Finom vonalú grafikák, a művész által festett gyapjúból szőtt, színpompás gobelinek kavalkádja. Dionüszoszi életöröm, játékosság, irónia, humor. Görög istenek, bibliai alakok és jelenetek, nagy Szántó Kovács János-kárpit, ezerszínű természet, a disznóölés ünnepe Brueghel-reminiszcenciákkal. Krúdy-novellákból előlépő figurák álomszerű együttlétben, olaszországi képek, gyermekkori emlékek, hangszereit eldobáló bohóc (ez a gobelin a művésztárs és feleség halála után készült). Az egyik falon három linóleummetszet, ott voltak az Ernst Múzeumban az 1934-es, első tárlaton is, ahol Redő Ferenc Remsey Jenővel és Ámos Imrével mutatkozott be. A Szinyei Merse Társaság kétszer is kitüntető elismerésben részesítette (1935, 1936). A háború és a politika sikeresnek induló művészpályát akasztott meg.
– Volt művész a családban. Apám másod-unokatestvére, a plakátjairól ismert Bíró Mihály, aki a kommün után Bécsbe emigrált. Apámnak is volt érzéke a művészetekhez, de ő meghalt, amikor hatéves voltam. Anyám talán ezért kényeztetett annyira mint a legkisebb, leggyöngébb gyereket a három közül. „Ha papírt és ceruzát adunk neki, rögtön nincs vele semmi baj” – hallottam gyakran, és láttam, amint tíz-egynéhány évvel idősebb unokanővéreim dátumozták rajzaimat. Festőművész leszek, határoztam el, de hogy valóban így lesz-e, az nem egyhamar derült ki. Érettségi után egy évig jogot tanultam. A zsebemben ott lapult a pénz az alapvizsgához, amikor egy nap megállított az utcán ez a plakát: „Belvárosi szabadiskola. Korrigál Aba-Novák Vilmos.” Akkoriban láttam egyik tárlatát, és úgy éreztem, hozzá kell mennem tanulni. „Az iparra meg tudom magát tanítani, ha szorgalmas, de hogy művész lesz-e, az nem az én felelősségem” – mondta a mester. Már egy éve rajzoltam nála, amikor 1934-ben meghívott hármunkat Jászszentandrásra, ahol a templomot festette. Menjünk oda, ha kedvünk tartja, ő majd korrigál. Magamon kívül voltam a boldogságtól. Ha kértem, mindennap megnézte, mit csinálok, ha nem, egy hétig felém se nézett. Teljes szabadságban éltem.
– Édesanyja nem próbálta rábeszélni, hogy vegye át tőle a család tulajdonában lévő celluloidgyár vezetésének terheit?
– Nem. Szerettem volna segíteni neki, de látta rajtam, hogy szenvedek, ezért inkább lebeszélt róla. Aba-Novák is megtette a magáét, mert eljött hozzánk, dicsért anyámnak. Nekem meg azt mondta: „Maga komolyan ott akarja hagyni ezt a gyárat a büdös festésért?”
– Azt írta, 1936–1937 fordulópont volt az életében.
– Akkor vettem feleségül Eisler (Vörös) Rozáliát, aki ugyancsak Aba-Novák szabadiskolájába járt. És akkoriban találtam rá egy újsághirdetésre, amelyből kiderült, hogy Kecskemét városa olcsó műtermeket kínál bérbe. Meglepődve tapasztaltam, hogy szerény fizetségért saját műtermem lehet, ha rossz állapotú is, ráadásul egy nagy park közepén. Olyan szakmai luxusba csöppentem, amilyenről itthon álmodni se mertem. Jó ideje éreztem, hogy egyedül kell rátalálnom az utamra. Növendék koromban festettem egy képet a Margit híd környékén, és megmutattam Aba-Nováknak. „Az ég kellemetlenül impresszionisztikus – mondta –, de az alsó rész egészen jó.” Azután megmutattam Iványi Grünwaldnak, aki viszont így vélekedett: „Az alsó rész nem jó, de ott fölül az ég egészen meggyőző.” Ebből is láttam, hogy okosabb, ha a saját fejem után megyek. Úgy éreztem, a fejemben rend van, mehetek utána. Portrét csak a feleségemről készítettem, elsősorban a mozdulatok érdekeltek, nem az arcok. Linóleummetszeteimből egy sorozatot ki is állítottam, de a festés itthon nem okozott örömöt. Kecskeméten viszont nagy kedvvel dolgoztam.
