Sajnos csak néhány ilyen koncentrációs tábor helyén van emléktábla vagy emlékmű, mint például Baján, Gödöllőn vagy Alsózsolcán. A legtöbb településen, ahol egykor ilyen fogolytábor létezett, még a helyi lakosság sem igen tud erről.
Az ügy fontosságát, nagyságát és jelentőségét pontosan kifejezi a korabeli Magyarországon gróf Teleki Pál fiának, Teleki Géza vallás- és közoktatásügyi miniszternek a miniszterelnökhöz 1945 nyarán írott egyik levele, mely ezekkel a sorokkal kezdődik: „Mai magyar társadalmunk egyik legégetőbb és legfájóbb kérdése a fogolyügy. Érdekelve van ebben annak minden rendű rétege és minden rangú tagja.”
A megnagyobbodott Magyarországról több mint 1,1 millió magyar állampolgár – katona és civil – került a szövetséges hatalmak fogságába hadifogolyként. Közülük mintegy 300 ezernek a nyugati, míg 800 ezernél is többnek a szovjet hadifogság sanyarú sorsa jutott osztályrészül. Ezek az emberek az ország aktív korú férfilakosságának egyharmadát tették ki.
A magyarországi hadműveletek során 350–400 ezer magyar katona és legkevesebb 150 ezer civil, azaz polgári személy került a hazai hadifogolytáborokba. Rajtuk kívül még 80–100 ezerre tehető azon magyar állampolgárok száma, akik a német birodalom területén kerültek szovjet fogságba, de a Szovjetunió felé vezető úton, elsősorban a nyugat-magyarországi – mint például a jánosházai, a peresztegi, a sopronhorpácsi, a sopronkőhidai, a sorokpolányi, az intapusztai – lágereket járták meg.
Magyarországon 1944 őszétől a front, illetve az azt követő hadműveleti záróvonal nyugat felé haladásával párhuzamosan sorra alakultak a hadifogolygyűjtő táborok, s nemcsak a Vörös Hadsereg, hanem a vele szövetségben hazánk területén harcoló bolgár és a román hadsereg őrizete alatt is. Ugyanakkor a hadifogolyügy teljes egészében, így a bolgár és a román fogolytáborok felügyelete is az NKVD, azaz a szovjet Belügyi Népbiztosság Hadifogoly- és Internáltügyi Csoportfőnökségének hatáskörébe tartozott.
E gyűjtőtáborokat általában közlekedési csomópontoknál vagy nagyobb városoknál, többnyire jól őrizhető, nagyobb létszám befogadására alkalmas épületekből vagy épületegyüttesekből alakították ki, így leginkább laktanyákból vagy uradalmi majorságokból állították fel. Ezeken kívül még fegyintézetekből (például Vácon és Sopronkőhidán, valamint Szegeden a Csillag börtönből) vagy oktatási intézetekből, kórházakból és egyéb, erre alkalmasnak tűnő helyen, illetve épületekből, például Szegeden a repülőtérből, Miskolcon a rendőrpalotából, Kiskunfélegyházán zárdából vagy Mezőtúron a városházából alakítottak ki fogolytáborokat.
A táborok nagysága igen különböző volt. Az ezer fő körülitől, mint például az alsózsolcai és az edelényi, a 35–40 ezer körüli létszámúig terjedtek, mint például a gödöllői, a két ceglédi és a két székesfehérvári tábor. Utóbbiak közül a gödöllőiről a következőket olvashatjuk a budapesti svájci követség jelentésében: „Gödöllő közelében nagy koncentrációs tábor létesült, ahol mintegy 40 ezer internáltat őriznek, és onnan ismeretlen céllal kelet felé deportálják őket.” Ugyanakkor a legnagyobb magyarországi fogolykoncentráció Cegléden jött létre. A visszaemlékezéseken túl ezt erősíti meg a Honvédelmi Minisztérium egyik, 1946-ban készített feljegyzése is, amely szerint „1945. május hóban a ceglédi fogolytáborban 130 ezer fő tartózkodott”. E hihetetlenül magas létszámnak két fő oka volt. Először is a „ceglédi fogolytábor” tulajdonképpen két tábort fed: a páncélos- és a huszárlaktanyából kialakítottakat. Másodszor pedig, mivel Cegléd a kelet felé vezető vasútvonalak egyik legfontosabb csomópontja, az itteni fogolytáboroknak volt az egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb az átmenő forgalma. Ezek a táborok ugyanis gyűjtőtábori funkcióik mellet igen jelentős tranzittábori feladatokat is elláttak. Hasonló volt a helyzet Székesfehérváron is. A gyűjtőtáborok átlagos létszáma egyébként 8–15 ezer fő között mozgott. A kisebbek csak 1-2 hónapig, míg a nagyobbak, illetve a fontosabb vasúti csomópontoknál elhelyezkedők 8-10 hónapig is működtek.
