Nagy varázslatok tanúja volt az 1945-ös esztendő. Népek doktora, Eduard Benes csak megsuhogtatta varázspálcáját szerte Csehszlovákiában, s városok tűntek el, marhavagonok robogtak a határok felé – bennük bűnös nemzetek váltak láthatatlanná. A marhavagon akár a huszadik század történelmi jelképe is lehetne.
Hogy miképp kell egy színtiszta német faluból szlovákot csinálni, méghozzá estéről reggelre? Benes doktor a recept megmondhatója. Mit kell tenni, hogy 700 év után először hangozzék fel szlovák mise ott, ahol addig csak cipszer nyelven imádkoztak? Csupán zsarolással és karabéllyal oldani meg népszámlálások dilemmáit.
Míg a magyarságot ellehetetlenítették a dekrétumok a Szepességben, az őslakos, hajdani civilizációhozó, polgárosító szászokat egyszerűen leradírozták a térképről. Így történt ez Hopgartenban (Komlóskert, Chmel’nica), a lublói vár alatti kis szász községben is, amely azonban úgy szenvedte el a lakosságcserét, hogy lakói tapodtat sem mozdultak helyükről. Eduard Benes megunta a szász nyakasságot, a szászok pedig túljártak Eduard Benes eszén. Vagy fordítva. De ennek ára volt. 2001-ben, a legutóbbi népszámláláskor a község lakóinak többsége azt írta a nemzetiségi rubrikába, hogy „chmel’nicai”, mert már nem érezte eléggé németnek magát, tájékoztat a falu polgármester asszonya, Zita Plestinská. Noha a településnek ma is legalább ötöde szász nemzetiségű, ha nem több, a hatóságok Hopgartent teljes egészében szlováknak tekintik.
Pedig Chmel’nica az utolsó cipszer falu a Szepességben. Az ősök valahonnan a francia határvidékről vetődtek ide a tatárjárás után; s 1948-ig francia és angol elemeket tartalmazó, különös nyelvjárásukat használták – hangsúlyozza Eduard Plestinsky, a polgármester asszony férje –, amíg be nem tiltották Csehszlovákiában a német nyelvet. Akkor nyelvjárásuk szívni kezdte magába a szlovák kifejezéseket.
S hogy a nagy varázslat után miképp lettek hírmondók a „chmel’nicaiak”? Hogyan váltak gyászszászokká? Plestinsky úr könyveket halmoz az asztalra, s belefog a történetbe. Amikor a németek visszavonultak, Hopgarten lakóit Németországba akarták evakuálni a Vörös Hadsereg megtorlásai elől. Ám azok titkos jelekkel figyelmeztették egymást, és a környező erdőkbe bújtak, vagy szlováknak adták ki magukat, mert nem akartak elmenni. A szász falu otthon maradt.
A háború után megkezdődtek a kitelepítések, s a hopgarteni cipszerek rettegve figyelték, vajon náci kollaboránsoknak tekintik-e őket is a csehszlovák hatóságok. Engedniük kellett: 1945-ben, hét évszázad után először hangzott fel szlovák mise templomukban. Aztán a katonák fél órát adtak a lakosságnak, hogy összegyűljön az iskolában: névsort, az ingóságról részletes leltárt, értékbecslést akartak készíteni. De a chmel’nicai cipszerek titkos jelekkel figyelmeztették egymást, az erdőkbe menekültek, senki nem maradt a faluban. Éppen úgy volt, mint a náci megszállás alatt, mondja Plestinsky úr, hajkurásztak bennünket, és kémkedtek utánunk. De a szász falu otthon maradt.
A magyarul, németül kitűnően beszélő iglói szlovák papnak, bizonyos Stefan Putankónak köszönhetik megmaradásukat. Meg saját makacsságuknak. A plébános kapcsolatai révén késleltetni tudta két évig a kitelepítést. 1948-ban végül választás elé állították a hatósági fellépésre mindig köddé váló cipszereket: ha maradni akarnak, megtagadják nemzetiségüket. Estéről reggelre a cipszer faluból szlovák lett. Ami nem történhetett meg 1310-től 1948-ig, az a benesi dekrétumoknak és a kommunista diktatúrának köszönhetően egy éjszaka sikerült – fűzi hozzá csendesen Plestinsky úr. Ezt a traumát a legutóbbi népszámlálásig sem heverték ki: senkinek nem volt bátorsága németségét vállalni, de azt sem tűrték el, hogy szlováknak tekintsék őket. Chmel’nicaiak lettek a hopgarteni cipszerek.
------------------------------
– 1948-ig kétszeresen ért bennünket hátrányos megkülönböztetés: magyarok voltunk és osztályellenségek – emlékezik farkasfalvi Wieland Anna. Az apró lakótelepi szobára, az ősök arcképére és az összezsúfolt családi bútorokra sötétség ereszkedik, Anna néni arca alig kivehető. – Ám ’48 után már csak osztályellenségek voltunk, a kommunisták adták vissza az állampolgárságunkat – mondja, és halkan elneveti magát. – A benesi kastélytörvény miatt elvesztettük farkasfalvi kúriánkat is; méghozzá azon a jogcímen, hogy az épület nem lakóház – azt ugyanis elvben nem lehetett kisajátítani –, hanem gazdasági létesítmény, mivel magtárunk a padláson volt. De könyörületesek voltak: két szobát kaptunk a saját kúriánkból, amelyeken sohasem lehetett az ajtót bezárni; ki-be jártak az emberek, nem volt magánéletünk. A „családi fészekből” 1961-ben menekültünk el: Poprádon vásároltunk lakást, ezt, ahol most vagyunk.
