A hadműveletek során százhúsz–százharmincezer magyar katona és munkaszolgálatos halt meg vagy tűnt el, s majdnem háromszor ennyien, mintegy háromszáz–háromszázötvenezren pusztultak el a szövetségeseknél és a szovjet hadifogságban – mondja Bús János alezredes, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum központi irattárának igazgatója.
– A nyilvántartásokat gyakorlatilag lehetetlen nyomon követni és maradéktalanul földeríteni, aminek nemcsak a kelet-közép-európai országokban bekövetkezett több évtizedes diktatúra volt az oka, hanem a speciális magyar helyzet is. A trianoni diktátumot követően Magyarországtól elszakított területek egy része visszakerült a második világháború során, s onnan a Magyar Királyi Honvédség alakulataihoz vonultak be a katonák. A vesztes háború végén a Párizsban újfent megerősített békeszerződések révén azonban e területek ismét a környező országokhoz kerültek vissza, s a nyilvántartásokban soha többé nem szerepeltek magyar katonaként a bevonultatottak. Ki tartotta volna őket számon? Kinek volt fontos szeretteiken kívül, hogy visszatértek-e vagy sem? Magyarországon mindenesetre sem keresni, sem kutatni nem lehetett őket – mondja a történész, aki szinte véletlenül bukkant rá ezer és ezer, a második világháborúban elesett magyar katona okmánygyűjtőkbe zárt hagyatékára és személyes tárgyaira a központi irattár egy eldugott szögletében öt évvel ezelőtt.
A kétkötetes Béke poraikra… második részében végeláthatatlan névsorok olvashatók a központi irattárban meglelt és feldolgozott dokumentumokkal kiegészített veszteséglistákon. Bús János ma is fáradhatatlanul válaszol a levelekre, értesíti a még élő hozzátartozókat, ha olyasvalakire bukkan, akiről az utolsó találkozás után soha többé nem kaptak hírt még szerettei sem.
Az Orosz Föderáció levéltárában ma már nem őrzik cerberusként a mintegy négyszázötvenezer magyar hadifogoly kartonjait, már azt is engedik, hogy magyar kutatók lapozgassanak a cirill betűs dokumentumok között. De nincs pénz lemásolni és feldolgozni az irdatlan mennyiségű anyagot.
– Sok listát kaptunk már idáig is az orosz féltől, de húszezer név azonosíthatatlannak bizonyult, bárhogy igyekeztünk is. Nagy segítségünkre volt a Központi Fizikai Kutatóintézet egyik leányvállalata, az Isys Kft., amely adatbányászattal foglalkozik. Ők vetették össze a rendelkezésünkre álló magyar nyilvántartásokat az Oroszországból kapottakkal. A dokumentáló szovjet írnok sem állt mindig a helyzet magaslatán, a latin betűs magyar nevek lejegyzése egyébként sem volt könnyű feladat, a háborús helyzet pedig abszurddá tette ezt az egész dokumentálósdit. Egyébként a Szovjetunió nem írta alá az 1929-es genfi konvenciót, de a statisztikát hadászatilag maguk is fontosnak tartották – magyarázza az alezredes. – Nemritkán előfordult az is, hogy a magyar katona akasztófahumorral diktálta be neveként fogságba esésekor: Adolf Hitler, s a szovjet katona cirill betűkkel oda is kanyarította a papirosra, föl nem ismervén, mivel tréfálkozik kínjában a magyar.
Kemény szabályzat uralkodott a szovjet hadifogolytáborokban, a parancsnokságtól és az őrszemélyzettől függően hol kibírhatóbban, hol szinte elviselhetetlenül. Járványok – leginkább tífusz, skorbut – tizedelték a foglyokat, az éhínség, a hideg, az állati körülmények nagyobb pusztítást végeztek, mint a fegyverek. Persze sokukat agyonlőtték, válogatott büntetési formákkal gyötörték őket, s ha valaki megszökött, mindenképpen előkerítették, rettenetes példát statuáltak.
