Domblakók

Háromezer-ötszáz éves bronzkori falut, avar, honfoglalás, Árpád- és újkori települések nyomait és egy teljes honfoglalás kori temetőt találtak a régészek – rendkívül érdekes leletekkel – az 51-es út kiigazítását megelőző feltárás során. Az anyagot, amely fontos történeti és genetikai adatokkal szolgál, a kalocsai Viski Károly Múzeumban mutatják be a szeptemberben megnyíló kiállításon.

Szerencsére jórészt véget értek a régészek életét oly sokáig megkeserítő nagyberuházásokkal kapcsolatos csatározások, mióta törvény van arról, hogy az építkezés területén a beruházónak kell állnia a kötelező megelőző ásatások költségeit. Apelláta nincs, a munkát addig nem kezdhetik meg, amíg a régészek át nem adják a területet.
Tavaly márciusban, a Duna melletti 51-es út új szakaszának építésekor területrendezés címén Hartánál másfél méter mélységig kibányászták a löszös földet. Kustár Rozália, a kalocsai múzeum régésze kezdettől kinn volt a terepen, és megállapította, hogy a mintegy húszhektáros területen több korszakra jellemző régészeti jelenségek mutatkoznak. Az ásatás tavaly májusban kezdődött, és késő őszig tartott. Először kutatóárkokat húztak, majd megkezdték a teljes felület feltárását. Kiderült, hogy a Hartánál húzódó két párhuzamos dombhát sok ezer éve lakott. Mindkét dombon találtak Árpád-kori településnyomokat is, ezek többnyire XII–XIII. századiak, illetve néhány újkori objektumot; az egyiket az ott fellelt ezüstpénz 1699-re datálja.
Az egyik dombon bronzkori falu került elő, háromezer-ötszáz éves lehet, fölötte egy VIII. századi avar település nyomai mutathatók ki. Itt bukkantak rá a régészek a négyzethálóhoz hasonlítható, egyelőre ismeretlen korú árokrendszerre is, amely egymásra merőleges árkokból áll, s talán telkek elkerítésére szolgált. A másik dombon megtalált X. századi település feltehetően a honfoglalás utáni magyar népességhez köthető. Az Alföldön eddig ismeretlen szerkezetű két kovácsműhely, a mélyen körbeárkolt, sánccal körülvett tanya s a leletanyag alapján biztosan a X. századra tehető házak önmagukban is érdekes kutatnivalót jelentenek a szakembernek. De az igazi meglepetés akkor következett, amikor ettől a területtől három-négyszáz méternyire északra előkerült egy honfoglalás kori temető gazdag leletekkel. Kustár Rozália öt sírt tárt fel. A harmadik számúban jómódú asszony nyugodott: több mint száz jó állapotban megőrződött ezüsttárggyal, préselt hajfonatkoronggal, övveretekkel, lószerszámokkal felékesített lovával tették a földbe. A régész egyszerre volt boldog és elkeseredett, mert a másik, ugyancsak gazdag sírból előbukkanó, préselt veretekből készült kaftán- és ruhadíszek a szeme láttára estek szét. Akkor határozott úgy, hogy lezárja a temetőt, amíg anyagi fedezetet nem tud teremteni a leletek szakszerű mentésére, „in situ”, azaz helybeni konzerválására. A Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézetében talált partnerre, s fiatal munkatársával, Langó Péterrel ősztől folytatta a munkát.
Pontosan körülhatárolták a temetőt, s az összes sírt feltárták, szám szerint huszonkettőt. A gazdag női sírok mellett kevés melléklettel eltemetett férfiak és gyermekek feküdtek. A gyermeksírok különösen fontosak, mert ezeket sohasem ásták olyan mélyre, mint a felnőttekét, ezért többnyire megsemmisültek, mire a régészek a helyszínen megjelentek. A férfisírok közül külön figyelmet érdemel az, amelyikben egy lóval és lószerszámmal eltemetett harcos nyugszik, mellé helyezték vasmerevítésű tegezét is. Az ép tegezek ritkaságnak számítanak a X. századi temetőkben – tudtuk meg Langó Pétertől. A csont fedéllemezzel ellátott tegezben még a nyilak maradványai is megvoltak.
Nagyon fontos, hogy a temetőt elejétől fogva régészek tárták fel, minden egyes leletet szakemberek hoztak felszínre, így lehetőség van arra is, hogy a dokumentáció alapján teljes viseleteket rekonstruáljanak. Sok minden megsemmisült volna, ha avatatlan kezek túrják szét a földet. (Azóta persze minden leletet biztos helyre vittek, a temető helye pedig újra szántófölddé alakul.)
A legizgalmasabb kérdés most az: van-e összefüggés a X. századi település és e kis temető között, illetve kimutatható-e folyamatosság a X. századi és a XII–XIII. századi Árpád-kori települések között? De erre csak a terület teljes feltárása és a leletanyag feldolgozása után tudnak majd választ adni a kutatók – ha szerencséjük van. Azt azonban tudni lehet, hogy a huszonkét síros hartai temető gazdag kis család nyughelye lehet. A köznép ugyanis több száz síros temetőkbe temetkezett – ilyen is található a környéken korábban feltárt honfoglalás kori temetők között, de lelet ott csak elvétve akadt.

