Közös eszmei gyökerek

Tóth Gy. László Nemzeti szabadelvűség és az ezredforduló liberalizmusa című tanulmánya (Magyar Nemzet, február 6.) széles, eszmetörténetileg is megalapozott kitekintéssel, történelmi kontextusban, impozáns irodalomra támaszkodva elemzi a XX. század végi magyar liberalizmus helyzetét. Nem vitatkozni kívánok Tóth Gy. László írásával, hanem kiegészíteni azt ama folyamat felvázolásával, amely Erdélyben játszódott le a liberális erők viszonyrendszerében.
Törésvonalak az erdélyi magyar politikai mezőben
Az erdélyi magyarság politikai elitjét keresztbe metsző legfontosabb törésvonal a román hatalomhoz való viszony mentén húzódik. Az egyik fél – amelyet a sajtó mérsékeltnek, a másik tábor meg többnyire labancnak nevez – a román hatalommal való kisszerű, nemritkán elvtelen egyezkedésben látja a jövőt, s céljait a román fél vélt tűrésküszöbéhez igazítja. A velük szemben felsorakozók – az úgynevezett radikálisok, avagy autonomisták – a végcélt fogalmazzák meg, majd e célhoz keresnek eszközöket. A cél pedig értelemszerűen egy olyan létkeret kialakítása, amely az erdélyi magyarság hosszú távú fennmaradásával és gyarapodásával kecsegtet. Nyilvánvaló, hogy egy közösségnek az optimális kifutási lehetőségeket a saját szuverén állam teremtheti csak meg, azonban ez a jelen geopolitikai környezetben kivitelezhetetlennek látszik. (Nem erényként, tényként állapítom meg, hogy mindeddig Erdélyben egy valóban „radikális” erő, amely akár csak egyes tartományok teljes önállóságában gondolkodna, a magyar oldalon nem jelent meg. De megszelídült, és szubszidiaritásban, illetve regionalizmusban gondolkodik Sabin Gherman is, aki kezdetben egyértelmű utalásokat tett arra, hogy Erdélyt szívesebben látná Románián kívül.) Marad tehát az a közjogi berendezkedés, amely a magyarságnak a lehető legnagyobb beleszólást engedi saját sorsa alakításába, vagyis az autonómia.
A két tábor már az 1990-es első kongresszuson farkasszemet nézett egymással. Akkor az egyik oldal élén Domokos Géza állt, Iliescu jó barátja, a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának expóttagja, akinek a Ceausescu-diktatúra alatti munkásságát ma is elismeri mindenki, azonban 1990 utáni politizálásáról megoszlanak a vélemények. (Igen nagy rokonság mutatkozik egyébként a Domokos Géza-féle, valamint az 1996 utáni Markó Béla-féle politikai vonalvezetés között, ami abban ragadható meg, hogy a szervezet hivatalosan programba vett céljait meg sem fogalmazzák a többség felé: Domokos Gézának egyetlen nyilatkozata sem ismeretes, amely 1991 és 1993 között a román politika irányában jelezte volna, hogy az RMDSZ a magyar kulturális autonómia elérésére törekszik, holott ezt már az 1991-es marosvásárhelyi kongresszus programba vette. Ugyanígy Markó Béláék 1996 után az autonómia problematikáját egyszerűen kikapcsolták a politikai kommunikációból, annak dacára, hogy a hivatalos program annak képviseletére kötelezné őket.) A másik tábor exponense az Ellenpontok nevű szamizdat folyóiratnak a Securitate által elüldözött egyik szerkesztője, Szőcs Géza volt. Akkor az egymásnak feszülés kompromisszummal zárult, Domokos elnök lett, Szőcs pedig főtitkár. A sokaknak csak Szőcs–Domokos-ellentétként megfogalmazódó szembenállás valós alapja és konkrét tétje az autonómia céljának az RMDSZ általi felvállalása volt. A csaknem három évig tartó vitát 1992. október 25-én a kolozsvári nyilatkozat zárta le, amely egyértelműen a belső önrendelkezés elvén alapuló autonómiát jelölte meg az erdélyi magyarság legfőbb politikai céljaként.