E lágerek lakóinak többsége magyar volt, majd utánuk – természetesen – a németek voltak a legtöbben. Rajtuk kívül még osztrákok, szlovákok, ruszinok, románok, délszlávok, olaszok, sőt franciák, lengyelek és egyéb nemzetbeliek is megtalálhatók voltak. Ezeket a lágereket bár hivatalosan hadifogolygyűjtő táboroknak nevezték, a bennük őrzött magyar foglyok több mint egynegyede polgári személyként, azaz civilként került ide. Így történhetett meg, hogy voltak olyan (hadi)fogolytáborok is, amelyekben katonák helyett a polgári személyek adták a „hadifoglyok” többségét.
Erre azokon a területeken volt példa, ahol a hadműveletek után a Vörös Hadsereg, illetve az NKVD tömegesen szedte össze és hajtotta fogságba a polgári lakosságot. A legnagyobb ilyen „összeszedésre” Budapest ostroma folyamán, illetve okán került sor, amikor is mintegy 100 ezer magyar civil állampolgárt vetettek (hadi)fogságba. Ugyanis az 51 naposra elhúzódott ostromot (összehasonlításképpen: 1940-ben Franciaország 43 napi ellenállás után kapitulált a német csapatok előtt) Malinovszkij marsall a védők nagy, 180–200 ezres számával magyarázta, holott a valóságban még 80 ezer sem volt a német és a magyar védők száma. Az ostrom után a marsallnak el kellet számolnia az NKVD-nél a hadifoglyokkal, aki a hiányzó fogolylétszámot a polgári lakosság köréből pótolta. Ebből adódóan a gödöllőiben mindvégig, míg a tetétlenpusztai és a kiskunfélegyházi táborban egy ideig a civil foglyok voltak többségben. Ezeken kívül még a fővárosi Ferenc József laktanyába, a két ceglédi, a két jászberényi, valamint a bajai fogolytáborba is több tízezer polgári személy került Budapestről és környékéről.
A foglyokat a fogságba esés helyétől „Po pjáty!” kiáltások után, ötös sorokból álló menetoszlopokban, általában 1-3, de igen sok esetben 4-5 vagy még ennél is több napon keresztül hajtották a frontvonal mögött többnyire 50 kilométerre vagy távolabb lévő gyűjtőtáborokig. A hosszú, átlagosan 50, de esetenként 170 kilométernél is hosszabb gyalogúton (például a Budapest–Sóskút–Tetétlenpuszta–Kalocsa–Baja útvonalon) a foglyok élelmezése egyáltalán nem volt megoldott, teljesen az őrszemélyzettől függött. A legtöbb esetben napokig nem gondoskodtak az ellátásukról. Ez részben az ellenségnek szóló megtorlásból, részben kényelemből, illetve a szökésektől való félelemből fakadt. Hiszen a kiéhezett, legyengült fogoly sikeres szökésének esélyei sokkal kisebbek. Ételhez ezért legtöbbször csak úgy jutottak, hogy útközben az érintett települések lakói kerítéseik mögül dobálták a menetelő foglyok közé a becsomagolt élelmet, mivel tilos volt őket megközelíteni. Akik mégis megtették, azokat riasztólövésekkel vagy puskatussal bírták távozásra. Vízhez sokszor csak az út menti pocsolyákból, a keréknyomokban vagy a lovak patáinak nyomában összegyűlt vízből jutottak.
Szökés esetén az őrök felszólítás nélkül használták fegyvereiket. Akik rosszul lettek, vagy nem bírták a menetelést, azokkal a fogolycsoport elvonulása után egy hátramaradt őr végzett, és belökte őket az út menti árokba. A hiányzó foglyokat az őrök az éppen arra haladókkal vagy a közelben lévőkkel pótolták.
A gyűjtőtáborokig vezető út különösen télvíz idején, a –10, –15 C-fok közötti hidegben állította nagy megpróbáltatás elé a foglyokat, főként a civileket, akiket sokszor csak kiskabátban hurcoltak el lakásukból, munkahelyükről vagy az óvóhelyről. A hideg főleg éjszakánként volt olyannyira elviselhetetlen, hogy a legtöbben nem vagy csak alig tudtak aludni. Szálláshelyük sokszor a hómezőn, a szabad ég alatt, esetleg istállókban vagy valamilyen fűtetlen kőépületben volt. Előfordult, hogy a –20, –25 C-fok közötti éjszakák után a fogolycsoportokból egy-két ember már nem ébredt fel.
