Knapp Béla halálos csalódása

Malonyai Péter
2003. 02. 22. 0:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Becsapódott a börtön nehéz vasajtaja Knapp Béla mögött, ám ő nem érzett szomorúságot. Sőt. Kifejezetten elégedetten nézegette a mocskos falakat. Úgy érezte, beteljesült az élete, elérte, amiért küzdött, végre valóságosan is megszenvedhet az eszméért, amelynek nem volt nála hűségesebb fia. A mozgalommal kelt, élt és feküdt. Tudta, hogy a boldogságos jövőnek csakis fájdalom, szenvedés, kín lehet a záloga. Ő pedig szenvedett, fájt és kínban égett. A szép holnap reményében.
A cellájában hamar berendezkedett, könnyen tette, elvégre nem voltak igényei. Mint a fiatalokat tanítva szívesen mesélte, ők annyira szegények voltak, hogy a szájukban mosták a zoknijukat, így aztán mit neki egy-egy csótány, pók vagy kisebb méretű patkány. Annak különösen örült, hogy egy tizenéves ifjú lett a zárkatársa. Úgy érezte, a sors azért alakította így, hogy megnyerje az ügynek a gyereket.
Nem rontott ajtóstul a házba, figyelembe vette a másik zsenge korát. Mesékkel kezdte, persze gondosan ügyelve arra, hogy a történetek végén mindig kiderüljön az igazság, győzzön a jó, de azért rendre fény derüljön rá, hogy az élet harc, szüntelen küzdelem. Kedvenc meséjében például az igazságos király így ítélkezett az elébe hurcolt martalóc fölött:
– Bőrét lenyúzni, szalmával kitömni, meggyújtani, ez jó lecke lesz neki!
Az Ezredesről, a mozgalom hőséről rengeteg történetet tudott, közülük azt mesélte el a legtöbbször, amelyből kiderül, hogy mennyire becsülte az ifjúságot, a jövő letéteményesét (mint mondogatta).
– Egy verőfényes nyári délutánon az Ezredes a dolgozószobájában töprengett azon, miképpen fordulhatna még jobbra a dolgozók sorsa – kezdte Knapp –, amikor hirtelen egy labda pottyant be az ablakon, és egészen a lábáig gurult. A nagy ember fölkapta a labdát, az ablakhoz sétált vele, és látta, hogy a kertben a gyerekek várakozva figyelik, visszakapják-e játékszerüket. Az Ezredes elmosolyodott, kidobta a labdát, aztán becsukta az ablakot. Ebből is láthatod, fiam, mennyire szerette ő a gyerekeket, elvégre közéjük is lövethetett volna.
De nemcsak az ifjú lélek nevelésével törődött Knapp Béla, hanem arra is volt gondja, hogy a börtön falain kívül szabadon tevékenykedő társak megkapják szellemi muníciójukat. Sokat töprengett azon, miképpen tudná kicsempészni a cellából lázító sorait. Megoldásra persze az Ezredes példájából kiindulva lelt. Ő – mint a tankönyvek is rögzítik – a börtönbe beküldött könyvek lapjaira tejjel írta rá a mondandóját, amelyet a társai könnyedén elolvashattak, ha fölmelegítették a papírt. A tej odakozmált, s máris láthatóvá vált valamennyi vezéri ukáz.
Knapp falta a betűket, nem csupán a nagyobb tudás, hanem a mind gyakoribb könyvcsere kedvéért is. Istenem, telis-tele volt mondanivalóval, a börtön nyugalma fölerősítette összegző hajlamát, egyszerre tisztán látott mindent, távol a napi rohanástól képes volt megfogalmazni, mi a teendő, hogy a nincsteleneké legyen a világ.
A börtönőrök csöndes bolondnak tartották Knappot, nem sokat törődtek vele.
– Ez csak olvas, ír, és vedeli a tejet – mondogatták, amikor benéztek a kukucson, és örültek, hogy siethetnek vissza megszokott ultipartijukhoz.
Helyzetértékelésük pontos volt, Knapp valóban csak olvasott és írt. A tejjel nagyon spórolt, mert sok volt a mondanivalója. Azt ugyan nem értette, miért szerepelnek olyan szavak a tejesdobozon, hogy „homogenizált” meg „reggeli ital”, de nem törődött a dologgal, azt gondolta, ez is csak amolyan úri vircsaft, mint annyi más, ami ellen neki és övéinek kötelességük fölvenni a harcot.
Amikor ifjú cellatársa szabadult, megkérte, keresse föl a barátait, mondja meg nekik, hogy lassan-lassan üt az óra, már nem kell sokáig várniuk.
A következő látogatáskor az ifjú tanítvány csalódást okozott mesterének, igaz, akaratán kívül.
– Már ne haragudjon, Knapp bácsi, de azok ott az ivó hátsó szobájában szinte azt sem tudják, ki maga. Egyikük kislánya van megbízva azzal, hogy cserélje ki a könyveit, és küldje be a börtönbe, azt mondják, ez a feladat az előző kisezredesről maradt rájuk. Megteszik a kedvéért, ezzel is tisztelegnek az emléke előtt.
– Azt mondod, hogy egy sort sem olvastak el abból, amit nekik írtam?
– Megpróbálták ők, Knapp bácsi, de hiába hevítették az oldalakat, csak azt érték el vele, hogy úgy megpörkölődtek, hogy az egylet könyvtárosa nem akarta visszavenni a könyveket. Látni semmit se láttak.
Knapp rosszat sejtett. Egyre inkább az volt az érzése, hogy utolérte a hatalmi harc ármánya, tudni sem akarnak róla, a tanácsairól nem is beszélve. Egy világ omlott össze benne, értelmetlennek érezte az életét, fölöslegesnek a küzdelmeit. Aligha csodálható, hogy harmadnapra fölakasztotta magát a cellájában.
Ha létezett értelmetlen halál, az övé az volt. Igaz, honnét is sejthette volna, hogy nagyot fordult a világ az ifjúkorához képest. Melegíthették a mozgalmárok napestig a könyvlapokat, egy betű, annyi sem tűnt elő.
Nem a tejet vizezték, a vizet tejezték.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.