– Akadtak olyan magyar nemesek is, akik szlováknak vallották magukat a reszlovakizáció során.
– Az én apám ilyesmire nem volt kapható – mondja Anna néni. – Ezek az urak egy darabig még gazdálkodhattak birtokaik töredékén. De rajtuk is csak két évig segített mindez: amint eljött a kommunizmus, nekik is végük volt. A politikai széljárás határozta meg létünket: a buszmegállóban reggelente olykor köszöntek a helybéliek, és odajöttek hozzánk diskurálni; máskor hátat fordítottak, mintha nem is lennénk a világon. Hajdani cselédségünk azért többnyire visszajárt hozzánk, segített elvégezni a nehezebb ház körüli munkákat.
– Aki nem vándorolt ki Szlovákiából, azt mi tartotta itt? – kérdezem Wieland Annától.
– Apám kijelentette, hogy tapodtat sem mozdul, így mi is maradtunk – feleli az idős asszony. – Aztán már anyám mondta ki ugyanezt – őt sem lehetett itt hagyni. Pedig folyton hívtak bennünket Németországba, ahol rokonaink élnek. Lett volna hova mennünk. Mára meg kiépítettem baráti körömet. És itt vannak a gyökereim. Most már késő.
------------------------------------
– Nem volt szabad kesztyűt viselnünk, sem a szánkat festeni, mert mindez burzsuj cselekedetnek számított – idézi fel az 1948 körüli időket Astrid Kostelníková-Zwillingová asszony. – Mivel magyarok és németek voltunk, duplán diszkrimináltak bennünket. Iskolába nem járhattunk, egy évig a vegyiparban, majd 17 éves korunktól szövőgépen dolgoztunk. Végül munka mellett megengedték, hogy elvégezzem a pedagógiai főiskolát, de nem kaptam szabadnapot a stúdiumokra és a vizsgákra. Diplomázás után nem taníthattam, csak nevelő lehettem egy egészségügyi szakközépiskolában, de anynyira vágytam a pedagógiai munkára, hogy ez is boldoggá tett. Igyekeztem esztétikai nevelést adni diákjaimnak: koncertekre vittem őket, színjátszó kört szerveztem nekik. Közben ledoktoráltam filozófiából. 1979-ben az eperjesi főiskolára hívtak tanítani, de tudtam, úgysem fogadnak be a származásom miatt. Nem mentem. 1989-ig osztályellenség voltam. Utána semmiféle kárpótlást nem kértem.
------------------------------------
– Tizenöt évesen gimnáziumba iratkoztam, de két hónap múlva kitiltottak, mondván, akinek nincs állampolgársága, az nem járhat iskolába – kanyarodik vissza 1945-re Wieland Anna. – Később levelezőn leérettségiztem, de meg sem fordult a fejemben, hogy egyetemre menjek. Késmárkon, majd a Tátrában helyezkedtem el hotelportásként, mert a nyelvtudásra azért a kommunizmusban is szükség volt. Az ember lassan fölépítette az életét.
– Mi változott 1989 után?
– Végre bevallhattam, hogy az összes rokonom „kilógott” az országból. Elkértem a káderlapomat. Ha az apa földbirtokos volt, ugyan mit írhatott az ember annak idején a származás rubrikába: természetesen hogy „mezőgazdasági”. Hasonló sorsú ismerősöm azt írta az anyjához: „mosónő”, az apjához pedig: „postás”, mivel az generális volt. Egyenruha – egyenruha. A farkasfalvi kúriát visszakaptuk, de most boldogan megszabadulnék tőle: ez a kúria már nem az a kúria. Csak rossz emlékeim fűződnek hozzá.
– A trianoni impériumváltást a családban mindenki tudomásul vette, bár egyik nagybátyám, aki főszolgabíró volt, öngyilkos lett, amikor bejött a cseh katonaság. A szülőknek elképesztő tartásuk volt, anyámnak soha egy zokszó el nem hagyta a száját, ha krumplit kellett pucolnia, ha mezőgazdasági munkában robotolnia. Soha egy zokszó, hogy valamit elvesztett. Ha kérdezi, hát ez maradt meg a nemesi életformából: a tartás. Önuralomra, belső tartásra neveltek bennünket, nem siránkozásra. Családunkban a veszteség soha nem volt téma.
