„Tízen vagyunk: ez a gyülekezet,
a tizenegyedik maga a pap,
de énekelünk mi százak helyett,
hogy hull belé a por s a vakolat,
a hiuban a denevér riad
s egy-egy szuvas gerenda meglazul…”
(Jékely Zoltán:
A marosszentimrei templomban)
Néhány év múlva már csak a falak állnak, azok is egyre alacsonyabbak, mert a résekbe szivárgó víz és a fagy, no meg a gyorsan növekvő fák gyökerei megteszik a magukét a továbbiakban. Mindössze néhány évtized kell, s már csak kőhalom emlékeztet rá, hogy itt egykor épület állt. Ha új lakók érkeznek, akik más nyelven, más vallás szertartásai szerint dicsérik az Urat, talán beleépítik saját templomukba a maradék követ.
Hogy Erdélyben mindennap meghalna egy templom? Aki az erdőn túli táj európai hírű székesegyházait látja, hitetlenkedve csóválja most a fejét. Talán az is, akit Kalotaszeg szelíd dombjai közé, Bánffyhunyad, Magyargyerőmonostor, Körösfő kerített, kazettás mennyezetű templomaihoz vezet a néhány napos utazás. A székelyföldi templomok középkori freskóin legfeljebb apró jelek emlékeztetnek a mulandóságra. Sőt a művészettörténeti kutatásoknak köszönhetően új képek is előkerülnek a vakolat alól. A „teljesség igényével”, ahogy Horváth Zoltán György Székelyföldi freskók című, bedekkerként is magunkkal vihető könyve ígéri, legfeljebb abban az értelemben szemlélhetjük emlékeinket, hogy segítségükkel magyarságunk, emberségünk válik teljesebbé.
Akkor hát mi okból és mi célból a harangkongatás? Azért, mert hamarosan elérkezhetünk a kritikus küszöbhöz, amelyen átlépve ez a folyamat fölgyorsul, s a templomok halála nem herderi jóslat lesz többé, hanem fájó, tragikus valóság.
A kutatásokat 1997-ben szinte egyszerre indították meg a Műegyetem építészettörténeti tanszékének tanárai, diákjai, illetve az Állami Műemlék-helyreállítási és -restaurálási Központ szakemberei. Az Istvánfi Gyula tanszékvezető professzor vezette műegyetemi csoport az erdélyi katolikus templomokról készült felmérések eredményét teszi közkinccsé a Veszendő templomaink, II. című kötetben, egy évvel az erdélyi református templomok helyzetét hasonló módon feldolgozó könyvük után. Lángi József és Mihály Ferenc, a műemlékvédelem szakemberei Erdélyi falképek és festett faberendezések, I. címmel ismertetik négyéves munkájukat.
Mindkét vállalkozás azzal a céllal indult, hogy hitelesebb képet adjon az erdélyi műemlékek állapotáról, segítséget nyújtva az épületek megmentésének gyakorlati teendőiben is. A kutatók eljuttatták a felmérések eredményét mindazokhoz, akik az erdélyi műemlékek megóvásában részt kaphatnak határon innen és túl. A katolikus templomokat bemutató kötet félszáz szent hajlékot ismertet, sokuk körül nagyon megfogyatkoztak, néhol el is fogytak a hívek. Számos református templomhoz ma már egyszerűen nem tartozik gyülekezet. Máshol végbement a teljes nyelvcsere, s a néhány idős ember már csak románul beszél, ha református vallását megtartotta is.
Nem új jelenség ez a magyar történelemben, mondja Istvánfi Gyula, hiszen az 1660-as években a török büntető hadjáratok megyényi területeket néptelenítettek el, de ami ma az egykori Hunyad, Fehér, részben Kolozs, Bihar megyében történik, semmilyen korábbi pusztulási folyamathoz nem hasonlítható. Számos település elérte a biológiai határértéket: a nyolcvan–száz fő alatti falvakban egyre kevésbé találnak maguknak párt a fiatalok, és ezzel megindul az elvándorlás, a rohamos fogyás. Mivel pedig a reformátusoknál a templom, az ingóságok tulajdonosa a gyülekezet, amely normális esetben a papját is eltartja, a lelkek fogyatkozása magával hozza a falak végleges romlását is. A mintegy hatszáz erdélyi református templomból – fogalmaz a kötet szerkesztője – akár kétszáz veszélyeztetett épületet is kiválaszthattak volna, de a felmérést, bemutatást aligha bírták volna erővel. A tanszék tanárai és diákjai ugyanis az iskolai szünetekben, díjazás nélkül végezték a munkát, s a templomok műemléki értéke, a gyülekezetek nagysága, illetve az épületek állapota alapján rangsorolniuk kellett a feladatokat.
