Én nem tudom...

Én nem tudom, mi a különbség a haladó-liberális és a konzervatív szex között. Csodálkozással töltene el, ha a bal-, illetve a jobboldali orgazmusok körében bizonyítható eltérés mutatkozna. Bár lényegében magánügyről lévén szó, mindezt aligha tudhatjuk. Egy biztosnak látszik: a haladó és retrográd nézetek és tettek konfliktusa e téren valószínűleg az orgazmus elérésének legcélirányosabb módozatai körül tetőzik, tehát nem maga a cél, hanem annak megközelítése vitatott. Bár ismétlem, hogy kétségkívül magánügyről van szó, sőt intimitásról, a haladó erők mégis hatalmas közösségi, szellemi erőfeszítésekre képesek, hogy a szándék és cselekmény sokszínű mibenlétéről tájékoztassák és (adott esetben) politikailag korrekt irányba befolyásolják a közvéleményt és közcselekvést. A kérdés, hogy egy bevált szóhasználattal éljek, egyébként is az érdeklődés homlokterében áll.
Ebben a szellemben közölt szép, hosszú, terjedelmes interjút a liberális Magyar Hírlap kulturális rovata A szexuális forradalom elkezdődött címmel. Az interjú alanya Peer Krisztián (gyaníthatólag alanyi költő), aki úgymond ezúttal „prózai vizekre evezett, megírta a nagy vihart kavart Vagina-monológok párkönyvét, a Fallosz-monológokat”.
A cikk rendkívül kulturális. Az interjú készítője (Kozár Alexandra) élénk érdeklődést tanúsít a téma iránt, kérdéseiből kellő elmélyültségre és felkészültségre következtethetünk. Nem viselkedik „mikrofonállványként”, miként erre a jobboldali riporterek szakmailag annyira hajlamosak. Alanyát célratörő kérdésekkel ostromolja, mondhatni, nem riad vissza semmitől.
Már csak mesterségbeli tanulság végett is engedjék meg, hogy az alábbiakban közreadjam közérdeklődésre számot tartó kérdéseit. (A válaszoktól ezúttal valószínűleg el is tekinthetünk, hiszen a riporternő szinte mindazt megfogalmazza, amire szükségünk van, hogy a témában eligazodjunk.)
Tehát:
– Hogyan lehet vadidegenekkel arról beszélni, milyen viszonyban vannak a nemi szervükkel?
– Mennyiben párkönyve a Fallosz-monológok Vagina-monológoknak?
– Aha. És ha nem önt kérik fel a könyv megírására, hanem valaki mást, és a szerző megkeresi, hogy beszéljen arról, milyen viszonyban van a nemi szervével, nem küldi el melegebb éghajlatra?
– Irodalmi körökben az a vád érte, hogy a Fallosz-monológok nem valós interjúkat tartalmaz, hanem kitaláció.
– Tabudöntögető könyv a Fallosz-monológok?
– Mondhatjuk-e, hogy hiánypótló műről van szó?
– Verseiben rengeteg metaforát használ. Mennyire tudatos ez?
– Ön mennyire posztmodern?
– Elégedett az irodalomban betöltött szerepével?
Jól esik látnunk, ahogy a riporternő ösztönös Fallosz-monológok iránti érdeklődésén végül felülkerekedik a filoszhajlam. A „tabudöntögetés”, a „hiánypótló mű”, a tudatosan vagy nem tudatosan használt metaforák, az „irodalomban betöltött szerep” firtatása már-már irodalomtörténeti mélységekbe visz.
Az interjú befejezése – elnézést a kifejezésért – már-már „kékharisnyás”. Egyszóval: nagy kultúr-műveltségi élmény olvasni. A fallosz a beszélgetés során mintegy irodalmi rangra emelkedik. De hát ez tulajdonképpen természetes.
A probléma az, hogy a tabuk ledőlnek-e, s miként tetőzik a szexuális forradalom, amely a Fallosz-monológok szerzője szerint immár elkezdődött. Mikor élvezhetjük eme forradalom vívmányait? (Túl a viagrán.)
Én talán feltettem volna még egy kérdést a szerzőnek: a Fallosz-monológok, mint hiányt pótló mű, a haladást szolgálja-e?
Hogy mindezek után kissé felszabadultabbnak érezzük-e magunkat szexuálisan, én nem tudom…