Ezek után az említett törésvonal az autonómiaprogram hívei, valamint a kerékkötők közé tevődött át. Ez utóbbiak részint partizánakciókkal, részint az autonomista oldal elleni személyes támadásokkal, illetve egyes személyiségek kiszorításával akadályozták a közös és egységes harcot a közös célért. (Partizánakcióra példa Verestóy Attila frakcióvezető 1993-as szenátusi elhatárolódása Tőkés Lászlótól az RMDSZ tiszteletbeli elnökének amerikai, a Romániában finom eszközökkel zajló etnikai tisztogatásról szóló nyilatkozata kapcsán. Megjegyezném, hogy például Octavian Buracu azóta elhalálozott román emberjogi aktivista a tévé nyilvánossága előtt állt ki Tőkés László szóban forgó nyilatkozata mellett. De a partizánakciók közé sorolható a máig visszhangzó neptuni tárgyalás is, amelynek során az RMDSZ három tisztségviselője szövetségi mandátum nélkül tárgyalt az Iliescu-féle román államhatalommal, és segített annak európai színben tündökölni az ország Európa tanácsi csatlakozása előtt. Más szóval egy igen kedvező külpolitikai konstelláció által adott lehetőséget puskázott el a „neptuni trió”, Frunda György, Borbély László és Tokay György. Ami a kiszorítást és a személyes támadásokat illeti, ezek fő célpontja Szőcs Géza és Tőkés László volt. Nincs most tér arra, hogy részletezzem az 1994–95-ös, úgynevezett Nagy Benedek-ügyet, csak annyit jeleznék, hogy a Tőkés László elleni, összehangolt akció szervezői – több jel arra mutat, hogy az RMDSZ mai vezetői is közöttük voltak – a román soviniszta sajtó által fogalmazott képtelen ügynökvádat próbálta a szövetségen belül instrumentalizálni. Szerencsére sikertelenül, sőt némi bumerángeffektussal.)
Az eladdig centrista politizálásra törekvő Markó-tábornak a Neptun-lobbival, vagyis a Frunda–Verestóy-vonallal való kiegyezése nyomán 1996-ban új politikai korszak kezdődött az RMDSZ életében, ami elsősorban a szövetség kormányzati szerepvállalásában ragadható meg. A hivatalos retorikából az autonómia eltűnt, az állammodell mentén való önépítkezés pedig teljesen leállt. Innen már a hivatalos program „ellenzéki”, autonómiaelkötelezett képviselői állnak szemben az önfeladó „kormánypárti” vezetéssel, s próbálják rászorítani azt saját programjának felvállalására.
A másik törésvonal ideológiai gyökerű, s a nemzeti-keresztény értékrendszerhez való viszony mentén fogalmazódik meg. Ily módon egy négyosztatú mező jön létre, amelyben a nemzeti elkötelezettségű autonomisták, valamint a kozmopolita ihletettségű kollaboránsok mellett megjelennek a közösségi értékekben gondolkodó „mérsékeltek”, valamint az államelvű önépítkezést és autonómiát támogató, nemzetsemleges liberálisok is. Kétségkívül az utóbbi csoport volt a legszűkebb. Az idők folyamán a paletta leegyszerűsödött: Markó Béla felsorakoztatta maga mögött a közösségi értékekben gondolkodó, de a hatalommal való paktálás gondolati kényszerpályájától szabadulni képtelen középgárdát és a nemzetsemleges liberálisokat. A másik oldalon pedig a nemzeti értékekben gondolkodók maradtak. Erdélyben is kialakult a kétpólusú politikai rendszer.
Platformok és államelvű önépítkezés
A kolozsvári nyilatkozatban foglalt célokat az 1993. januári brassói kongresszus által elfogadott határozatok fordították le az alapszabály és a program nyelvére. A Brassóban elfogadott ütemterv szerint 1995-ig belső népszámlálás útján össze kellett volna állítani az erdélyi magyarság kataszterét, ami egyben választói névjegyzékként is funkcionált volna, meg kellett volna fogalmazni a szövetség központi célját a paragrafusok szintjén kodifikáló autonómiastatútumokat, s meg kellett volna tartani az első általános és egyenlő választójogon alapuló közvetlen és titkos erdélyi magyar választásokat. A brassói program filozófiája az volt, hogy az erdélyi magyarság minden olyan lépést tegyen meg az autonómia irányában, amely nem ütközik a román alkotmányjog előírásaiba. Ennek jegyében fogalmazódott meg az államelvű önépítkezés koncepciója, s jött létre a mindmáig működő Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT) – akkor még korporatív elvek mentén – azzal, hogy e szerv két éven belül átalakul belső választások útján az erdélyi magyarság parlamentjévé. A brassói elképzelés szerint a szövetségen belüli platformok feleltek volna meg a politikai pártoknak, a bizottsági rendszer helyettesítette volna a bírósági hierarchiát, az ügyvezető elnökség a kormányt, a szabályzat-ellenőrző bizottság pedig az alkotmánybíróságot.
