Gondolatok egy tanulmányról

A kormány egységének és felépítésének megóvása érdekében Ron Werber felhasználta az általa tavaly oly átütő sikerrel alkalmazott elemet, amelyet a társadalom minden alapvető összetartó erején átívelő megosztási kényszerként írhatnók le a legpontosabban.

Egészen eddig gyakran riadtam fel démoni álmaimból, és az a gondolat bántott engemet, hogy nem lehet megtekinteni Ron Werber tanulmányát, amelyben a Magyar Szocialista Párt tavalyi kampányfőnöke felvázolta a magyar végrehajtó hatalom eljövendő szervezeti és szerkezeti struktúráját. Kiss Ele-mér vitézül állta a sarat, fortélyosan verte vissza a gyarló próbálkozásokat, belső anyag, mondta elnéző mosollyal, miközben csizmás lábát a belső anyagokkal teletömött ládán nyugtatta. Szerencsére Kiss Elemérnek is van egy gyenge pontja, mint volt annak idején Akhilleusz elvtársnak, a mediterrán munkásmozgalom máig emlékezetes alakjának, nevezetesen, hogy Kiss Elemér életének és mindennapjainak egyetlen vezérlő csillaga van, és az én vagyok. Kiss Elemér évek óta mindennap felhív engem, ötször, és megkérdi, jól csinálta-e. (Jól csináltad, Elemér, ügyes fiú vagy, nem jól csináltad, Elemér, rossz fiú vagy.) Így aztán én mégiscsak belepillanthattam a szóban forgó elemzésbe, amelyet Gál J. Zoltán vaskos kötetnek nevezett, és olyan áhítattal beszélt róla, mintha saját egykori hősies egyetemi felvételi dolgozata lenne, amely elbukott a vaskalapos tanárok érthetetlen ellenállása miatt.
Ron Werber egy logikus eszmefuttatás alapján első lépésként területekre bontaná a magyar végrehajtó hatalom szerkezetét, és el is határolná őket egymástól. A szerző aprólékos elemzéssel bizonyítja, hogy minden egység élén egyetlen embernek kell állnia, mert szerinte az nem lehetséges, hogy az rendeljen Gripeneket, akinek éppen eszébe jut vagy úgy tartja kedve, végkövetkeztetése értelmében ilyet csak az tehet, aki a Gripen-paradigmához leginkább köthető területet, esetünkben a honvédelmet, hadügyet irányítja. Ezeket a részlegvezetőket Ron Werber javaslata értelmében a latin minister, azaz közszolga kifejezés után magyarul miniszternek neveznék, a területeket felügyelő hivatalt pedig minisztériumnak. A miniszterek munkáját államtitkárok – Ron Werber munkahipotézisként így nevezi őket – segítenék, mégpedig általánosságban egy közigazgatási, aki inkább szakember, és egy politikai, aki inkább politikus. A szerző megfontolásra ajánlja, hogy ezek az államtitkárok helyetteseket is foglalkoztathassanak. A minisztériumok ezen túlmenően több kisebb egységből, csoportokból, osztályokból és főosztályokból állnának, középvezetők irányítása alatt. A miniszterek halmazának irányítója és felügyelője Ron Werber elmélete értelmében a miniszterelnök titulust viselné, az ő munkájának segítésére hoznák létre az úgynevezett, pontosabban úgy nevezendő Miniszterelnöki Hivatalt, ahová aztán sok egyéb, lazábban kötődő alterületet is be lehet zsúfolni. Ron Werber a végrehajtó hatalom összességét egy szép nyelvi fordulattal kormánynak nevezné. A kormány és a társadalom közötti eszmecserét a szerző egy általa kormányszóvivőnek nevezett személyen keresztül biztosítaná, akinek azonban a munkásosztállyal való optimális kapcsolattartás érdekében egyszerű, képzetlen, mindenféle felsőfokú végzettséget elvből elutasító embernek kell lennie.
A kormány tevékenységéről szóló fejezet felismerhető formában hordozza Ron Werber tudatállapotának szerzett és örökölt motívumait. Érthető, senki nem bújhat ki a bőréből, ki, milyen kampányt tervez, éppen olyan víziót vet papírra. A kormány egységének és felépítésének megóvása érdekében Ron Werber felhasználta az általa tavaly oly átütő sikerrel alkalmazott elemet, amelyet a társadalom minden alapvető összetartó erején átívelő megosztási kényszerként írhatnók le a legpontosabban. Hajszálpontos logikával bizonyítja be, hogy egy hatalmon lévő kormányt, illetve a kormány tagjait nem az ellenzék tudja megbuktatni, mert a parlamenti arányok miatt az gyakorlatilag lehetetlen, hanem egyfelől az adott kormányzati éra ideje alatt az elégedetlen kormánypárti frakciók, illetve a soraikból kikerülő aspiránsok, másfelől pedig a ciklus végén a társadalom, így a Ron Werber tevékenységének alapelemét jelentő gyűlöletkeltés elsősorban ezekre kell irányuljon.