A kutatók feltételezik, hogy a X. században a honfoglalóknak két központi szállásterületük volt. Az egyik a Felső-Tisza vidéke, a másik a Duna mente. Vannak, akik úgy gondolják, hogy az utóbbi lehetett az Árpádok központi szálláshelye. Erre utalnak a máig megőrződött földrajzi nevek (Taksony, Fajsz, Solt), valamint a Solt Tételhegynél megmaradt, földsáncokkal körülvett nagy földvár. De mivel a terület régészeti szempontból nincs eléggé kutatva, biztosan egyelőre semmit sem lehet állítani.
A hartai temető kutatásának költségeit abból a pénzből fedezték, amelyet az MTA Régészeti Intézete és a Szegedi Biológiai Központ Genetikai Kutatóintézete nyert el a Széchenyi-terv pályázatán. A történeti genetika a magyar etnogenezis kutatásában című program keretében az újonnan feltárt X. századi temetők csontanyagát vizsgálják. A cél az adatbázis kiépítése, hogy az új adatok alapján pontosítsák a korábbi méréseket, és megvizsgálják, hogyan hatnak a csontok megmaradt genetikai állományára a talaj összetevői. Kutatási eredményeikről a szakemberek természetesen csak a teljes anyag feldolgozása után nyilatkozhatnak felelősséggel.
Romsics Imrétől, a kalocsai Viski Károly Múzeum igazgatójától tudjuk, hogy szeptemberben mutatják be a leletanyagot, és két könyvet is kiadnak a hartai ásatásokról. A tudományos monográfiát az MTA Régészeti Intézete jelenteti meg, a nagyközönségnek szóló összefoglalót a múzeum. Ez a kiállítás talán arra is alkalmas lesz, hogy végre becsalogassa a környékbeli iskolásokat amolyan rendhagyó történelemórára. Tanáraik többsége – nemcsak itt, hanem szerte az országban –, úgy tűnik, nemigen mutat hajlandóságot arra, hogy kihasználja a múzeumok adta lehetőségeket, ahogy az Európa jó néhány országában régóta természetes. De aki látott már gyerekeket, amint a padlón ülve, csillogó szemmel csodálják a kiállított tárgyakat, és egymás szavába vágva kérdeznek, azt nem kell meggyőzni arról, hogy az ilyen módon megszerzett ismeretek sokkal jobban beépülnek, mint azok, amelyeket csak bebiflázandó – tehát felejthető – tananyagnak tekintenek.