Az építészet történésze, különösen a diszciplína magyar szakembere megszokhatta már a romokat, de Istvánfi Gyula így is találkozott Erdélyben megdöbbentő „esetekkel”. Például a Kolozs megyei Némán és a Fehér megyei Marosszentimrén, két olyan településen, amely Wass Albertnek és Jékely Zoltánnak köszönhetően a magyar irodalomban is helyet kapott. A némai templom különleges értéket jelent: szentélyében középkori freskók vannak, diadalívét két hatalmas román kori oszlop tartja. Helyreállították a templomot a hatvanas években, de sok vasbetont építettek be, és a falak nem bírták a súlyt. A kilencvenes években a Korniss család küldött ugyan ezer dollárt az újabb helyreállításra, de ez kézen-közön eltűnt, ráadásul 1997-re, amikor a templom teteje beomlott, már csak egy református család maradt a faluban. Mára bokrok nőttek a templom közepén.
Szomorú a marosszentimrei történet is, hiszen olyan templomról van szó, amelyet a közeli kenyérmezei csata emlékére Hunyadi Mátyás nagyobbíttatott meg. A tiszteletes úr néhány éven keresztül mikrobusszal szedte össze a maradék hat–nyolc hívet, de már ennek is vége. Az üres épület megmentésre vár; s ha valóban egyházművészeti gyűjteménynek ad majd otthont, ahogyan tervezik, a XII. században épült templom fennmarad. Vele számos olyan érték is, amely egyébként elveszne a pusztuló templommal. A kőfaragványok kiemelése, elszállítása, gyűjteményben való elhelyezése régi gyakorlat az európai műemlékvédelemben. Erdélyben is sok szép faragott követ szállítottak már el, építettek be máshová a két világháború között. Debreczeni László református egyházi építész, aki több templomot állított helyre, a már akkor is menthetetlen épületekből sok faragványt őrzött meg, életerős gyülekezetek templomának falába építtetve be őket.
Debreczeni, Kós Károly és számos társuk, építészek, művészettörténészek természetesen legreménytelenebb pillanataikban sem gondoltak arra az 1920-as években, hogy így alakul az erdélyi templomok sorsa. Hogy a helyzet ma mégsem teljesen reménytelen, abban nagy szerepe van az egyre szorosabbra fűzött kapcsolatnak az erdélyi és a magyarországi műemlékvédő szakemberek között. Az „ottaniak” jó része „ide” jár szakmai továbbképzésre, a tusnádi műemléki konferenciákon rendre szó esik a legsúlyosabb gondokról, s az erdélyi magyarok alapította magáncég, a Transsylvania Trust a templomok helyreállításában is segítséget nyújt.
De mit sem érne az erőfeszítés, ha Erdély egyházi vezetői és a papok, lelkipásztorok nem ismernék föl templomaik veszélyeztetettségét. Lángi József, az Erdélyi falképek és festett faberendezések című kötet szerzője éppen annak köszönhetően kezdte meg a közös felmérő munkát Kiss Margittal és Mihály Ferenccel 1997-ben, hogy a tusnádi konferenciákon tudatosult: a műemlékek számbavételének a művészet- és építészettörténeti értékelésen túl a restaurátorok gyakorlati szempontjait is magába kell foglalnia.
Gyakran rohammunkában folyt a program végrehajtása – emlékszik vissza Lángi József az öt évvel ezelőtti kezdetekre. Eleinte az erdélyiek határozták meg a programot, ami olykor sok száz kilométeres fölösleges utazással járt. Majd a magyarországi szakemberek fölvették a kapcsolatot az egyházak helyi képviselőivel, így sokkal célszerűbben szervezhették programjukat. Ahhoz persze, hogy alkalmanként tíz–tizenöt templomot fölmérhessenek, nemritkán így is éjszaka kellett dolgozniuk, kísérőjük, a helyi plébános, lelkész lecsukódó szemei előtt.