Ennek értelmében a kormánytagoknak meg kell szokniuk, hogy állandóan azt hajtogassák a parlament nyilvánossága előtt, hogy bármelyik pillanatban 23 millió szocialista vagy szabad demokrata országgyűlési képviselő érkezhet a szomszédos országokból, és ha a kormánypárti urak és a hölgyek nem kapják össze magukat, pillanatok alatt ott nézegelődhetnek a rideg munkaerőpiacon, mandátum nélkül. Ron Werber ezúttal is leszámol a választási evolúció során amúgy is elbukott pozitív kommunikációs fordulatokkal, a jövőben nem lesz lehetséges, hogy egy miniszter szelíden felsorolja az általa elért eredményeket, mert tételesen bizonyított, hogy ez nem használ, ezentúl kizárólag az MSZP és az SZDSZ országgyűlési képviselőinek, valamint a társadalomnak a kegyetlen és igaztalan gyalázása kell legyen a miniszteri kommunikációk fő vonulata. A szerző tudatában volt javaslata újszerűségének, ezért a tanulmányban megfontolásra ajánlja, érdemes lenne néhány minisztériumot létrehozni az ellenzék számára is, hogy az MSZP és az SZDSZ képviselőcsoportja, valamint a társadalom ezeknek vághasson vissza, az egyensúly érdekében.
Az is nagyon fontos, hogy a miniszterek állandóan feneketlen korrupcióval vádolják a lehetséges ellenfelet, tehát az MSZP és az SZDSZ parlamenti frakcióját, valamint a társadalmat, és ne átallják folyamatosan feljelenteni és kérdésekkel, levelekkel ostromolni őket, mert Ron Werber szerint kizárt dolog, hogy ez ne működjön megfelelően, azaz ne hozza magával a kormány népszerűségének gyors növekedését, függetlenül az állítások igazságtartalmától.
Lényeges werberi motívum, hogy nem elég célzatos ellenszenvet ébreszteni a kormánypártok, valamint a társadalom iránt, hanem tudatos tréninggel kialakított őszinte gyűlöletet kell sugároznia minden miniszternek, ha róluk beszél. Össze lehet hordani hetet-havat, az nem érdekes, de a mimikának beszédesnek kell lennie, mert egyébként választási ígéretet, magyarul fabatkát sem ér az egész.
A parlamenti üléseknek kitüntetett, mondhatni döntő jelentőséget tulajdonít a szerző. A minisztereknek már az előző éjszaka el kell borítani a Parlament útvonalként szolgáló folyosóit saját magukat reklámozó, illetve a kormánypártokat, valamint a társadalmat gyalázó szóróanyagokkal, mert Ron Werber szerint nagyon fontos, hogy az utolsó pillanatokban a közterületeket megszállva kell tartani. Részben fanatikus, részben lefizetett hívek toborzása rendkívül ajánlatos minden miniszter számára, mert ezek úgy járatják le a lehetséges ellenfél, vagyis az MSZP és az SZDSZ képviselőit, valamint a társadalmat, hogy munkáltatójuk közben ájtatosan szónokolhat a béke és egység helyreállításának fontosságáról. A parlamentben aztán mindent bele kell adni, a felkészült miniszterek ide eleve elkészített adatbázisokkal érkeznek, és mobiltelefonon folyamatosan hívogatják azokat az embereket, akikről időközben szorgos vizsgálatokkal kiderítették, hogy hajlandók megtámogatni az adott miniszteri álláspontot, jó esetben őszintén, rossz esetben némi készpénzért cserébe, így aztán ezek segítségével vissza lehet verni a kormányt megbuktatni képes ellenséges erőket, tehát az MSZP és az SZDSZ országgyűlési képviselőit, valamint a társadalmat.
Ron Werber szerint, ha a kormány mozgósítja anyagi forrásait és a miniszterek bírják erővel, ez a gyűlöletkeltő kampány eredményes kell hogy legyen, és akkor a kabinet (a szerző ezt a kifejezést is használja) sikerét semmi nem veszélyezteti, mert, mint írja, ha a fenti módszer egyszer már bevált, akkor most is működnie kell.
Kiss Elemér még azt is elzokogta nekem, hogy egyelőre mérlegelik a Werber-teória alkalmazását, szokatlannak és formabontónak tartják a javasolt intézkedési csomagot, kissé meg is rémültek, mint nyugdíjas bányász a filozófussztrájktól, de mint mondta, tízezer dollárt feltétlenül megért nekik a koncepció.