– „Ismerőseim nem voltak, rádióm nem volt, olvasnivalóm a Károli-biblia, Szabó Zoltán A tardi helyzet című könyve és a Magyar Nemzet” – írta erről az időszakról. Szabó Zoltánt személyesen is megismerte a Magyar Munkaközösségben. Kik jártak ebbe a körbe?
– Polgári, baloldali testület volt, hárman vezették: Ortutay Gyula, Hont Ferenc és Szabó Zoltán, aki később Franciaországba emigrált. Addig festők között éltem, érdekes változást jelentett, hogy írókkal és kultúrpolitikával foglalkozó emberekkel lehettem együtt. Ők kértek fel, hogy legyek képszerkesztő Keresztmetszet című folyóiratuknál. Örkény István, a szerkesztő kedvesen elmagyarázta: „Csinálhatsz reprodukciókat az újságba, és nem kapsz értük egy vasat se.” Tiszta sor, ebben meg is állapodtunk. Később megpróbáltak rábeszélni, hogy szervezzem meg a közösség képzőművészeti szekcióját, de ehhez nem volt kedvem. A képzőművészeti csoportosulások esetében mindig felmerül a kérdés: azért jön-e oda valaki, hogy képzőművészekkel legyen együtt, vagy azért, hogy hitelesítse képzőművész voltát? A kettő között óriási a különbség! Voltak becsületes emberek, akik képzőművészként nem ütötték meg a mértéket. Ebben a kérdésben mindig rendkívül merev voltam. Megtehettem, mert akkor semmi sem függött tőlem. De ugyanilyen merev voltam a Népművelési Minisztériumban is. Kitartottam amellett, hogy ha valaki jól végzi a politikai munkát, adjanak neki pénzt, paripát, fegyvert, csak azt ne mondják róla, hogy jó művész.
– Mindez már 1948 és 1952 között történt. A háború hol érte?
– Szatmárnémetibe, majd a Délvidékre vezényeltek, azután Oroszországba. Kurszktól nyolcszáz kilométernyire, egy Repjevka nevű községbe kerültem, amely Uriv közelében van. Ott törték át a frontot az oroszok épp hatvan esztendeje, ott szakították el a II. magyar hadsereget. Tizenötödmagammal ezen a helyen tipródtam, s amikor az oroszok a nyomunkba eredtek, hazáig futottunk. Alig érkeztem vissza, 1944-ben újra behívtak munkaszolgálatra, és elvittek a bori rézbánya melletti lágerbe. Szerencsém volt, a lágerparancsnok megtudta, hogy festő vagyok, mindennap át kellett adnom neki két szignált rajzot.
– Jómódú, művelt polgárcsaládban nőtt föl, művésznek készült. Miért vállalt pártfeladatokat a háború után, illetve az ötvenes években?
– Kötelességtudó ember vagyok, és ha úgy érzem, meg kell tennem valamit, amiről azt gondolom, hogy értek hozzá, akkor megteszem. Különösen, hogy minden romokban hevert, és egy országot kellett újjáépíteni. Az ember sokszor kerülhet zavaros, ellentmondásos helyzetbe, de ha előre akar lépni, minél ellentmondásosabb a helyzet, annál egyértelműbben kell fogalmaznia, s vigyáznia kell arra, hogy amit mond, az igaz legyen. Én mindig ehhez tartottam magam. Arról, hogy festő legyek, soha nem mondtam le. Tudtam, hogy nehéz lesz, amikor rám bízták a minisztérium képzőművészeti osztályát, mert ha én vagyok a cégfőnök, világos, hogy sem én nem dolgozhatok mint festő, sem a feleségem. Megbeszéltük itthon, hogy néhány esztendőre felfüggesztjük a képzőművészeti tevékenységünket.
– Miért helyezték át a minisztériumból?
– Nem nézték jó szemmel a politikai idealizmusomat, és szembekerültem néhány emberrel. Azt állították, nem értékelem eléggé a politikai helytállást. Én meg hajtogattam, hogy értékelem, de nem mondhatom, hogy X. Y. jó festő, ha rossz festő. A minisztériumban nem maradhattam, de felajánlották, hogy legyek a Szépművészeti Múzeum főigazgatója.