Az első politikai platformok, a keresztény és nemzeti-konzervatív Erdélyi Magyar Kezdeményezés, valamint a Szabadelvű Kör már a kolozsvári nyilatkozat előtt, 1992 márciusában létrejött, ezeket követte a nemzeti liberális Reform Tömörülés 1993 decemberében, majd a következő évben a Szociáldemokrata Tömörülés. A platformok jelentősége a belső választások szisztematikus halogatása és a központi támogatás jelképessége miatt nagymértékben csökkent. Különösen azoké, tételesen a Szabadelvű Köré és a Szociáldemokrata Tömörülésé, amelyek támogatják a jelenlegi, az RMDSZ-t egyre inkább román versenypártként működtető kurzust.
A Szabadelvű Kör és a Reform Tömörülés
A legfőbb különbség a két platform között a gyakorlati politizálás síkján ragadható meg. A dokumentumaikban megfogalmazott politikai értékek ugyanis kísértetiesen hasonlók. Mindkét platform fontosnak tartja az egyéni és közösségi értékek konvergenciáját és egyensúlyát a politikában, hivatalosan mindkét platform elfogadja a szövetség autonómiaprogramját, s mindkét platform az államelvű önépítkezés híve.
A Szabadelvű Kör politizálása ezzel szemben nem nevezhető egyenes vonalúnak, mivel a román hatalomhoz való viszonyulás mentén futó fő törésvonal keresztbe metszi a platformot. Ráadásul az ő esetükben e törésvonallal nagyjából egybeesik a nemzeti/nemzetsemleges törésvonal is. Ez világosan érződött már az 1992. október 25. utáni hónapokban, amikor a kör egy része (például Magyari Nándor László, Bányai Péter és Eckstein Péter) csatlakozott az ellenszavazat nélkül elfogadott kolozsvári nyilatkozat elleni sajtóoffenzívához, amelyet kolozsvári baloldali értelmiségiek indítottak Cs. Gyimesi Évával és Fey Lászlóval az élen. (Külön pikantériája a dolognak, hogy éppen azok támadtak a belső pluralizmus és demokrácia híveire, akik korábban felléptek a Domokos–Tokay-vonal által favorizált monolit pártstruktúra és az azt megalapozó egységdemagógia ellen.)
De ebbe az irányba mutat az 1997 februárjában a kolozsvári állami magyar egyetem megteremtésének célja elleni támadás, amelyben Cs. Gyimesi Éva és Magyari Nándor László vállalt főszerepet. S hiába sorakozott fel az önálló állami magyar egyetem mellett a két Babes–Bolyai-tanár ellenző állásfoglalását követő sajtóvitában az erdélyi magyar értelmiség több mint kilencven százaléka, a román kormány immár hivatkozhatott arra, hogy a magyarok sem értenek egyet ebben a kérdésben. S nincs is állami magyar egyetemünk ma, fél évtized múltán sem, annak dacára, hogy e célt az RMDSZ vezetői 1996 és 1998 között több ízben szakítópróbának nevezték. (Megjegyezném, hogy a Szabadelvű Kör végül is hivatalosan kiállt az önálló magyar egyetem követelése mellett.)
A Szabadelvű Kör politizálására döntő hatással volt az a tény, hogy a Kónya Hamar Sándor (Kolozs megyei parlamenti képviselő) vezette nemzeti erők a kilencvenes évek derekán vereséget szenvedtek az SZDSZ-hez húzó Eckstein Kovács Péter (Kolozs megyei szenátor) fémjelezte vonallal szemben. Kónya híveinek jó része – így Szilágyi Zsolt parlamenti képviselő vagy Papp Előd (ma) csíkszeredai alpolgármester – a Reform Tömörülésben talált politikai otthont. Kónya továbbra is tagja ugyan a platformnak, de politikai mozgása teljesen eltér a platform elnökétől: Kónya részt vállalt a Tőkés László által 1998-ban Alsócsernátonban indított, az RMDSZ-nek a brassói programhoz való visszatérését szorgalmazó fórummozgalomban, Eckstein nem. Ám hogy frissebb tényre hivatkozzak: a 2001 végén megalakuló polgári szárnynak Kónya tagja, Eckstein nem. Az ilyen mértékű politikai különbözőségnek az ad szabad teret, hogy a Reform Tömörülést (s talán az Erdélyi Magyar Kezdeményezést) leszámítva, amely komolyan veszi a Markó-féle politikával szembeni alternatívaképzést, s ebből a célból sorra alakítja megyei szervezeteit, a platformok pénz, lelkesedés és a belső választások által adott belső motiváció híján egyre inkább papírtigrisnek számítanak.
