Csak béke legyen

Már egy hete csak Váci Mihályra gondolok mindig, meg-megállva. Egy letűnt korszak koszorús költőjének az életrajza úgy végződik: elhunyt Vietnamban. Gyermekkoromban nem értettem: mit keresett egy magyar poéta a világ túlfelén, a mások háborújában? Azóta állítólag benőtt a fejem lágya, de ma sem értem: mi keresnivalónk nekünk a mások háborújában? Igaz, azóta tobzódik a globalizmus, a távolságok lerövidültek, a művelt Nyugat olajkészletei meg vészesen megfogyatkoztak. Ez a mi háborúnk is – sulykolják a fejünkbe nap mint nap minden hullámhosszon. Kellett nekünk belépni egy fél világot behálózó katonai szövetségbe – most nem játszhatjuk a semleges kívülállót…
Hát nem is játsszuk. A nagyobbik lányom is azt kérdezte a minap, hogy akkor most mi kivel vagyunk. Mondtam neki, hogy a jókkal – egy apa nem felelhet másképp. A jók mindig mi vagyunk, mindig mi is voltunk – máskülönben nem lehetne elviselni azt az irracionalitást, amit keresetlenül háborúnak nevez a köznyelv. A jókkal voltunk, amikor a Donnál kellett megvédeni az édes magyar hazát, meg akkor is, amikor az azóta szétment Csehszlovákiában. A jókkal voltunk, amikor megszórtuk bombával Szabadkát. Nem kétséges, hogy ezúttal is a jó oldalra váltottunk jegyet.
Kicsit bonyolítja a helyzetet, hogy ezúttal a jó oldalon belül is több oldal van. Mi tagadás, ez egy kicsit bonyolult szituáció: döcögősen működik az évtizedek során aprólékosan kikísérletezett hollywoodi dramaturgia. Volt ugyebár szeptember tizenegyedike, amikor a gaz igazhitű terroristák orvul lerohanták a civilizált világot. Ekkor nem volt kétséges, hová álljunk: a civilizált oldalra, amely már a japánoknál sem díjazta a kamikazementalitást. A civilizált világ vezető ereje például az utóbbi néhány rendcsináló háborúját úgy igyekezett megvívni, hogy emberveszteség csupán a másik oldalon keletkezzék. S hála a technika rohamos fejlődésének, ez már nem is olyan utópia, mint évezredeken át a hadvezérek álmaiban: a sziporkázó emberi elme elérte, hogy a bombázóba sem kell mindig pilóta. S hogy a másik oldalon meg civilek ezrei, tízezrei esnek áldozatul e civilizált hadviselésnek? Istenem. A legfőbb érték ugyan az ember, de ahol gyalulnak, ott hullik a forgács is.
A szép új antiterrorista világrend addig volt töretlen, amíg a közismert katonai nagyhatalmat, Afganisztánt kellett móresre tanítani. Csak valahogy ott is elmaradt a katarzis: nem volt győzelmi felvonulás, mint Berlinben; még az se biztos, hogy győztünk. A főgonosz talán összkomfortos barlangokban lapul, s időnként pimasz videoüzenetekkel kergeti őrületbe a civilizált világot. Szaddám kétségkívül megfoghatóbb főellenség – nemhiába a civilizált titkosszolgálatok képezték ki. Már régesrég példát lehetett volna statuálni rajta, ha a civilizált antiterrorista világot nem kötné a földhözragadt jog – amely e túlfinomult kultúrának kétségkívül az Achilles-sarka. Mennyivel könnyebb volna isteni igazságszolgáltatásra hivatkozni, mint tiltott tömegpusztító fegyverek után kajtatni! S micsoda nyűg, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsától kell engedélyt kérni egy sima kis háborúra is, holott a világszervezet csak egy túlbürokratizált sóhivatal, ahol azt sem tudják, melyik végén kell elsütni a puskát!