– Ott hogyan fogadták?
– Elég hűvösen, de idősebb-fiatalabb tudósok közé kerültem, jól éreztem magam. Úgy fogtam fel, nekem az a dolgom, hogy az ő munkájukat támogassam. Segített, hogy a grafikai osztályt Vayer Lajos vezette, őt tízéves koromtól ismertem, és ő is ismert engem. Tudtam, hogy Balogh Jolán a legsúlyosabb egyéniség a múzeumban. Hithű református volt, és ezt rögtön közölte is velem. Bejött, és azt mondta, otthon akar maradni a reformáció ünnepén. „Csak nem képzeli, hogy ellenőrzöm, mikor járnak be az osztályvezetők! Ha ünnepe van, és otthon akar maradni, maradjon otthon” – válaszoltam. Augusztusban neveztek ki, októberben leültem vele, és előadtam: a minisztériumból jövök, értek hozzá, hogyan kell pénzt szerezni a múzeumnak. Tudom, hova kell fordulni, kit hogyan kell meggyőzni, de ehhez szakmai anyagra van szükségem. Megkértem, értesse meg ezt a kollégákkal az osztályvezetői értekezleten, és mindenki készítse el a saját osztálya tervét. Balogh Jolántól elfogadták a kérést, és ment minden olajozottan.
– Hogyan került kapcsolatba a hódmezővásárhelyi, mártélyi értelmiségi és művészkörrel?
– Galyasi Miklós, a Tornyai Múzeum akkori igazgatója révén, aki valójában költő volt. Holland kismesterek műveit kérte kölcsön a Szépművészeti Múzeumtól, hogy kiállíthassa őket Hódmezővásárhelyen. Az osztályvezetők hallani sem akartak róla, én viszont azt kértem: gondolják meg, és mondják meg, milyen feltételek kellenek ahhoz, hogy ez a kiállítás ott megvalósulhasson, én majd lemegyek Vásárhelyre, és megnézem, meg tudják-e teremteni a kellő körülményeket. Galyasi azt mondta, három hónapon belül meglesz minden, amit kérünk, megszervezi az éjszakai őrséget is. Így történt, és a kiállítást megrendeztük. Galyasi klubgazda lelkületű ember volt, kulturális központtá tudta alakítani a múzeumot. Aki Vásárhelyen járt, biztos lehetett benne, hogy ha este elmegy a múzeumba, találkozik öt-hat kollégával s a szomszéd falvak érdekes embereivel. Mindig volt ott néprajzos, régész, műtörténész meg egy csapat diák. Semmitmondó fecsegés szóba sem jöhetett, mindenki érezte, hogy feladata van. Ebből a körből nőtt ki később a művésztelep. De a város vezetői ki nem állhatták Galyasit, mert állandóan a műveltséget kérte számon az embereken.
– Az Iparművészeti Főiskola volt a következő állomás, ahol marxista esztétikát kellett volna tanítania. Volt hallgatója, Fekete György néhány éve egy kiállításmegnyitón elmondta, miért szerették a diákok az óráit.
– Megmondtam a minisztériumban, amikor megbíztak: fogalmam sincs róla, mi az a marxista esztétika, még arról se nagyon, mi az esztétika, de azt felelték, nem baj, más se tudja, csináljam nyugodtan, amit jónak látok. Harmadéveseket tanítottam, a másodévesek kimaradtak az esztétikaoktatásból, de egyszer eljöttek hozzám, és arra kértek, engedjem meg, hogy bejárjanak az óráimra. Nagyon meg voltam tisztelve, s ebből arra következtettem, nem lehet rossz hírem az iskolában. Jelentkezett is hamarosan a minisztérium illetékes főosztályvezetője, hogy meghallgatná egy órámat. „Egész érdekes volt – jegyezte meg –, de nem tudom, mit ad elő: esztétikát, műtörténetet vagy filozófiát?” „Én se tudom – válaszoltam –, de igyekszem úgy intézni, hogy a hallgatókat érdekelje, amit mondok.” Hagytam, hogy a diákok is szóhoz jussanak. Beszélgettünk, és közben jöttünk rá, hol vannak azok a pontok, amelyekre választ várnak. Fekete Gyurka tette szóvá, milyen nagy dolog volt, hogy megengedtem a hallgatóknak, hogy bejárjanak a könyvtárba. Nem is értettem. Minek a könyvtár, ha a diák nem mehet be?
