Egy pásztor, egy nyáj, egy sajtó

Az ember olykor kivételes szárnyalásra képes, kiváltképpen, ha sarokba szorítják. Képzeljünk el egy tetten ért áruházi szarkát, aki enyhébb megítélést remélve az efféle fonák helyzetek tüzetes jogi szabályozását kezdeményezi. A kitűnő ötlet halványan emlékeztet Demszky Gábor gyakorlatára, aki – valahányszor panamára derül fény a Városházán – huzamos bujdosás helyett sajtótájékoztatót tart, amelynek lényege, hogy majd ő megmutatja és véget vet. Kiss Elemér hasonlóképpen járt el, csele ezúttal mégsem vált be. Aki nem követte végig az eseményeket, talán el sem hiheti, de a távozott kancelláriaminiszter első televíziós próbálkozása alkalmával, őszinte zavarodottsággal az ábrázatán azt vallotta, nem volt tudomása arról, hogy saját ügyvédi irodája kapott volna megbízást az általa vezetett kancelláriától, sőt arról sem, hogy irodájának tulajdonostársa – aki nyilván a kormány előtt is titkolózva – az Autópálya Rt. igazgatóságának élére került, a saját maga igazgatta mamutcég átvilágítására is felhatalmazást nyert. Kiss Elemér mentségére legyen mondva, a dolog egészen hihetőnek tűnik, ha viszonyításképpen azt is mérlegeljük, hogy Rácz Péter főúttörő a napokban még azt sem tudta teljes bizonyossággal, hogy az 1700 négyzetméteres telken a több mint száz négyzetméter alapterületű vadászházat, amelyben éppen ő maga lakik, a saját unokatestvérének adta el potom áron.
A politikai nekrológokból megtudhattuk, hogy egy velejéig romlott eljárás is lehet tökéletesen jogszerű, így tulajdonképpen európai megoldásnak örvendezhetünk, ráadásul kiváló szakember távozott, akinek karcolhatatlan erkölcsi érzékével nem békíthetők össze a nemtelen támadások. Az ügy következményeként Magyarországon nem elég makulátlannak lenni. A látszat is számít. Kerülendő az üvegzsebek használata, a nagyobb címletek szállítására hajókoffer, még jobb esetben pénzszállító jármű javallott. A kormány a helyén van, azaz a miniszterek nádszálként ingadozó jelleme sem terelheti el a figyelmet a lényegről, a közelmúlt vizsgálatáról. Előttünk az özönvíz, a jelenlegi miniszterek zaklatása átengedhető a következő kormány megbízottjának.
Az utóbbi hetekben azonban nemcsak a korrupcióból, a hazugságból is bőven kijutott. A Terror Háza az általános költségvetési tartalék terhére meg fogja kapni a hiányzó és szükséges pénzt – mondta a miniszterelnök. (Ismeretes: Pető Iván javaslatára az Országgyűlés kormánypárti többsége megvonta a múzeum működtetéséhez szükséges 150 millió forintot.) Tapasztalatlan honfitársai bizakodása hallatán e sorok írója megkérdezte: „Tudjátok, hogy mit jelent ez a mondat Orwell után? Jelentheti azt is, hogy nincs szükség pénzre.” A valóság azonban jóval sötétebbnek bizonyult, a pénz a kiállítás (verőlegények gusztusa szerinti) átrendezésének az anyagi fedezete. Ezek után már valóban aggódhatunk, mit is jelent tulajdonképpen az „egy ország van” kezdetű szándéknyilatkozat. („Egy akol, egy pásztor”?)
Az utóbbi hetek meglepetése: egy kliensei jóllakatásán munkálkodó, folyvást füllentő társaságnak is lehet nagyon kedvező véleménye saját magáról. Képzelheti azt, hogy boldogságot sugárzó napjaiban véget vet a társadalom megosztásának, az ország csupa harmónia, holott mindössze annyi történik, hogy a kormány akadályokat gördít az általa ok nélkül gerjesztett feszültség manifesztációja elé. Akik ismerik Orbán Viktor Terror Háza előtt mondott szép beszédét, elmeállapotuktól függő könnyedséggel beláthatják, hogy annak egyetlen szava sem volt indulatkeltő. Hatása közös tapasztalatra épült, többek között annak említésére, hogy az utódpártok úgy kerülgetik a Terror Házát, mint a macska a forró kását. A kerülgetés a macskáknál genetikailag van kódolva. Részükről ez nem erkölcsi kérdés. A másik oldalon sincs harag, de ha valóban egy ország lenne is, annak egyik fele – jóllehet elismeri hóhérait, és tiszteli az intolerancia másságát – sajátos ízlése folytán az áldozatok pártján áll. Az egykori kommunista sajtó zászlóvivőinek hegemóniája révén azonban tíz magyar állampolgárból nyolc mindössze annyit tudhat a százezrek szeretetét élvező Orbán Viktor szónoklatáról, hogy azt az MSZP szóvivője „gyűlöletbeszédnek” bélyegezte. Ha ez a rágalom elhangozhatott, akkor mégiscsak két Magyarország létezik. A felek egyelőre hallani sem akarnak egymásról, nem kényszerítheti őket egy nyájba sem a kormánysajtó csaholása, sem a szocialista rendőrség. Az egypártrendszer kiérdemesült apostolainak bele kellene törődniük a véleménykülönbségek gyötrelmeibe. Nincs más megoldás, mint Kerényi Imre javaslata, a választási eredményeknek megfelelő médiaegyensúly törvényes megteremtése.
A Fidesz vélhetőleg nem kötheti feltételekhez az európai csatlakozás igenlését, mert nem engedheti át a diktatúra gyakorlásába belefáradt ellenfeleinek mindazt, amit Európa jelent. Az adott egyenlőtlen helyzetben azonban a polgári körök az egész világ előtt emelt fővel vállalhatják híveik nemleges szavazatra szólítását, ha a kormányon lévők a választások előtt egy televíziós csatorna átadásával nem segítik a tájékozódás egyenlő esélyeit. Egy exkommunista sajtómonopólium kísértetével a hátunkon nem léphetünk Európába. Ha nem kockáztatunk, mindent elveszítünk. Egy olyan rendszerben, amelyben az emberek programok között választanak, és döntenek vezetőikről, a tömegkommunikáció maga a hatalom. Részt kell kérnünk belőle. A világos követelés azonnali megfogalmazása és a határidő kitűzése a feladat. Ha a kormánypártok valóban Európába igyekeznek, akkor a féktelen manipuláció szabadságát igazán felcserélhetnék egy korlátozott hegemóniára.
A szerző könyvtáros (PhD)