A hollywoodi fekete-fehér világképet tovább árnyalja, hogy az észak-atlantiak véleménye megoszlik az iraki háború kérdésében. Talán nem egyformán értelmezik a tömegpusztítás fogalmát, talán nem egyformán érdekeltek a mezopotámiai olajmezők kitermelésében. Nagyhatalmak, volt gyarmatosítók időnként megtörik az egységfrontot, ha úgy látják, hogy a világ küszöbön álló újrafelosztásában hátrányba kerülhetnek. Érthető, ha nem akarnak pozíciót veszteni, amikor esetleg nyerni is lehet. Civilizációnkat ugyanis nem csupán a jog és a tulajdon tisztelete jellemzi, de annak felismerése is, hogy a piaci harc egy-egy civilizáción belül is szakadatlanul folyik. A franciák és a németek lélekben egy pillanatra sem fogadták el az angolszász világhegemóniát – valljuk be: az is csoda, hogy idáig olyan derekasan tartották magukat.
Mindez persze a történelem malmainak monoton zakatolásába veszne, ha a háborús széljárás a mi kis kompországunkat nem veszélyeztetné minden eddiginél jobban: a remélt kikötő helyett könnyen zátonyra is futhatunk. Egyszerre akarunk tagja lenni az európai államok uniójának, s megfelelni az észak-atlanti katonai tömb elvárásainak. Az unió egysége töredezik; a NATO történetének legnagyobb krízisét éli meg; a se nem uniós, se nem NATO-tag környező államok meg olyan készséggel vetik alá magukat Amerika akaratának földön, vízen és a levegőben, amitől rögtön görcsbe rándul akut trianoni gyomorreflexünk. Még egy bölcs, felkészült, tapasztalt országvezetésnek is gondot okozna, hogyan lavírozzék ennyi úr szolgájaként. Szó sincsen holmi fantomfélelmekről: a francia elnök máris lebegtetni kezdte a túlontúl Amerika-barátnak bizonyult Románia és Bulgária EU-csatlakozását, s a német tőke is bizonyára megfontoltabban viselkedik a jövőben Janus-arcú térségünkben. Most a kérdés éppen az: hogyan védjük meg a törököket a feltételezhető iraki válaszcsapásoktól. Legyezgethetné hiúságunkat: megint mi vagyunk a civilizált világ védőbástyája – csak most fordított irányban. Az újabb kori történelem során minden nagy világégés valahogy így kezdődött. A lengyelek annak idején állítólag megtámadtak egy rádiótornyot Németországban – az irakiak most állítólag fegyvereket rejtegetnek a sivatagban. Képzeljük el, amint a vérmes lengyelek fenik a fogukat: most aztán jól megadjuk annak a gaz Hitlernek, hiába van vele az a gaz Sztálin! Képzeljük el, hogy egy fegyverzetellenőrző ENSZ-bizottság betéved egy magyar atomtudóshoz, s véletlenül megpillantja, hogy egy kétezer oldalas atombomba-gyártási leírás hever az íróasztalán. Ez ám a casus belli!
További talány, hogy a szövetséges Törökország megvédését nem az indokolja-e, hogy onnét fogják megbombázni a makacs Irakot? (Az ankarai kormány már be is nyújtotta a számlát, mibe kerül ez neki?) Úgy fog kezdődni, hogy visszaütünk? Nekem jobban tetszik az a civilizált módszer, hogy Törökországot hívjuk meg az Utazás 2003 kiállítás díszvendégének. A magyar háborús politikát egyszerűen nem befolyásolhatják önös pártszempontok, üzleti meggondolások, fantáziátlanság és szolgalelkűség, mindenféle internacionálék. Nem szempont az amerikai elnök népszerűségi indexe, sem az, hogy az illetőt miként ítélik meg a kinyilatkoztatásaikkal ezúttal sem fukarkodó hazai véleményformálók. Nem engedhető meg, hogy e kardinális kérdésben újfent a „nincs alternatíva” sunyi zsákutcájába szorítsanak bennünket. Mert talán mégsincs mindig és minden körülmények között „jó oldal”.
A régiek kedvelt mondása volt: nincs baj, csak egészség legyen. Választott vezetőinket nem inspirálhatja más: csak béke legyen…