Becsapódott a börtön nehéz vasajtaja Knapp Béla mögött, ám ő nem érzett szomorúságot. Sőt. Kifejezetten elégedetten nézegette a mocskos falakat. Úgy érezte, beteljesült az élete, elérte, amiért küzdött, végre valóságosan is megszenvedhet az eszméért, amelynek nem volt nála hűségesebb fia. A mozgalommal kelt, élt és feküdt. Tudta, hogy a boldogságos jövőnek csakis fájdalom, szenvedés, kín lehet a záloga. Ő pedig szenvedett, fájt és kínban égett. A szép holnap reményében.
A cellájában hamar berendezkedett, könnyen tette, elvégre nem voltak igényei. Mint a fiatalokat tanítva szívesen mesélte, ők annyira szegények voltak, hogy a szájukban mosták a zoknijukat, így aztán mit neki egy-egy csótány, pók vagy kisebb méretű patkány. Annak különösen örült, hogy egy tizenéves ifjú lett a zárkatársa. Úgy érezte, a sors azért alakította így, hogy megnyerje az ügynek a gyereket.
Nem rontott ajtóstul a házba, figyelembe vette a másik zsenge korát. Mesékkel kezdte, persze gondosan ügyelve arra, hogy a történetek végén mindig kiderüljön az igazság, győzzön a jó, de azért rendre fény derüljön rá, hogy az élet harc, szüntelen küzdelem. Kedvenc meséjében például az igazságos király így ítélkezett az elébe hurcolt martalóc fölött:
– Bőrét lenyúzni, szalmával kitömni, meggyújtani, ez jó lecke lesz neki!
Az Ezredesről, a mozgalom hőséről rengeteg történetet tudott, közülük azt mesélte el a legtöbbször, amelyből kiderül, hogy mennyire becsülte az ifjúságot, a jövő letéteményesét (mint mondogatta).
– Egy verőfényes nyári délutánon az Ezredes a dolgozószobájában töprengett azon, miképpen fordulhatna még jobbra a dolgozók sorsa – kezdte Knapp –, amikor hirtelen egy labda pottyant be az ablakon, és egészen a lábáig gurult. A nagy ember fölkapta a labdát, az ablakhoz sétált vele, és látta, hogy a kertben a gyerekek várakozva figyelik, visszakapják-e játékszerüket. Az Ezredes elmosolyodott, kidobta a labdát, aztán becsukta az ablakot. Ebből is láthatod, fiam, mennyire szerette ő a gyerekeket, elvégre közéjük is lövethetett volna.
De nemcsak az ifjú lélek nevelésével törődött Knapp Béla, hanem arra is volt gondja, hogy a börtön falain kívül szabadon tevékenykedő társak megkapják szellemi muníciójukat. Sokat töprengett azon, miképpen tudná kicsempészni a cellából lázító sorait. Megoldásra persze az Ezredes példájából kiindulva lelt. Ő – mint a tankönyvek is rögzítik – a börtönbe beküldött könyvek lapjaira tejjel írta rá a mondandóját, amelyet a társai könnyedén elolvashattak, ha fölmelegítették a papírt. A tej odakozmált, s máris láthatóvá vált valamennyi vezéri ukáz.
Knapp falta a betűket, nem csupán a nagyobb tudás, hanem a mind gyakoribb könyvcsere kedvéért is. Istenem, telis-tele volt mondanivalóval, a börtön nyugalma fölerősítette összegző hajlamát, egyszerre tisztán látott mindent, távol a napi rohanástól képes volt megfogalmazni, mi a teendő, hogy a nincsteleneké legyen a világ.
A börtönőrök csöndes bolondnak tartották Knappot, nem sokat törődtek vele.
– Ez csak olvas, ír, és vedeli a tejet – mondogatták, amikor benéztek a kukucson, és örültek, hogy siethetnek vissza megszokott ultipartijukhoz.
Helyzetértékelésük pontos volt, Knapp valóban csak olvasott és írt. A tejjel nagyon spórolt, mert sok volt a mondanivalója. Azt ugyan nem értette, miért szerepelnek olyan szavak a tejesdobozon, hogy „homogenizált” meg „reggeli ital”, de nem törődött a dologgal, azt gondolta, ez is csak amolyan úri vircsaft, mint annyi más, ami ellen neki és övéinek kötelességük fölvenni a harcot.
Amikor ifjú cellatársa szabadult, megkérte, keresse föl a barátait, mondja meg nekik, hogy lassan-lassan üt az óra, már nem kell sokáig várniuk.
A következő látogatáskor az ifjú tanítvány csalódást okozott mesterének, igaz, akaratán kívül.
– Már ne haragudjon, Knapp bácsi, de azok ott az ivó hátsó szobájában szinte azt sem tudják, ki maga. Egyikük kislánya van megbízva azzal, hogy cserélje ki a könyveit, és küldje be a börtönbe, azt mondják, ez a feladat az előző kisezredesről maradt rájuk. Megteszik a kedvéért, ezzel is tisztelegnek az emléke előtt.
– Azt mondod, hogy egy sort sem olvastak el abból, amit nekik írtam?
– Megpróbálták ők, Knapp bácsi, de hiába hevítették az oldalakat, csak azt érték el vele, hogy úgy megpörkölődtek, hogy az egylet könyvtárosa nem akarta visszavenni a könyveket. Látni semmit se láttak.
Knapp rosszat sejtett. Egyre inkább az volt az érzése, hogy utolérte a hatalmi harc ármánya, tudni sem akarnak róla, a tanácsairól nem is beszélve. Egy világ omlott össze benne, értelmetlennek érezte az életét, fölöslegesnek a küzdelmeit. Aligha csodálható, hogy harmadnapra fölakasztotta magát a cellájában.
Ha létezett értelmetlen halál, az övé az volt. Igaz, honnét is sejthette volna, hogy nagyot fordult a világ az ifjúkorához képest. Melegíthették a mozgalmárok napestig a könyvlapokat, egy betű, annyi sem tűnt elő.
Nem a tejet vizezték, a vizet tejezték.
Nevelőszülőknél élő gyermekek gyűjtöttek meghatározó élményeket az ÁGOTA® Táborban
