakra épp most kerül sor.
Van még ennél is jobb.
Az emberi jogi szempontból nem éppen makulátlan Líbia hamarosan az ENSZ emberi jogi bizottságában fogja betölteni ezt a pozíciót, ráadásul Tripolira nem az alfabetikus sorrend kérlelhetetlen törvénye rótta ezt a nehéz feladatot: az egyes országok küldöttei Kadhafi országát erre a posztra megválasztották. Gyanítom, Líbiát hamarosan Észak-Korea követheti majd az elnöki székben, legalábbis jelölése ellen az ENSZ emberi jogi bizottságában vajmi kevés ellenvetés érkezne.
Aki ezek után azt mondja, az ENSZ magán viseli annak az intézménynek a jegyeit, amelyet mi magyarok csak sóhivatalként emlegetünk, talán nem jár messze a valóságtól. Nem csodálkozhatunk azon sem, hogy az Egyesült Államok máris tiltakozott az ENSZ-ben, hiszen – mindenki beláthatja – a fegyverzetellenőröktől hemzsegő Irak a jelenlegi helyzetében aligha láthatja el felelősségteljesen annak a konferenciának az elnöki teendőit, amely a leszerelés elősegítését jelöli meg fő feladataként. Hovatovább a tiltakozástól már csak egyetlen lépés, hogy az ENSZ bürokratáival és pénzpocsékolásával amúgy is elégedetlen Amerika is kimondja: az Egyesült Nemzetek Szervezete ma már nem több, mint sóhivatal.
Ez a lépés a héten kiteljesedett NATO-válság után most mintha egy kicsit rövidebbnek látszana.
Mindenesetre az a három európai ország, amelyekre az amerikai külpolitika a bántó „régi Európa” címkét ragasztotta, igazán nem várhatja el: az USA egy sóhivataltól kérjen felhatalmazást arra, hogy a számára oly létfontosságúnak tűnő hadjáratát Irak ellen megindíthassa. Márpedig Franciaország, Németország és Belgium épp ehhez ragaszkodik, és köti az ebet a karóhoz: ők ugyan az ENSZ Biztonsági Tanácsának felhatalmazása nélkül egy tapodtat sem mozdulnak. Párizs, Berlin és Brüsszel persze tisztában vannak azzal, mennyi beleszólása is lesz majd végső soron a háború megindításába az ENSZ BT-nek (semennyi), de makacskodásuk nem is a nemzetközi szervezet tekintélyéről szól. Arról inkább, hogy elérkezettnek látták az időt a törlesztésre.
Sajnos nem úgy, ahogy azt Washington elvárta volna. Tom Lantos demokrata szenátort az amerikai törvényhozásban olyannyira felbőszítette a három állam magatartása, hogy a következő kijelentésre ragadtatta magát: „Ha nem lett volna a mi katonai elkötelezettségünk, akkor Franciaország, Németország és Belgium ma szovjet köztársaság lenne.” Általánosabb felhang most az Egyesült Államokban, hogy a II. világháborús amerikai szerepvállalás iránti hálát kérik számon Európától, mondván, jelenleg, amikor Amerikának lenne szüksége segítségre, Európa elfordul szövetségesétől.
Washingtonban azonban talán már azt is kezdik sejteni, hogy a Rajna menti Európa nem a hidegháborúnak az amerikai oltalom jegyében eltelő negyven évéért, hanem az utóbbi tizenkét év sokszor megalázónak érzett birodalmi politikájáért fizet. Az amerikai Echelon világméretű lehallgatórendszeréért, amellyel – az európai kifogások szerint – a hidegháborút követően már nem (csak) a korábbi ellenségek, hanem a szövetséges országok vállalatainak üzleti titkait is fürkészni kezdték, brüsszeli gyanú szerint dollármilliárdokban mérhető hátrányt okozva ezzel európai nagyvállalatoknak jól informált amerikai versenytársaikkal szemben. Azért, hogy az USA által pénzzel és fegyverrel, és a Tom Lantoshoz hasonló politikusok által morálisan is támogatott Izrael rendre lerombolja azokat a létesítményeket és otthonokat, amelyek végső soron a palesztin hatóságnak juttatott eurósegélyekből épültek Ciszjordániában és a Gázai övezetben. És azért is, mert Amerika közel-keleti vállalkozását végső soron Európa fogja megfizetni: az olajárak instabilitásából eredő óriási veszteségekkel, de legfőképp azzal, hogy valószínűleg elveszíti kecsegtető üzleti pozícióit Irakban és – ha a végső amerikai célt Teheránban megjelölő elemzéseknek hinni lehet – Iránban is. Az EU három országa most azt mondta: eddig, és ne tovább.
Arra, hogy e transzatlanti vitában milyen magatartást tanúsítson Magyarország, nehéz megfelelő választ adni. Tény, az utóbbi hónapokban silány komédiává fajult az arra irányuló amerikai erőfeszítés, hogy bebizonyítsák, Szaddám Huszein valóban veszélyt jelent a világ országaira: nem sikerült olyan bizonyítékokat felmutatni, amelyek elegendőek lennének egy olyan casus bellihez, amelyet a nyugati országok választóinak többsége elfogad. Az is egyre inkább bebizonyosodik: az az amerikai stratégia, amely általános rendezést és demokratizálódást kíván elérni a Közel-Keleten úgy, hogy a palesztin kérdés megnyugtató rendezésére még csak hajlandóságot sem mutat, nemcsak az arab világban, de világszerte viszszatetszést kelt. Hogyan is tűnhetne hitelesnek George W. Bush elnök programja Irak és Afganisztán demokratizálására, miközben Izraelből egyre elképesztőbb atrocitásokról érkezik hír? A háborút ellenző közhangulat tehát több mint érthető.
Magyarországon azonban bonyolítja a képet, hogy a magát a hazai baloldal gyűjtőpártjának tartó MSZP számára a készülő háború nem elvi kérdés: jól látható az a pragmatista megközelítés, amely során lépéseit még ebben a helyzetben is az elsődleges külpolitikai cél, az ügynökmúlttal terhelt Medgyessy-kormány nyugati legitimitásának helyreállítása határozza meg (az ún. magyar liberális értelmiség kényszeres hallgatása az ügyben más lapra tartozik, de morális szempontból nem kevésbé aggályos).
Ám ha már pragmatizmusról esik szó, a kialakult helyzetben talán arra is lett volna lehetőség, hogy a magyar diplomácia az ominózus levél aláírásának megtagadásával szélesebb körű európai támogatást vagy legalábbis némi brüsszeli jóindulatot szerezzen az olyan magyar érdekek támogatásához, mint pl. a státustörvény, a Benes-dekrétumok eltörlése, az adriai gazdasági kapcsolatok vagy az unióba belépő Magyarország mezőgazdaságának felzárkóztatása.
Bár lehet, hogy a Kovács László vezette külügynél ez abszurdabb ötletnek hat, mint Irak elnöki helye az ENSZ leszerelési konferenciáján…