A menetelők útközben „szélpostával” értesítették hozzátartozóikat elhurcolásuk útvonaláról. Azaz a foglyok kis papírfecnikre ráírták nevüket és címüket, valamint azt, hogy merre viszik őket, illetve hogy milyen településeken mikor mentek keresztül. Ezeket ismeretlen, arra járó emberek – viszonzást nem várva – el is juttatták a megadott címekre, ami szép példája a magyar emberek együttérzésének és segítségnyújtásának. Ennek volt köszönhető, hogy a fogolytáborok közelében több száz, illetve több ezer hozzátartozó vert tábort, hogy szerettével találkozhasson, és neki valamiféle élelmet vagy ruházatot bejuttasson, ami igen ritkán sikerült, és többnyire csak némi ellenszolgáltatás árán volt lehetséges.
Mivel a többszörös szögesdrót kerítéssel körülvett fogolytáborokat tilos volt megközelíteni, az információváltást a rabok és a hozzátartozók között többnyire az úgynevezett „kőposta” látta el. Ez úgy működött, hogy a levélküldő a „levelet”, vagyis az információhordozó papírdarabot egy kőhöz erősítve (a követ a papírba csomagolva) áthajította a szögesdrót kerítésen.
A táborokban az őrzők katonai rendet alakítottak ki. A táborparancsnokság a foglyok közül kijelölt egy belső táborparancsnokot, aki sok esetben német volt, és mellé úgynevezett policájokat, akiket – a könnyebb kommunikáció miatt – szláv, többnyire ruszin és szlovák származású foglyokból válogattak ki. Ők a – sok esetben félreértéseket, problémákat, időnként tragédiákat okozó – tolmácsolások mellett a tábor belső rendjének a biztosításával is meg voltak bízva. A korabeli dokumentumokban és a visszaemlékezésekben is sűrűn találkozik a kutató a ruszin tolmácsok, illetve policájok kegyetlenkedéseivel. A pécsi főispáni hivatalban 1945. február 13-án készült egyik jegyzőkönyvben például a bajai táborról a következőket olvashatjuk: „Már az első éjszaka előfordult, hogy a foglyok között levő különféle katonákat, németeket, magyarokat a fogolytáborban működő ruszin tolmácsok, akik maguk is foglyok voltak, az udvaron sorakoztatták és közben mindenféle módon kegyetlenkedtek velük. Például kértek az egyik helyről húsz embert, és mivel azok nem jelentek meg kellő gyorsasággal, az egész katonaságot az udvarra hajtották, és ennek során botokkal, derékszíjakkal verték őket. […] A foglyoktól mindent elvettek, ami nekik megtetszett, pénzt, ékszert, ruhát, cipőt, órát stb.” Ez utóbbi volt az úgynevezett „zabrálás”, amit a szovjet őrök is gyakran végeztek.
A lágerekben siralmasak voltak a körülmények. Általános volt a túlzsúfoltság. Gödöllőn például – az egyik foglyot idézve – „egy talpalatnyi hálóhelyért a foglyok között állandó, gyakran tettleges harcok folytak”. A bajai lágerben „olyan nagy volt a fogolylétszám, hogy zömmel az udvaron, a szabad ég alatt, ketten-ketten összefonódva virrasztottuk át az éjszakát” – írta Zag József hadifogoly visszaemlékezésében.
A gyűjtőtáborokban, aki fedél alá jutott, az is csak fűtetlen helyiségekben, általában a puszta padlón vagy istállóban, de volt, ahol már 2-3, sőt 5 emeletes, faltól falig épített fapriccseken hajthatta álomra a fejét. Már amennyire ezt a vérszívó élősködők, a tetvek és a poloskák megengedték.
Az élelmezés a fogolytáborokban mind mennyiségileg, mind minőségileg olyannyira silány volt, hogy a Külügyminisztérium a Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontba tömörült pártok képviselőinek kérésére 1945. május 16-án ismételt szóbeli jegyzékben kérte a Szövetséges (szovjet) Ellenőrző Bizottságot, „hogy a táborokban a táplálkozás, mely miatt a foglyok nagy része igen erősen szenved, a lehetőség szerint feljavíttassék”.