-------------------------------------
– Világéletemben mindenütt szórványmagyar voltam – kortyol kávéjából Bornemisza István. – Sáros vármegyében magyar kisebbségi, Miskolcon külföldi állampolgár, a szlovák tiszti akadémián gyanús idegen. Ma pedig főszórvány vagyok. Ám sokat vesztettek azzal a felvidéki magyarok, hogy nagyobbrészt nem jöttek viszsza a kitelepítések után. Akik itt maradtak, kivert kutyává váltak. Én úgy gondoltam, ugyanúgy új életet lehet kezdeni Csehszlovákiában is, mint ha Ausztráliába települtem volna ki. 1946-ban, miután leszereltem a csehszlovák hadseregtől, abban a fafeldolgozó üzemben kaptam munkát, amelyben elhurcolt apámnak egykor 52 százalékos részesedése volt. Az 50-es években egy agyonütött erdész helyére kerültem Poprádra, ekkor áthívtam a családomat is a Szepességbe. Származásunk miatt egyikünk sem maradhatott otthon, változtatni kellett a miliőt. Nagyobb szórványból kisebbe kerültünk. De amikor áttelepültem, többé nem voltam földbirtokos-ivadék, így a nyomás is kisebb lett rajtam. Emelkedtem a ranglétrán, mivel kevesen voltak, akik egyszerre rendelkeztek erdész és jogász végzettséggel. Az én helyzetem kivételes volt.
– A nemesi életmódot az átköltözés természetesen elvágta. Elmozdultak, megszűntek a társadalmi együttlét terei, nem volt hol ápolni a hagyományokat, megtartani szertartásainkat. Amikor átkerültem a Szepességbe, a Czóbelek, a Matyasovszkyak, a Szent-Iványiak, a Wielandok még igyekeztek valamiféle társasági életet fenntartani Poprádon, de már nem volt öszszetartó erő. Temetésen kívül nemigen találkoztunk, néha húsz évig sem. Elkorcsosodott bennünk a rokoni érzés. Elparasztosodtunk. Mindennek nem a félelem volt az oka – noha Késmárkon némely idős hölgyek rettegésükben elégették levelezésüket, amikor beköszöntött a kommunizmus –, egyszerűen csak pangott az életünk. Aztán 1989-ben kissé fölengedett a levegő, és egyre több magyar ismerte meg egymást. Nézze, a természetes asszimiláció miatt nem haragszik az ember – csap a levegőbe Bornemisza István –, de az erőszakos beolvasztás elfogadhatatlan.
---------------------------------------
– A Szepességben megszűnt a magyar élet – fogalmaz Wieland Anna. – Összejárogatunk néhányan a Bornemisza Istvánnal meg a Zwilling Astriddal, és van itt még néhány félmagyar is. Minket, Wielandokat sokan ismernek itt Poprádon, tudja azt is mindenki, hogy magyarok vagyunk, mert nincs miért eltitkolnunk. Ezért nem ér bennünket hátrányos megkülönböztetés, rendben élünk. De azt még el kell mondanom, hogy 1945-ben a mi családunk is összecsomagolt, három nap múlva löktek volna át bennünket is a határon. Valami azonban történt a nagypolitikában, s leállították a transzportokat. Addigra már Lőcséről például csaknem mindenkit kitelepítettek. Néha elgondolkodom, lehet, hogy jobb lett volna mégis, ha mi is erre a sorsra jutunk. Magyarországon még osztályellenségek sem lettünk volna. Csak egyszerűen menekültek. Minket ott már nem telepítettek volna ki, mert nem lett volna honnan.
------------------------------------
Astrid asszony is szomorúan ingatja a fejét, amikor ismeretségi köréről kérdezzük. Azt mondja, Lőcsén nem ismer magyarokat. Gyermekei, unokái már nem tudnak magyarul, pedig gyakran beszél hozzájuk anyanyelvén. Egyedül nagyon nehéz, sóhajt fel. De most nagy örömére magyarról fordíthatja szlovákra a lőcsei evangélikus egyház történetét összefoglaló könyvet. Astrid asszony e kötet alapján is állíthatja, ezen a vidéken nem jellemző a nacionalizmus, hiszen a régi Lőcse soknemzetiségű, toleráns város volt: keresztények, zsidók, muzulmánok kalákában építették egymásnak a templomokat. Ezért sem tetszik neki az erőteljes szlovakizálás; ha az ő német nevét például szlovákul írnák, az már nem ő volna.
Astrid asszony bízik abban, hogy úgy lesz, amint dédapja megjósolta: egyszer majd megint létrejön a Monarchiához hasonló erős, de toleráns Európa. Így kell lennie, hiszen a dédapa egykor a Monarchia bukását is megjósolta.
Amikor megkérdezzük tőle, milyen nemzetiségűnek tartja magát, feszült lesz az arca. Ha ezt a kérdést hallja, mondja, inkább nem szokott semmit mondani. Vagy csupán azt: ő kozmopolita. De azt bevallja, hogy amikor nagy ritkán meghallja a magyar himnuszt, elérzékenyül. Ebben a nyelvben, ebben a történelemben volt nevelve, fűzi hozzá magyarázatképpen. Fél óra múlva, amikor négyszemközt maradunk, látom, valami nyomja a lelkét. A szíve félig német, félig magyar maradt, suttogja.
Folytatjuk
origo.hu
Mérgezés miatt meghalt egy pár Komárom-Esztergom vármegyében
