Leépülve

Az egyik szegedi szabadidőközpont minimálbéres gondnoki állására több mint húszan jelentkeztek. Közöttük mérnökök, közgazdászok, számítástechnikusok. Meghökkentő, hogy a pályázók nagy része a tartós munkanélküliségből akart kitörni, de olyan lerobbant állapotban, amilyet nehéz elképzelni.

Többnyire tréningruhában jöttek, és a táskájukból kilátszottak a sörösüvegek. Érezni lehetett a leheletükön az alkoholt, bár nem voltak részegek. Körülményesen adták elő mondanivalójukat, a szavakat helytelenül fűzték egymáshoz, ami biztos jele a szellemi leépülésnek. A sutaságokon leginkább azért csodálkoztak a döntnökök, mert a munkára jelentkezők többsége harminc–negyven éves férfi volt.
Dr. Dobóczky Károlyné, a Csongrád Megyei Munkáért Alapítvány titkára felmérésekkel bizonyítja, hogy megváltozik azoknak a munkanélkülieknek a személyisége, akik egy év után sem tudnak elhelyezkedni. Szociológiai kísérlettel is felér az alapítvány azon vállalkozása, amelyet nemrég fejeztek be. Címlista alapján háromszáznyolcvan olyan embert értesítettek, aki több mint egy esztendeje állástalan. Azzal a szándékkal keresték meg őket, hogy segítenek az elhelyezkedésben. A háromszáznyolcvan címzett közül mindössze százharminc jelentkezett. A sors szomorú fintora, hogy ebből a népes csoportból csak egyetlen személynek találtak munkahelyet, de ezért nem a munkaadók a felelősek.
– Alapítványunk egy évtizede foglalkozik a munkanélküliek segítésével, így nagyon sok céggel jó kapcsolatot alakítottunk ki a Dél-Alföldön. Mindent megpróbálunk, de a pedagógusok, az alkalmazottak és a negyven éven felüliek esetében szinte reménytelen a helyzet. Bennünket az sokkol a legjobban, hogy a tartós munkanélküliek szellemileg hamar leépülnek. Gyorsan elveszítik versenyképességüket a munkaerőpiacon – állítja Dobóczkyné. Rendelkezésemre bocsátja a tanulmányt, amelyet tapasztalataik alapján készítettek.
Lelki krízishelyzetbe kerül az, aki elveszíti állását. A mélypont általában három hónapig tart. Majd újabb három hónapos szakasz következik, amikor az állástalan ember megpróbál együtt élni a helyzetével, de még nem hatalmasodik el rajta a levertség, nem látja kilátástalannak az életét. Az alapítvány által öszszegyűjtött tapasztalatok szerint ha ebben az időszakban segítenek a munkanélkülinek, képes visszailleszkedni a társadalomba. Sajnos ezután reménytelenül elvész. Dobóczkyné úgy véli, aki Magyarországon perifériára kerül, nehezen tud onnan visszaevickélni. Ha nálunk is erős lenne a szociális háló, nagyobb lenne az esély a talpon maradásra. Az alapítvány titkára élénk színekkel ecseteli személyes élményeit.
– Nemcsak a társadalom rúg nagyot a munkanélkülibe azzal, hogy élhetetlennek, lustának bélyegzi. Bár mostanában, amikor a multik tömegesen teszik utcára dolgozóikat, árnyaltabb a kép. A közvélemény kezd ráébredni, hogy sok ember nem azért bukik el, mert alkalmatlan. Külön fejezetet érdemel a család hozzáállása: az otthoni közömbösség is közrejátszik az állástalan leépülésében. Sok esetben kiutálják otthonról az apát, ha nem visz haza pénzt. A halmozott meg nem értés öngyilkossághoz is vezethet. Megfigyeltük, hogy a tartós munkanélküliek nagy része előbb-utóbb megbetegszik.
A szakemberek hangsúlyozzák, hogy az állástalanokról készített statisztikák nem mindenben felelnek meg a valóságnak. Ha a hazai munkanélküliséget összevetjük az uniós helyzettel, azt tapasztaljuk, hogy jobban állunk, mint több nyugati ország. Ám Dobóczkyné arra figyelmeztet: az összehasonlításnál inkább a foglalkoztatottságot kellene alapul venni, s ebben már távolról sem olyan rózsás a helyzetünk. Míg Magyarországon száz lakosból csak ötvenhat dolgozik, az unióban hetven. Az alapítvány titkára szerint a tartós munkanélküliek kétharmada nem regisztráltatja magát, mert már lelki ereje sincs hozzá. Így aztán azt sem lehet tudni, mit takar az a számsor, hogy a regisztrált tartós munkanélküliek tábora országosan hetvenötezres.