Az idő és a pénz hiánya miatt néha a feladat sürgőssége indokolta a gyors munkát, hiszen a templomot érintő legkisebb munka is végzetes károkat okozhat előzetes szakértői vizsgálat nélkül. A szacsvai református templom különlegesen szép Szent László-falképei is végleg elenyésztek volna a restaurátorok nélkül. Hiszen a villanyvezetéknek – amelyre a kis, elöregedett gyülekezet mostanra gyűjtötte össze a pénzt – természetesen éppen ott akarták kivésni a falat, ahol a mintegy négyzetméternyi freskótöredék fennmaradt.
– Sok esetben nem is elsősorban pénzről, hanem az ismeretek hiányáról van szó – sorolja tovább a szakember gondjait Lángi József. – Hiszen Németországban, Svájcban vagy Hollandiában az erdélyi lelkész akár egy-két hét végi perselyezésből össze tudja szedni a pénzt, amellyel temploma értékeit megvédheti. De sokszor nem is tudják, milyen értéket képviselnek a templom középkori freskói vagy például a XVIII. századi díszítő festések. Kalotaszegen sok helyütt maguk a hívek teszik tönkre a festett faberendezéseket azzal, hogy ünnepek előtt marószódával tisztítják őket. Magyarlónán például már csak nyomok vannak a festésből, ott pedig, ahol nagyon megkoptak az eredeti színek, jön az átfestés. A kazettás famennyezetet nem érik el, de a karzatot, a padelőket, az ajtókat szorgalmasan laktanyaszürkére mázolják. Bögöz csodálatos templomának homlokzatáról tatarozás címén verték le a középkori freskótöredékeket 1995-ben, ugyanakkor körbebetonozták a templomot, ami meggyorsítja a víz felszivárgását a falakba. Ez tovább gyorsítja a Huszka József által 1898-ban feltárt freskók – amelyek a középkori Magyarország falképfestészetének legjelentősebb emlékei közé tartoznak – amúgy sem lassú romlását.
Vajon naponta meghal egy templom Erdélyben, vagy megáll a romlás folyamata? A két könyvben sűrűsödő tudás, valamint a szakmai alapon hozott javaslatok sora a legfontosabb műemlékek fennmaradását ígéri. Különösen akkor, ha az épületek tulajdonosai, fenntartói, a műemlékek sorsáért felelős állami intézmények (határon innen és túl) is mindent megtesznek azért, hogy így legyen. Istvánfi Gyula szerint a két erdélyi magyar egyház tisztában van veszendő értékeivel, de az ember, a pénz és gyakran a politikai akarat hiánya miatt örökségük védelmét csak minimális programmal tudják tervezni. A többi már a civil szervezeteken és magánszemélyeken múlik, mindazokon, akik nemcsak szépségük, de kiszolgáltatottságuk, veszendő állapotuk miatt is magukénak érzik az erdélyi templomokat.
***
(Veszendő templomaink, I. Erdélyi református templomok. Nemzeti Tankönyvkiadó, 2001. Ára: 3920 forint; Veszendő templomaink, II. Erdélyi római katolikus templomok. Nemzeti Tankönyvkiadó, 2002. Ára: 4312 forint; Lángi József – Mihály Ferenc: Erdélyi falképek és festett faberendezések, I. Állami Műemlék-helyreállítási és -restaurálási Központ, 2003. Ármegjelölés nélkül; Horváth Zoltán György: Székelyföldi freskók a teljesség igényével. Második, változatlan kiadás. Masszi Kiadó – Romanika Kiadó, 2002. Ármegjelölés nélkül)
***
Az egyházi templommentő alapok
bankszámlái:
Erdélyi Református Egyházkerület, Kolozsvár
Eparhia Reformata din Ardeal
Fundatia Patrimoniului Templelor Reformate
Banca Comerciala Romana – Sucursala judeteana Cluj
Kontó: HUF 2511.31.-18665-8
Euro 2511.31.-18665-7
Római Katolikus Érsekség, Gyulafehérvár:
Arhiepiscopia Romano Catolica Alba Iulia
Banca Agricola – Raiffeisen SA, Sucursala Alba Iulia
Kontó: Euro 2.149. 971
Cod SWIFT: BKAGROBU
ÁGOTA Közösség
Nevelőszülőknél élő gyermekek gyűjtöttek meghatározó élményeket az ÁGOTA® Táborban