A tisztálkodásra szinte alig volt mód. A legtöbb gyűjtőtáborban nemhogy szappan, de még víz sem volt mosakodásra, sőt még ivóvíz is alig. Mivel fehérneműt sem mosni, sem cserélni nem tudtak, az a szó szoros értelemben „lerohadt” az emberekről. A tetvek és a poloskák elleni védekezés egyedül érdemleges és a rendszerességtől függően hatékony módszere két részből tevődött össze: a szőrtelenítésből és a fertőtlenítésből. Utóbbira sajnos csak néhány nagyobb lágerben volt példa. A táborok túlzsúfoltsága, a gyenge és egyoldalú táplálkozás, az evőalkalmatosságok hiánya, illetve közös használata és a mostoha higiénés körülmények következtében a legyengült szervezetű emberek között aratott a halál. Gyorsan terjedt a vérhas és a flekktífusz. Orvosság nem, csak elkülönítés volt. A foglyok továbbszállításáról, táborban maradásáról, elkülönítéséről vagy esetleges hadifogolykórházba adásáról az orvosi „vizsgálatok” alkalmával döntöttek, amelyet Farkas Kálmán, a győri tábor egyik foglya a következőképpen írt le. „Az udvaron teljesen meztelenre vetkőzve vonultunk el öt férfi orvos előtt, akik kb. két-két méterre voltak egymástól. Az első orvostól kapott bumázskát kellett vinni a következőhöz, és mindegyik ráírta a véleményét. Végül egy nő orvos elé kerülve, ő a bumázskára feljegyzetteket összesítve, egy hatalmas grafitceruzával a mellünkre írta orvosi véleményét 1-2-3-4-5-ös eredménnyel. Mivel az én jobb szemem újonc koromban balesetet szenvedett, 4-es lettem. Megpaskolta a fenekemet, mondván: harasó cselovék!”
Az 5. honvédkerület parancsnoka 1945. február 27-én a következőket írta a honvédelmi miniszternek a szegedi helyzetről: „Az elmúlt éjjel 17 orosz hadifogságban lévő magyar halt meg az itteni hadikórházban. Ez a szám önmagáért beszél, és jellemző képet mutat a hadifoglyok egészségügyi helyzetéről. (…) A Honvédelmi Miniszter Úr intézkedését legsürgősebben kérem abban az irányban, hogy az orosz parancsnoksággal a hadifoglyok kiadása iránt valami megállapodás létesüljön, mert pár héten belül a hadifoglyok helyzete már nem lesz többé probléma. Csontig, bőrig vannak lesoványodva, rongyosak és tetvesek.”
A legnagyobb létszámú és a leginkább zsúfolt táborokban, mint például a gödöllőiben vagy a ceglédiben eleinte, naponta 50-60, később volt, hogy 100-nál is több halottat földeltek el a foglyok a tábor melletti erdőben, illetve a közeli kukoricásban, jeltelen tömegsírokban.
Az egyik hadifogoly, aki maga is jelentkezett ilyen munkára a dupla adag étel ígéretében és a szökés lehetőségében bízva, így írja le a halottak temetését: „A munkánk a halottak levetkőztetése volt, valamint gödröket ásni, melyekbe tömegével kellett behordani őket és eltemetni. Nem lehetett már nem elvégezni ezt a nagyon szomorú munkát, mely reggeltől egész estig tartott. Utána annyira rosszul voltunk ennek a szörnyű munkának a hatására, hogy két napig se a kenyeret, se a pocsék levest nem tudtuk megenni.”
A halálesetek számára vonatkozóan a pontos összesítést – szovjet adatok híján – nem lehet elvégezni. Az elhunytakról nyilvántartást vezetni a (hadi)fogoly orvosoknak vagy a foglyoknak – már ha egyáltalán volt rá módjuk – szigorúan tilos volt. Tehát csak becslésekre támaszkodhatunk. A kérdés megválaszolásában a visszaemlékezők között az egyik legautentikusabb, a legnagyobb segítséget adó dr. Dubecz Sándor sebész főorvos, aki a bajai fogolytábor kórházának vezető főorvosa volt 1945 januárjától augusztusig, a tábor föloszlatásáig. Elmondása szerint a bajai fogolytábort a 8 hónap alatt mintegy 120 ezer (hadi)fogoly járta meg, akik közül az egészségesebbeket továbbszállították, míg a rossz fizikai állapotban lévőket, illetve a betegeket visszahagyták. Az ezen időszak alatt a táborban elhalálozottak számát mintegy nyolcezer főre teszi, ami megegyezik a többi gyűjtőtábor átlagos halálozási arányával.
Mindebből következik, hogy a több mint félszáz magyarországi (hadi)fogolygyűjtő táborban – óvatos becslés szerint is – több mint 200 ezer (hadi)fogoly lelte halálát. Közülük mintegy 100–130 ezer főnyien lehettek azok a honfitársaink, akik a lágerélet szörnyű megpróbáltatásait tovább nem bírva ezekben a koncentrációs táborokban lelték halálukat, és hazai földben, a táborokbeli vagy az azok melletti jeltelen tömegsírokban alusszák örök álmukat. Legtöbbjük tragikus sorsára még egy emléktábla sem figyelmeztet!
Vajon meddig marad ez így?
origo.hu
Teljesen kifulladtak a közlekedési káoszt okozó Pride-tüntetések, Hadházy mégis tovább erőlteti – videók