E statisztikában már régóta nem szerepel dr. S. Zoltán, akinek életét csaknem egy évtizede figyelemmel kísérem. A jogász- és közgazdászdoktornak 1993-ban mondott föl a Szegedi Egyetem, ahol közgazdasági osztályvezetőként dolgozott. Akkor S. Zoltán ötvenegy éves volt. Elbocsátásában közrejátszott, hogy tartósan megromlott az egészsége, négyszáz napig táppénzen volt. Rosszul lépett az utcán, sérve lett, majd az operáció után szövődmények keletkeztek, és egyik heréjét kasztrálni kellett. Műhibapert indított, a Legfelsőbb Bíróság kártérítést ítélt meg számára, de munkahelyet nem tudott szerezni neki. Dr. S. így emlékszik élete balszerencsés fordulataira:
– Tíz éven keresztül kerestem állást, de még reménnyel sem kecsegtettek. Amikor kiderült, hogy túl vagyok az ötödik ikszen, nem is foglalkoztak velem. Próbálkoztam az átképzéssel, de nem vezetett eredményre. Tönkrement a házasságom, kiüresedett az életem.
Rossz lépés miatt veszítette el rendőrtiszti állását Cs. Zsigmond is. Az egykori híres labdarúgó ötvenévesen kezdte meg a kilincselést, de mindenütt elutasították. Aztán a pohár után nyúlt, csúszott lefelé, és végül a hajléktalanok közé került. Ma már örül, ha valamelyik ismerőse megszánja kétszáz forinttal, egy meleg leves árával.
A Csongrád Megyei Munkaügyi Központ pszichológiai szakszolgálatának vezetője, Kukla Mária szerint leginkább azok képtelenek talpra állni, akik magukra maradtak. Pontos diagnózist ad a reményt vesztettek helyzetéről.
– Amikor találkozom a tartós munkanélküliekkel, rendszerint már elhatalmasodik rajtuk a pszichés baj. Szoronganak, depressziósok, pánikbetegek. Így már nincs sok esélyük rá, hogy alkalmazzák őket. Többségükben nők kérnek tőlünk segítséget, akiknek nincs szociális támaszuk, és gyereküket egyedül nevelik.
– Kik a legveszélyeztetettebbek? – kérdezem.
– Akik elveszítik az önbecsülésüket, nincs jó fellépésük, azoknak kevés esélyük marad, hogy visszakerüljenek a munkaerőpiacra. Közülük sokan évtizedeken keresztül egy helyen dolgoztak, védettek voltak. Ez a típus kudarcként éli át, ha a munkahelyért versenyeznie kell. Hamar lemond arról, hogy állásért talpaljon. Elkeseríti az is, hogy amikor jelentkezik, megalázzák életkora vagy öltözéke miatt, csúnyán beszélnek vele, lekezelik. A kellemetlen élmények hatására fokozatosan csökken az önbecsülése. Akinek élete során sok rosszban volt része, több trauma érte, annál a korábbi krízishelyzet aktivizálódik, amikor munkanélküli lesz. A legkönnyebben azok helyezkednek el, akik kapcsolati tőkével rendelkeznek. De a testileg-szellemileg tönkrement embertől gyorsan elfordulnak a jóakarók, sőt a barátok, ismerősök is.
– Önök miben segítenek?
– Keressük a kapaszkodókat. A képzés fontos lépcső ahhoz, hogy visszakerüljenek a munka világába. Önsegítő csoportokra lenne szükség, de sajnos ennek Magyarországon még nincs hagyománya.
A megyei munkaügyi tanács határozata alapján számba vettem a hátrányos helyzetű, regisztrált munkanélküliek körét. Megdöbbentem a hosszú listán, mert nemcsak a tartós munkanélkülieket sorolják ide. Hátrányos helyzetű a pályakezdő, a megváltozott munkaképességű, a roma kisebbségi, a negyvenöt év feletti, a hajléktalan, az állami gondozott, a szenvedélybeteg, a gyesről, gyedről visszatérő, a sokgyermekes, a gyermekét egyedül nevelő – és a sor még folytatható. Magyarországon sok réteg és csoport veszélyeztetett, amelynek tagjai hamar kerülhetnek krízishelyzetbe. Körutam legfőbb tanulsága mégis az, hogy mi magunk is megnehezítjük az életünket.
– Szeged egyetemi központ, ezért a gondok sajátosak – mondja Dobóczky Károlyné. – Tömegesen jönnek hozzánk a szülők frissen diplomázott gyermekeikkel, és kétségbeesetten kérik, találjunk munkahelyet nekik. Ebben a régióban diplomásnak szinte lehetetlen állást szerezni. Túlképzés van értelmiségiből. Érthetetlen előttem, hogy a szegedi főiskola miért indít évfolyamot nyolcszáz művelődésszervező szakossal, amikor alig működik művelődési ház. Megértem, az egyetemeknek az az érdekük, hogy minél több hallgatójuk legyen, mert így nagyobb összeget kapnak az államtól. De ezáltal sok család szerencsétlenné válik. Inkább a felsőfokú szakmunkásképzést kellene bővíteni, ebben látunk hiányt.