– Fekete György azt is elmondta, hogy többüket a börtöntől mentette meg 1956-ban.
– Egyszer telefonáltak a határról, hogy ott van néhány fiatalember, akik azt állítják, hogy az Iparművészeti Főiskola hallgatói. Én akkor párttitkár voltam a főiskolán, az igazgató megkérdezte tőlem, mit csináljunk. „Mondd meg, hogy ők a mi embereink, küldjék vissza őket, és hadd tanuljanak tovább” – válaszoltam. Ennyi volt.
– Miből élt azután, hogy otthagyta a főiskolát? Fizetéses állást többé nem vállalt. Társadalmi munkában látta el a Képzőművész Szövetség vidéki titkárának tisztét, és időnként zsűrizett.
– Már egy ideje szerettem volna elmenni, hogy folytathassam eredeti foglalkozásomat, és a feleségem is erre készült a Színművészeti Főiskolán, ahol igazgatóhelyettes volt. Szép pasztelleket festett, viszonylag jól el is lehetett adni őket. Megbeszéltük, hogy ő otthagyja az állását, és én is ugyanezt teszem, amint lehet. Így történt, igaz, nem is nagyon tartóztattak. Linóleummetszeteket csináltam, s egyik tanítványomtól, Tarján Hedvigtől meganultam a batikolást. De nem madzaggal kötöttem el a világosnak szánt részeket, hanem méhviasszal fedtem le őket. Nagyon munkás technika volt, táblaképnyi méretekben készítettem így frízszerű illusztrációkat, és egyre igényesebb lettem. A Csók galériabeli kiállításomon a kollégák nekem szegezték a kérdést: „Ha a textil érdekel, miért nem gobelint csinálsz, az egyszerűbb?” Hogy egyszerűbb volt-e, azt nem tudom, de a gobelinnél kötöttem ki. Biztatott két jó üzletembernek bizonyult szövő is, aki az első terveimet megszőtte: „Nem kell mindig gyapjút használni, megteszi az olcsóbb anyag is, és lehet nagyobb szemű gobelint is készíteni” – győzködtek. Megpróbáltuk, sikerült, sokat eladtunk. Ez volt az „olcsó gobelin” időszaka.
– Két nagyméretű rajzon dolgozik éppen, mindkettőnek Huckleberry Finn a központi figurája. Mind a kettőből lesz gobelin?
– Az egyikből biztosan. De azt még nem tudom, hogy a másikon megtelik-e a felület, márpedig én mindig felületekből komponálok. Amikor az ember kimondja, hogy gobelint csinál, az egészet kell látnia. A lényeg az, hogy a tárgyon ne legyen egyetlen négyzetcentiméter sem, ami nem oda való. Addig kell alakítani az anyagot, amíg azt nem mondhatjuk: csak így lehet, másként nem. Amíg lehetséges újabb variáció, nem szabad abbahagyni. Én már nem is tudnék mást csinálni. Ha a mozgásomban nem volnék korlátozott, kertben dolgoznék, szőlőt, fát metszenék. Értek is hozzá, szeretem is. Ezt a lehetőséget elvette tőlem a sors, de nem biztos, hogy hiba volt tőle, maradt elég tennivalóm.
Redő Ferenc 1913. augusztus 29-én született Budapesten jómódú polgárcsaládban. 1933–1937 között Aba-Novák Vilmos szabadiskolájában tanult, ahol Iványi Grünwald Béla és Berény Róbert is tanított. Munkaszolgálatosként megjárta az orosz frontokat és a bori tábort. 1945–1948-ban propaganda- és oktatási feladatokkal bízták meg. 1949-től 1952-ig a Népművelési Minisztérium képzőművészeti osztályát vezette. 1952–1954 között a Szépművészeti Múzeum főigazgatója, 1954-től 1960-ig az Iparművészeti Főiskola tanára. Fizetéses állást 1960 után nem vállalt. Első gobelinjét 1959-ben készítette.
Hamász
Újraindítják az élelmiszersegélyek légi úton történő eljuttatását a Gázai övezetbe
