Etikátlan Barát a rádióban?

A Magyar Rádióban áll a bál. A médium Barát József nevű külpolitikai szerkesztője tavaly november 23-án – hogy az ő megfogalmazását idézzük – „előmászott az áporodott levegőjű lövészárokból”, és partizánharcba kezdett munkahelyének lejáratása végett. Az említett napon Barát a Népszabadságban közölt cikket a rádió helyzetéről. Írása kezdetén a szerző a Magyar Rádiót mint „nemzeti intézményt”, a „dokumentumműfaj egész Európában elismert műhelyét” magasztalja, hogy néhány bekezdéssel később a Petőfi rádiót már „vegyesboltnak” nevezze, és arról szóljon: szerinte munkatársainak „csak arra telik”, hogy „felmutassák a különböző vélekedéseket még azokban az esetekben is, amikor kimondható lenne, hogy mi az igazság”, valamint hogy a médium „jelenlegi vezetősége” a „polgári pártok küldötteiből álló csonka kuratórium megrendeléseit teljesíti, amíg csak működik a szavazógép”. Már csak az a kérdés – zárja írását a rádió furcsa Barátja –: a közszolgálati médium a jövőben képes lesz-e arra, hogy „megbízhatóan válassza szét a hazug szót az igaztól”, anélkül, hogy „azonosulna a szélsőségekkel”, és „hangot ad-e minden fontos véleménynek”. Magyarán, a rádió politikai megrendelésre mossa össze a hazugságot és az igazságot, szélsőségekkel azonosul, és fontos véleményeket hallgat el; vélekedéseket közvetít, amikor az „igazság” is kimondható volna. Ráadásul mindez azt sugallja, hogy létezik egy megkérdőjelezhetetlen igazság, amely feleslegessé teszi az eltérő vélemények közvetítését. Barát nem szól arról, hogy szerinte mely párt képviseli ezt az egyetlen és kizárólagos igazságot. Sebaj, majd megtudjuk, ha többé már „nem fog működni a szavazógép”.
Az még hagyján, hogy Barát politikai felhangokkal támadja a jobboldali véleményeket is közvetítő Magyar Rádiót. Elvégre úgy hírlik, vélemény- és szólásszabadság van hazánkban. Ám etikailag már felettébb kifogásolható, hogy Barát nem belső fórumokon, hanem a pártfüggetlennek aligha tekinthető Népszabadságban teszi közzé észrevételeit, egyértelműen citromdíjasra minősítve kollégáinak munkáját. Munkatársai nem is hagyták annyiban a dolgot: egyik kollégája kezdeményezésére a közmédium etikai bizottsága indított vizsgálatot a Barát-cikk ügyében, amelynek lezárultával a különutas munkatárs akár a mártír szerepében is tetszeleghetett volna, amennyiben a testület elmarasztaló döntést hoz. Ám nem így történt: a bizottság csupán szankcionálás nélkül megállapította, hogy a médium munkáját illető kritikáknak elsősorban házon belül illendő elhangozniuk. Ám Barát erre magát az etikai bizottságot is megtámadta, azt állítván, hogy az „elnöki utasítással létrehozott intézmény”, valamint, hogy ő nem akart senkit megbántani, hiszen tudja: kollégái „olyan szánalmas órabérért” dolgoznak, amennyiért „takarítónők a felmosórongyot nem vennék kézbe”. Mindezzel csupán az a gond, hogy a bizottság – akárcsak az üzemi tanács, amelynek Barát is tagja – alulról szerveződő testület, amelynek tagjait maguk a dolgozók választják meg. Barát érvelésében egyébként a kötőszavak talán stimmelnek.
Hogy a Barát-féle akció miként folytatódik, nem tudni. A kérdés csupán annyi: ha a Magyar Rádió valóban oly gyalázatosan működik, és annyira kizsákmányolja munkatársait, mint Barát állítja, akkor a jeles munkatárs vajon miért nem szegődik el valamelyik kereskedelmi adóhoz, ahelyett, hogy politikai napilapokban mószerolná saját munkahelyét? Talán valamiféle felsőbb célok indokolják, hogy a közrádiónál dolgozzék az a Barát, akinél – ahogy mondani szokás – jobb ellenséget is nehezen találhatna a Magyar Rádió?