– A téli időszakban, a lakott területektől reménytelenül távol, ritkán vágott neki bárki is a végtelen hómezőnek, de amint megenyhült a zord időjárás, a legvakmerőbbek megkísérelték a lehetetlent. Kevés őr tartotta szemmel a nagy létszámú táborokat, a szökés éppen nem tűnt kivihetetlennek, ám az bizonyos, hogy aki vette a bátorságot hozzá, az megpecsételte sorsát. A szovjetek embert, fegyvert nem kímélve elszánt hajtóvadászatot indítottak a szökevények ellen, s meg is találták őket – idézi a megrázó históriákat, legendákat Bús János.
A németek makacsul próbálták „tartani” magukat a hadifogságban, illetve úgy hitték, ez a kötelességük. Nem dolgoztak, nem tanultak meg egy árva szót sem oroszul, magukba süppedtek, elhagyták magukat, személyiségük felőrlődött. A többség közülük sem született kegyetlen gyilkosnak, a politika parancsára vonultak hadba, odahagyva hazát, családot, szülőföldet. Ki feszülhetett volna ellen a behívó rendelkezésnek? A magyarok azonban igyekeztek alkalmazkodni a legmostohább fogságban is, amint lehetett, munkára jelentkeztek, az élni akarás az orosz nyelvtan tanulását is megkönnyítette nekik.
– Édesapám, Bús László tüzér főhadnagy, az orosházi tüzérosztály ütegparancsnoka is hadifogságba esett, sokat mesélt róla gyerekkoromban – ejt szót családi emlékeiről az alezredes. – Keservesen viselték, hogy nem tarthattak maguknál egy darabka papírt sem, nem készíthettek naplót, feljegyzést. Levelet sokáig nem küldhettek, nem kaphattak, a napi élelmiszer-fejadag siralmasan kevés volt. Abban a táborban, ahol ő raboskodott, úgy alakult a helyzet és a viszonyuk a vezetéshez, hogy jó két évvel a fogságba esésük után szóvá tehették az ellátást, s nem kellett attól tartaniuk, hogy agyonlövik őket. A parancsnok minden magyarázat és ellenvetés nélkül másnap „túrára” vitte a magyar tiszteket a környékbeli orosz falvakba. Elképzelhetetlenül borzalmas látványban volt részük. Azt pontosan érzékelték, hogy a földbe vájt gödrökben, viskókban tengődő, éhező, rettegő orosz nép nem a háború néhány éve alatt lett ilyen nyomorulttá. A csontsovány, riadt tekintetű és lelkileg is kiszolgáltatott emberek látványa hű képet nyújtott a szovjet szocializmusról, a dühöngő sztálinizmusról.
A rendszerváltás óta viták övezik a történelmi kérdést, hogy a Szovjetunió felszabadította avagy elfoglalta Magyarországot. A szovjet iratokban konzekvensen az okkupácija, azaz megszállás szerepel mindenütt, és sosem az oszvabazsgyényija, azaz felszabadítás – az ő szempontjukból érthető okokból.
Több tízezeren haltak meg nyugati hadifogolytáborokban is, Ausztriában, Németországban és Franciaországban – ez utóbbi országban a legtöbbjük. Hírhedten kegyetlenül bántak a magyar foglyokkal a franciák, a leventéket rendszeresen megerőszakolta az őrszemélyzet, s ha volt is ennivaló, a magyaroknak nemigen jutott belőle. Pedig ők aláírtak mindenféle egyezményt…
A fegyverek elnémultával internacionalista brigádokat szerveztek az orosz táborokban, aki oda jelentkezett, annak kissé jobbra fordult a sorsa. Magyarországra 1945-ben engedtek először haza katonákat, az úgynevezett demokratikus hadsereg újjászervezéséhez, politikai megállapodás nyomán. Az 1948-as választásokra a nagy többség aztán hazatérhetett, bár még 1953-ban is benyitottak egy-egy kiskapun, ajtón olyan megfáradt vitézek, akiknek hazatérésében már csak a legállhatatosabbak bíztak: az édesanyák és a szerelmes asszonyok.
Szoboszlai Dominik
Szoboszlai Dominik pazar góllal egyenlített a Milan ellen