1996-tól a Szabadelvű Kör zöme felsorakozott a Neptun-logikára épülő kormányzati szerepvállalás, illetve protokollpolitika mellett, Eckstein még miniszterséget is vállalt az Isarescu-kormányban. (Neptun-logika: az RMDSZ lemond egyetlen potenciális adujáról, a Romániára az euroatlanti integráció előtt nehezedő külpolitikai nyomás és bizonyítási kényszer kihasználásáról, és segít a román külügyi propagandaapparátusnak az országot hamis, demokratikus fényben feltüntetni, cserébe néhány, a lényeget nem érintő engedményért: például kétnyelvű feliratok, korlátozott nyelvhasználat a közéletben. Mindeközben a közjogilag körülbástyázott autonómia célkitűzése megmarad papíron, a könyvtárak hűvösében, s még közéleti témává sem lesz.) Ennek megfelelően nem is volt értelme, hogy túllépjen az értelmiségiklub-jellegen, hiszen semmiféle olyan politikai célja nincs, amely szükségessé tenné az országos szervezettséget.
A Reform Tömörülés ezzel szemben mindmáig kitartott a szövetség 1993-as céljai, az RMDSZ nemzeti önkormányzattá alakítása (kataszter, belső választások) és a háromszintű autonómia koncepciója mellett. Ezt szolgálják a platformnak az utóbbi fél évben indított kezdeményezései: a polgári szárny megalakítása, amely a parlamenti frakció szintjén integrálja azokat, akik nem pártban, hanem szövetségben, nem tájba simulásban, hanem helyzetteremtésben, nem engedményekben, hanem közjogosítványokban gondolkodnak. Hasonló megfontolások húzódtak a hivatalos RMDSZ-programhoz hű s többé-kevésbé közös értékekben gondolkodó szövetségi képviselők tanácsai frakciókat integráló Polgári Együttműködési Tanács megalakítása, valamint a mindehhez társadalmi támogatottságot nyújtó Polgári Együttműködési Mozgalom útnak indítása mellett.
Összefoglalás
A liberális erők egymáshoz és politikai környezetükhöz viszonyulása Magyarországon és Erdélyben az értelemszerű és természetes különbségek mellett kísérteties hasonlóságot mutat. A korábbi szövetségesek a barikád két oldalán állnak, s míg a Szabadelvű Kör a román kommunista utódpárttal paktáló Markó– Neptun-egységfrontot erősíti, addig az SZDSZ közvetlenül a magyar kommunista utódpártot támogatja.
A közös eszmei gyökerekből táplálkozó szervezetek szakításának oka evidens: mindkét esetben volt egy olyan törésvonalképző erő, amely felülírta a liberális premisszák elfogadásából adódó összetartozást. Ez Magyarországon a múlthoz, ezen belül a múlt erőihez, jelesül a kommunista utódpárthoz való viszonyulás volt, míg Erdélyben a román államhatalomhoz, illetve az autonómia célkitűzéséhez való viszonyulás. A szakítás általános mögötteseihez az is hozzátartozik, hogy a liberalizmus eredeti célkitűzései, a természetjogi hagyomány öröksége, konkrétan a klasszikus szabadságjogok beépültek a modern nyugati államok önmagukkal szemben támasztott elvárásrendszerébe, a demokratikus paradigmába.
A dogmatikus liberalizmus ma ellenfelek vagy ellenségek híján képtelen mobilizálni a társadalmat, képtelen aktuális politikai mondanivaló megfogalmazására. Nem véletlen, hogy Magyarországon a két liberális kötődésű erő közül az számíthat hosszú távon is jelentős politikaalakító szereplőként a fennmaradásra, amely a határon átívelő magyar nemzeti integráció programjával s egy koherens, ideológiai dogmáktól mentes polgári jövőkép megfogalmazásával túllépett a magukat jelzőtlen liberálisként definiálók kedvenc témáin, a másság- és devianciakultuszon. Ugyanígy Erdélyben önálló politikai erőként az a platform maradt fenn, amely nemzeti liberális elvi alapokon képviseli a brassói programot, a háromszintű autonómia célját.
A szerző politológus